2014. augusztus 24., vasárnap

Mi ez az oldal?


Vágtass velem!

   Hogy mi ez az oldal? Egyfajta önvallomás, személyiségem térképe. Betűtenger, amivel bemutathatom neked a világom. Az írás megőrzi kamaszkorom egy-egy lángját, táplálja és felfedi jelen énem részeit. Ha jól figyelünk, észrevesszük, milyen színes belülről mindenki. Ez csupán én vagyok.
   Ebben a világban emberek járnak, akik emberségünk tükrét tartják elénk; vámpírok mutatják meg ragadozó, parazita énünk vonásait; démonok öltenek testet fékevesztett, romboló indulataink energiájából és angyalok szárnyalnak mély sebekkel, amik lehúzzák őket a földre. Szomorúak, félnek, ugyanakkor képesek a derűre is. Boldogságra vágynak, és mindent elkövetnek azért, hogy elérjék.
   Bátran lépj be a kapun! Ez csupán a képzelet játéka, annyira veszed komolyan, amennyire akarod. Ha engeded, talán mutathatok valami újat önmagadról is.

2014. január 6., hétfő

"A karácsony szelleme" novella pályázat eredményhirdetése


A karácsony szelleme
novella pályázat eredményhirdetése

    Itt az új év. Persze ezt mindenki tudja. Amit nem tudtok, az az, hogy miért maradt el a tegnapra ígért eredményhirdetés. Az ok egyszerű. Természetesen nem volt netem.

   Na de ha ma már van, akkor lássuk a győzelmi rangsort is, csak előtte még pár sorral feltartalak benneteket kedves Barátaim, Olvasóim és nem utolsó sorban kedves Pályázók:

   Megragadom az alkalmat és ezúton is megköszönöm minden kedves Pályázó részvételét, és a kellemes perceket, amit művük olvasása jelentett számomra és az Olvasók számára.
   Amelyik pályázó kíváncsi az én véleményere is a novellájával kapcsolatban, írjon nekem. Mivel nem kívántam befolyásolni a pályázat kimenetelét a személyes véleményemmel, így magánlevélben küldöm el azt, amennyiben a pályázó igényt tart rá. :)



   A Nektek legjobban tetsző írás, így  
az első helyezett pályázó

Centaine Silver a Hogy minden nap számítson című novellájával http://laural-sorai.blogspot.hu/2013/12/a-karacsony-szelleme-centaine-silver.html 
Második helyen végzett:


Asine D. a Különös karácsony című novellájával  http://laural-sorai.blogspot.hu/2013/12/a-karacsony-szelleme-asined-kulonos.html

Harmadik lett a tetszési rangsorban:



Aki még nem találkozott a többi írással, az az alábbi oldalakon olvashatja őket:
 





   A nyerteseket kérem, hogy vegyék fel velem a kapcsolatot a nyereményük pontosítása végett. (A levelezési címek, a megnyert könyv címe illetve az ügyben, hogy ki kér csokit és ki sörnyitót. :D)


Köszönöm Nektek kedves Pályázók, Olvasók és Barátaim ezt a remek évkezdést!


Laural Delarmée


2014. január 5., vasárnap

"A karácsony szelleme" – Novella pályázat



Kedves Olvasóim, kedves Pályázók!

Fogadjátok szeretettel "A karácsony szelleme" pályázatra beérkezett novellákat!

A művek változatlan helyesírással és tördeléssel kerültek közlésre úgy, ahogy azokat íróik elküldték számomra.

A novellák értékelése:

Kérek minden kedves Olvasót, hogy a számára leginkább tetsző három novellát 2013.12.31. 24.00-ig értékelje hozzászólásában pár szóban, mondatban. A legtöbb értékelést kapott novellák vetélkednek majd az első, második és harmadik helyért. Eredmény hirdetés: 2014.01.05-én, hogy jól kezdődjön az év. :)

A nektek tetsző novellák illetve íróik győzelmét facebookos megosztással, sms hírveréssel, füstjelekkel segíthetitek. :)  


 Közvetlen link a a novellákhoz érkezési sorrendben:

Craz – Tökfejkirály http://laural-sorai.blogspot.hu/2013/12/a-karacsony-szelleme-craz-tokfejkiraly.html

Farda József – Az utolsó karácsony http://laural-sorai.blogspot.hu/2013/12/a-karacsony-szelleme-frada-jozsef-az.html

Farda József – A karácsony utáni nap http://laural-sorai.blogspot.hu/2013/12/a-karacsony-szelleme-frada-jozsef.html
 
Centaine Silver – Hogy minden nap számítson http://laural-sorai.blogspot.hu/2013/12/a-karacsony-szelleme-centaine-silver.html

Asine D. – Különös karácsony http://laural-sorai.blogspot.hu/2013/12/a-karacsony-szelleme-asined-kulonos.html

Balogh P. Hédi – Egy indulatos karácsony http://laural-sorai.blogspot.hu/2013/12/a-karacsony-szelleme-balogh-p-hedi-egy.html

Syro – Szellemes karácsony http://laural-sorai.blogspot.hu/2013/12/a-karacsony-szelleme-syro-szellemes.html


OLVASÁSRA és ÉRTÉKELÉSRE FEL! 

 Sok sikert minden kedves pályázónak!

Laural Delarmée

2013. december 31., kedd

Boldog új évet kívánok! :)


Hozzon 2014. Mindnyájatoknak sok boldogságot,
terveiteknek édes gyümölcsöt és gazdag szüretet! :)

Laural Delarmée



2013. december 15., vasárnap

"A karácsony szelleme" Syro – Szellemes karácsony


Syro – Szellemes karácsony

Szellemes karácsony, avagy amikor már a Karácsony Szellemének is sokadika van

A kereszteződésben egy öreg, vastag tölgyfán volt az utolsó, még látható túristajelzés. Kevin vadul forgatta a térképet de nem jött rá, hogy a három út közül melyik megy Poinfieldbe. A hó is egyre jobban rákezdett, és a hangulat is egyre nyűgösködősebb lett.
- Megfagyok – nyafogta Susie és közben úgy totyorgott, mint egy galamb. Szőke haja kilógott a sapkája alól és követte minden mozdulatát, ahogy próbálta magát melegíteni.
- A tél ilyen, miért nem öltöztél fel jobban – mormogta a fogai között Kevin és tovább zsonglőrködött az egyre jobban szétázó térképpel.
- Induljunk el az egyiken, csak kijutunk valamerre – okoskodott Zack.
- Persze, hogy aztán ha rossz helyre érkezünk és engem szídhassatok.
- Nem tudom, mit vagy úgy oda, eddig is mindig téged cseszegettünk, eggyel több vagy kevesebb már nem számít – rántota meg a vállát Mark és jól hátba veregette Kevint, amitől majdnem kiköpte a tüdejét.
- Zacki drágám, menjünk már – duruzsolta Susie és közben szorosan hozzábújt hős lovagjához.
- Jól van döntöttem!
- Remek – mérgelődött Kevin.
- Arra megyünk tovább – mutatott a balkéz felé eső útra. Több sem kellett Marknak azonnal elindult a többiek meg utána.
- Gyere már térképbúvár, ha lemaradasz elhagyunk, aztán a farkasok fognak szétmarcangolni – poénkodott Mark az öccsének.
Az út egyre nehezebben volt járható, a hó is rendületlenűl esett, sötétedett is, és ráadásképpen a szél is kezdett feltámadni. A fiúk viccesnek tartották, hogy milyen farkasordító hideg lett, és vonyítani kezdtek egymást túllicitálva. Ez addig jópofa is volt, míg a távolból válasz nem érkezett. Ekkor döbbentek rá ténylegesen, hogy a vadonban vannak, és fogalmuk sincs, hogy merre mennek, hol vannak, és hogy mit kell c sinálni, ha farkasokkal kerülnek szembe.
- Úr Isten! Mi lesz most velünk? - sopánkodott Őszőkesége és vadul kapaszkodott a férfiba, aki eddig bátran játszadozott farkasosdit, de most fülét farkát behúzva szaporázza lépteit.
- Semmi sem lesz. Csöndben megyünk tovább, az lesz.
- De drágám!
- Mint mondtam csödben, vagy azt akarod, hogy idejöjjenek? - nézett a nőre, aki beharapta a száját és most már némán próbálta felvenni a tempót. A továbbiakban még párszor hallották a farkasokat, hol közelebbről, hol messzebbről, de más említésre méltó esemény nem történt.
Teljesen besötétedett, de a hónak köszönhetően annyit még láttak, hogy hova lépnek, meg hogy körülbelül az úton haladnak. Úgy egy jó óra múlva és kellően átfagyva fényt vettek észre magukelőtt. Szaporázták volna lépteiket, de már csak vánszorogtak, és reménykedtek, hogy nemsokára fedél lesz a fejük felett.

- A ház ősidők óta állt az erdőben, melybe halandó ember még nem tette be a lábát – zengett fel a szónónklat a kandaló mellől.
- Ugyan már, ez akkora hülyeség, hogy segítségért kiállt, mond meg neki Te is!
- Engem hagyjatok ki, ha kérhetném.
- Neked most meg mi bajod van?
- Semmi.
- Igazán? Akkor mondj véleményt, hisz ez téged is érint.
- Miben is?
- Ez a mi történetünk, valakinek meg kell írnia. Eddig csak ostobaságokat terjesztettek rólunk, meg már lassan ott tartanak, hogy gonoszak is vagyunk.
- Ezt a sületlenséget hol hallottad?
- Nem sületlenség, a múltkor az az ügyvéd, aki a pénzmosásos ügyben védte a vádat.
- Sok olyan volt, konkrétan melyikre gondolsz?
- Arra akinek olyan rémes karácsonyai voltak, emlékszel, nem? Jaj ne már! Az amelyiknek megmutattam, hogy a szülei soha nem adtak semmit karácsonyra mert, azt hajtogatták folyton, hogy mindenért meg kell dolgozni, másképpen nem lesz semmije.
- Szóval az, igen emlékszem, a barátainak nagyon kellemes ünnepeik voltak, mi van vele?
- Ő mondta, hogy sokan félnek Tőlünk, meg hogy mi milyen gonoszak vagyunk, ilyeszgetjük őket, meg felelevenítjük a rossz élményeiket.
- Itt ha kérhetném beszélj a magad nevében, én csak szépet mutatok nekik.
- Remek, már megint kezded, mintha csak a szép meg a jó lenne a fontos. Mond meg neki Te is, ha jól tudom nálad sem mindig csak a pompa és a csillogás létezik.
- Mint már mondtam, engem hagyjatok ki a kis játékaitokból – ezzel látványosan hátat fordított a másik kettőnek és nézte a kandalóban pattogó tüzet, a többiek is szép lassan odajöttek és csnedesen lekuporodtak a saját helyükre, és elmélyülten nézték a tüzet. Aztán egy szempillantással később felpattant és a rémülten a többiekre nézett Jövő.
- Most mi van? - forgatta meg homályos szemeit, majd megadóan felemelte kezeit - Rendben befejeztem, de ha eldurvul a dolog, mert nem írhattam meg...
- Emberek... - mondta elhalló hangon Jövő.
- Igen róluk beszéltem eddig, jó hogy végre felfogtad. Sokáig tartott – zsörtölődött Múlt.
- Úgy értem, hogy ide tartanak – erre a másik kettő is ledermedt.
- Az nem lehet, hisz jól el van dugva ez a hely, soha senki nem talált még ide.
- De most igen.
- Te jóságos és, és mi lesz ha meglátnak minket? Nem láthatnak egyszerre mindhármunkat, az szabályellenes – aggodalmaskodott Múlt.
- Biztos, hogy idejönnek? - kérdezte Jelen.
- Tévedtem már valaha? - fakadt ki Jövő.
- Khmm... - nyelte le a választ Múlt. Amiért bezsebelhetet egy rosszaló pillantást Jövőtől.
- Akkor elbújjunk.
- Ez remek ötlet, és mégis meddig gondoltad? Ez a mi házunk... - sopánkodott Jelen, de ekkor kopogtak az ajtón.
- Valakinek ötlet? - Nézet Múltra és Jövőre.
- Elbújunk és megvárjuk míg elmennek – döntötte el a kérdést Jövő. Ezzel mindhárman felrohantak az emeletre, de persze a csndes osonás helyett végig csattogták az egész felfelé vezető utat, hogy aztán a korlát mögé rejtsék magukat az árnyékba.
Az ajtó nehezen adta meg magát, és mikor kinyílt négy ember jött be rajta. Mindegyik arca nyúzott és fagyos volt, mondhatni alig éltek.
- Még tíz percet kellett volna kint maradniuk, és akkor nem lenne problémánk – morgolódott Jövő, akit most sokkal jobban zavart a helyzet, mert más látni hogy mi lesz és más megélni.
- Hahó van itt valaki – próbáltak kiabálni, ami inkább hasonlított egy egéscincogáshoz, majd bezártál az ajtót és betámadták a kandaló elötti szönyeget.
- Szerintetek lakik itt valaki? - kérdezte Susie. A többiek meg hiába voltak kimerülve, döbbentek néztek a lány felé.
- Szerinted magától van tűz a kandalóban? - kíváncsiskodott Kevein, bár előre félt a választól.
- Honnan tudjam? Nem vagyok mindentudó. - válaszolta sértődötten és közben próbálta melengetni lefagyott ujjait.
- Remélem... - és itt Mark Zackre nézett, aki dermedt arcára próbált erőltetni egy széles mosolyt, ami grimasz lett, jelezve, hogy nagyon is ellensúlyozva van a világos hajszín.
Kevin csak forgatta a szemét erre, és közben körbenézett házban, hogy tudja hova is kerültek.
- Bárki is lakik itt, eléggé ódivatú - jegyezte meg. Erre mozgólódás támadt az emeleten, de a széltől ezt nem vették észre  a tűz előtt ülők.

- Maradj már nyugton – intette rendre Jelent Jövő.
- De azt mondta, hogy ódivatú a lakásunk – hitertlenkedett, hogy ez e többiekből nem váltott ki semmilyen reakciót.
- Nekem tetszik szerintem, kellemes – fűzte hozzá véleményét Múlt.
- Persze mert neked, a kőkori kúltúra is már modern.
- Te most célozgatsz valamire?
- Fejezzétek már be, van más problémánk is, mint a lakberendezés – erre duzzogva elfordult egymástól Múlt és Jelen.
- És mihez kezdjünk – kérdezte meg kis idő múlva Múlt –, elűzzük őket?
- Jövő?
- De hogyan csináljuk?
- Jesszus, ezt pont te kérdezed? NE szivas, hágy hogyan csinálnák, ahogy mindig mindent. Megkísértjük őket. Én kezdem, jól megijesztem őket, mutatok valami ocsmányságot nekik, aztán Jelen megmutatja hogy most itt vannak, csak hogy meg ne errőltesse  magát.
- Mit mondtál? - indult meg Jelen Múlt felé.
- Elég legyen! - csattant fel Jövő, ezzel megfékezve hogy újra kezdjék állandó vitázásukat.
- Szóval aztán jössz te és elhiteted velük, hogy szörnyű lesz nekik, ha egy percet is tovább maradnak. Kérdés van?
- Kezded már nagyokos? -vigyorgott rá Jelen, de Múlt most nem vette fel a dolgot, hanem láncait csörgetve elindult az emberek felé.

Recsegett a lépcső a súlyos láncok alatt, mindeg egyes lépésnél nagyott csörent, és közben vészjósló hangok harangozták be valami szörnyűség érkezését.
- Halljátok? - pattant fel Kevin.
- Én félek! - jajveszékelt Susie, de mikor meglátta a láncos szürke köppenybe burkolt alakot felsíkoltott, amitől a többiek ugrottak vagy egy métert, mert a lány elörevetette magát és ahelyet hogy hanyat-homlok menekült volna, átölelte a jövevényt. Mindneki ledermet a szobában, de még az emeleten is. Múlt egyszerűen úgy meglepődött, hogy elfelejtette mit is kellene tennie.
- Ki vagy? - kérdezet kisvártatva a lány.
- Múlt - nyögte ki megszeppenve a szellem. Sosem tudták megérinteni, de úgy néz ki a házban nem minden működik úgy, ahogy kellene.
- Ki? - jött akérdész egyszerre mindenkitől.
- A Múlt Karácsony Szelleme – nézett ki a csuklyája alól értetlenűl – hallottatok már rólam nem?
- Hát... ez csak egy mese- mi meg már nem vagyunk gyerekek, legyinett Susie és mint akit már nem érdekel a dolog visszament a szőnyegre melegedni.
- Mi az, hogy mese? - Kezdett egyre dühösebb lenni Múlt - Itt van Jelen és Jövő is – mutatott fel az emeletre. Közben a láncai egyre vastagabbak lettek, legalábbis szerinte, mert valójában nem történt semmi. A fiúk is vissza araszoltak a tűz felé és közben köszönő ódákat intéztek felé, hogy itt lehetnek, és melegedhetnek, de a szeműket nem vették le róla. Végűl is egy ismeretlen csulyás fazon áll velük szemben, láncokkal, akiről semmit sem tudnak.
- Na, ebből elég! Mindneki takarodjon ki a házunkból! - ordította.
- De akkor megfagyunk, ezt nem teheti! - heveskedett Kevin, mert csak ő találta meg a hangját a fiúk közül.
- Pont annyira érdekel, mint egy farkast az, hogy az őzike a mamájával szeretne lenni.
- Fújjj, ez olyan borzasztó, hogy mondhat ilyet? - nézett rá ártatlan szemmel a lány. Múlt megrökönyödve bámult maga elé, és képtelen volt felfogni, hogy mi a fene törénik ebben a házban.
- Amúgy cukik a láncaid – mosolygott rá és huncutul kacsintott egyet neki – nekem is vannak, tudod Zack...
- Susie, ez nem olyan dolog, mait el kéne mondanod, bárkinek is - nézett rá komolyan a srác.
- Ja! - mosolyodott el a lány – Bocsi, de ez titok – mentegetőzött Múltnak, akinek a dühe elszállt, és csak egyszerűen nem értett semmit. Lehuppant a lépcsőlegaljűr és játszani kezdett a láncaival, hol ide, hol oda csapott vele. Egyre erősebben, és hol az egyik asztalt zúzta szét hol a másik széket, és egyre több mindent tett használhatatlanná. Az emberke meg rémülten hol egymásra hol a csapkodó alakra néztek, és két piszmogással később úgy döntöttek, hogy jobb lesz indulniuk, és amilyen gyorsaj jöttek úgy távoztak is. Múlt észre sem vette, csak folytatta a pusztítást, majd meglátta maga elött Jövőt aki lekevert neki egy hatalmas pofont.
Minden megváltozott. ott ült a kandaló előtt, ahogy Jelen is és a Őt figyelte. Embernek nyoma sem volt.
- Emberek jártak itt?
- Elkerülték a házat, ahogy eddig is mindig. De neked meg mi a fene bajod volt?
- Ezt hogy érted?
- Csörgetted a láncod és sípákoltál, mint egy kísértet.
- Csak fáradt vagyok, és kész, amúgy nehogy azt hidd, hogy te nem adsz ki fura hangokat, csak mert nem szólók.
- Hidd el én tudnék róla – felelte higgadtan Jövő.
- Elegem van mindenből! - ezzel felállt és dulva-fulva elvonult – a Következő Karácsonyig nemlátásra! - és bevágta maga mögött a szobája ajtaját Múlt.

"A karácsony szelleme" Balogh P. Hédi – Egy indulatos karácsony




Balogh P. Hédi – Egy indulatos karácsony

„Csitt, csendesen, itt az angyal”
/idézet Pósa bácsi verséből/

Visszaszámlálás indul.

Három.
Soha nem voltam még így megcsúszva a karácsonyi készületekkel. Egyszerűen képtelen vagyok kézben tartani a dolgokat. Mintha valami felsőbb hatalom dolgozna azon, hogy áthidalhatatlan akadályokat gördítsen az én „Kellemes, Meghitt, Szeretetteljes Karácsonyom” megvalósulása elé.
A főnök azonnali határidővel éves elszámolást követel nyakig a leltár közepén. Az ügyfeleknek is mintha most jutott volna eszükbe, hogy az év vége előtt elköltsék a maradék pénzüket. Eszetlenül és két kézzel szórva. És még holnap is be kell jönni, pedig fejben már a bejglit sütöm.
Persze csak fejben. Úgy tökéletesre sikerül. A külseje, mint az ételfutár szolgálatok prospektusain piroskásan mosolygó rudak, de ízre tökéletesen ugyanolyan, mint nagyanyám harminc évvel ezelőtti remekművei.
Este megpróbálom előállítani a tökélyt. Liszt, cukor, margarin, tojás. Szívem-lelkem belegyúrom. Most már muszáj sikerülnie, mert annyira akarom. A töltelékben dúskáló, kissé fura bejglik végül a sütőbe kerülnek, majd ripityára sülve jutnak ki onnan.
Elmondhatom, hogy hagyományőrző vagyok. Még egy évben sem sikerült. Vigasztalom magam és a családot, hogy ami ennyire csúf, az csakis isteni finom lehet.
Ki hallott már szép és finom bejgliről? Ugye, hogy senki? A tökéletes bejgli olyan, mint a Bermuda-háromszög. Mindenki hisz benne, de még senki sem tapasztalta a létezését. Illetve, ők már nem hiteles hírforrások.
A család épp a vacsorához ül, amikor csengetnek. A szomszédasszony kezében egy tállal  mosolyog be kedélyesen az ajtón. A tálon tüchtig rendben sorakoznak a cukormázas puszedlik és a gyönyörűen tekeredő bejgliszeletek. Mákos, diós, gesztenyés. A gyerekeim héjaként csapnak le rájuk. Az asztalon a több órás, megfeszített munkával előállított bejgli romjai árválkodnak.
„Csitt, csendesen, itt az angyal”

Kettő
Karácsonykor bármilyen csoda megtörténhet – állítják. A csodákat azonban ki kell érdemelni.
A játékboltban az egyik eladó véletlenül eladta a már hetekkel korábban megrendelt játékvonatszettet. A tulajdonos széttárja a karjait, nincs mit tenni. Válasszak valami mást.
Nyilván nincs öt éves gyereke, aki levelet írt a Jézuskának.
Mit tesz a jól domesztikált anyuka? Feldúlja a város összes játékboltját a karácsony előtt fellelhető utolsó játékvonatért. Győzedelmes Achillesként vonulok a beszerzett masinával, bár nem érzem, hogy boldoggá tenne szép Heléna keze.
Amíg a gyerekek hazaérnek, becsomagolom az ajándékokat. Kezdem kicsit komfortosabban érezni magam. Már csak a holnapi családi ebéd választ el a teljes elégedettségtől.
Egészen addig úszom a boldog öntudatlanságban, amíg a kezeimre nem pillantok. A körömlakkom lepattogott. A tükörből egy banya bámul rám. A hajam csimbókokban lóg. A szemem alatti kofferekkel már az uborka sem tud megküzdeni. Hipergyors renovációba kezdek.
Körömpolírozás közben rám tör a lelkiismeret-furdalás. Sekélyesnek tűnik az igyekezetem, pedig a karácsonynak a szeretetről, az elfogadásról, a megbékélésről kellene szólnia. Valahogy könnyebben megbékélek magammal, ha nem vagyok madárijesztő.
Este a gyerekeket is előveszem. Lányom hosszú, mézszőke haja komoly kihívást jelent. Nem véletlenül szoktunk kéthetente hajat mosni. Együtt hullajtjuk a könnyeinket.
A sikítás miatt átkopognak a szomszédok is, nem mintha szánnák szerencsétlen gyereket.
„Csitt, csendesen, itt az angyal”

Egy
Logisztikai bravúr a tízszemélyes karácsonyi ebéd megszervezése, de a suszter cipője mindig lukas. Bár lennék fodrász, mint logisztikus! Legfeljebb a hajam színét rontanám el. A kívánságlistámon már évek óta rajta van még két kéz, de a Jézuska eddig egyet sem hozott ajándékba. Idén is a meglévő kettővel boldogulok.
A húsok a sütőben pirulnak, a köret már kész. A halat pikkelyezem, végül már szemöldökcsipesszel. Nagyon nem akar az asztalra kerülni, és ha belegondolok, teljesen felesleges az erőfeszítés. Belülről ugyanígy tiltakozni fog a rengeteg szálkával. A saláták maradnak legutoljára, pedig nekik nem árt, ha elhűlnek. Logisztika! Épp a vendégek érkezésére készül el a teríték. Bágyadtan roskadok a székre, már nem vagyok jó társalgó. Vegyétek, egyétek, ez az én...
A családi ebéd legjobb része, a bókok bezsebelését leszámítva, amikor már mindenki távozott és a mosogatás is kész.
Következhet a fadíszítés, szokás szerint családi perpatvarral párosulva. Háromszor kibékülünk, mire a talpba kerül. Hasonló megpróbáltatás az égők felhelyezése. Inkább kivonulok a szobából, amíg a heroikus küzdelem zajlik.
Nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szerzek, miközben a milliónyi apró díszt felhelyezem az ágakra.
Jöhetnek az ajándékok, csak legyünk már túl rajta. Meglepetésszerűen még én is kapok. Természetesen csodás és pont eltalálták az ízlésemet.
Kezdek leereszteni. Nem megkönnyebbülésnek nevezném, inkább érdektelenség ülepszik rám. Az agyamat is takarékra teszem.
A kanapéra kucorodom, a gyerekeim átölelnek és hozzám bújnak. Egy pillanatnyi szeretet és békesség.
Hát ezért a fél percért volt az egész!

Zéró
„Csitt, csendesen, itt az angyal”


Balogh P. Hédi

"A karácsony szelleme" AsineD. – Különös Karácsony

AsineD. – Különös Karácsony


 A karácsony az egyik legszebb ünnep a világon, melyben Jézus Krisztus születésére emlékezünk meg. Ilyenkor mindenki megpróbál egy kicsit kedvesebben és nagyvonalúbban viselkedni, mivel ez a szeretet ünnepe.
No, és persze, ha karácsony van, akkor az ajándékozás sem maradhat el, amivel nekem idáig valahogy mindig meggyült a bajom, mert szinte soha nem tudtam eldönteni, kinek milyen ajándékot vegyek, pláne ha a keresztlányaimról volt szó. Soha nem voltam jó a lányos dolgokban, ezért mindig az eladó véleményére hagyatkoztam ezen a területen, amit akkor meg is bántam, amikor az egyik keresztlányom bevágta a hisztit, hogy neki nem ilyen baba kellett. Azóta óvakodom az összes eladótól. A mai gyermekek már annyira válogatósak – sóhajtottam fel halkan, miközben hazafelé vezettem.
Berlin ebben az időszakban volt a leglátogatottabb város Németországban, mivel nemcsak maga a város, hanem a környéke, külterületei is rengeteg csodás látnivalót tartogattak az emberek számára, és mi tagadás, karácsonykor volt a legszebb. Már négy éve, hogy elhagytam Salzburgot, és a német fővárosba költöztem, egy szép jövő reményében. Berlin kitűnő lehetőségekkel kecsegtette a magamfajta karrieristákat, amelynek köszönhetően az összes energiámat és tudásomat felhasználva igyekeztem építeni a jövőmet, hogy egy nap sikeres üzletkötővé válljak.
Bár a sors fogaskerekei nem mindig úgy forognak, ahogy azt mi szeretnénk. Néha, ami nem megy, azt nem kell erőltetni, ezért sem tiltakoztam az ellen, amikor ma kirúgtak az állásomból. Négy éven át csak pazaroltam a tehetségem, és hagytam, hogy más arassa le helyettem a babérokat. Mindvégig a zárt ajtót figyeltem, ezért nem vettem észre azt, ami nyitva volt. Ez a helyzet új lehetőséget adott számomra. Engedtem a késztetésnek, amely arra csábított, hogy változtassak az életemen. Amint hazaértem felhívtam az anyámat, hogy mégis csak számítsanak rám otthon, mert sikerült elszabadulnom a munkahelyemről, ezért még ma elindulok Salzburgba. Egy kicsit talán még örültem is neki, hogy végül minden így alakult, mivel legalább családi körben tölthettem a karácsonyt, nem pedig aktakukacként ülve az íróasztalom felett.
Az édesanyám örömteli hangon újságolta el, hogy meghívta az egész családot, még az új szomszédlányt is, aki mostanában befészkelte magát a fejembe. Már alig vártam, hogy végre fél év után találkozhassak velük, és hogy ehessek az édesanyám díjnyertes halászléjéből, aminek már a gondolatától megkordult a gyomrom. A teát felhörpintve nekiláttam a csomagolásnak a repülőútra. A helyzetemet tekintve bárhonnan is néztem, egy munkanélküli üzletkötő voltam. Legtöbben különcnek tartottak, mert engem az elismerés jobban vonzott, mint az, hogy feljebb kefélve magam a ranglétrán milliomos legyek.
A telefonom csipogó hangja repített vissza a valóságba. Az üzenettől, amit a sógorom küldött, egy pillanatra elállt a lélegzetem. Sorozatképeket készített nekem a szomszédlányról, aki az édesanyámnak segített a főzésben. Hangosan elnevettem magam, ahogy elképzeltem a nővérem férjét, ahogy titokban lefényképezte nekem Kirstent. Az ő alapos munkájának köszönhetően alkalmam volt minden oldaláról szemügyre venni. Nagyot nyeltem, amikor a hátsó feléről készült képekhez értem. Olyan feneke volt, amit szerintem még maga Beyonce is megirigyelt volna. Kábé százhatvanöt centinek nézett ki, s a barna haja lófarokban a vállát simogatta, miközben vajazta ki a tepsit. Nagyon csinos volt még lisztes, maszatos arccal is. Ez eszembe jutatta azt, amikor beszéltem vele telefonon, akkor is csak véletlenül, mert anyám megkérte, hogy vegye fel a telefont, amikor hazatelefonáltam.   A hangja egyszerre volt lágy és selymes, a dallama pedig simogatta a lelkem. Akkor még nem is sejtettem, hogy a családom támadást indít ellenem, és egy bombázót küld egyenesen a karjaimba. Az üzenetet lejjebb görgetve elnevettem magam az egyik kérdésén: Ezért érdemes hazautazni, nem? Komolyra fordítva a szót, erről Hildának egy szót se!!! Ja, és amúgy mit kérsz karácsonyra? Brandon telibe talált, tudta, mivel kell fellelkesítenie az útra. Ravaszul elmosolyodtam az utolsó kérdésén, mert ha kérhettem volna valamit karácsonya, akkor biztosan az új szomszédlányt kérem.
  A szüleim már nagyon szerették volna, ha megállapodom, ezért szeretettel játszották el a kerítő szerepét. Sajnos ezzel csak egy problémám volt, hogy az ízlésük általában (mindig) különbözött az enyémtől, viszont most ezzel akarva, akaratlanul a kezemre játszottak, mert ez a lány valamit megmozgatott bennem. Anyám megadta Kirsten telefonszámát, arra az esetre, ha esetleg nem tudnám őket elérni, akkor rajta keresztül üzenhetek, s mielőtt letette volna a telefont, sok sikert kívánt, amire hirtelen nem is tudtam mit feleljek, de a hangjából kiszűrtem, hogy gondolatban már az esküvőnket tervezi. Régen az ezer egy éjszaka híve voltam, ami mára megszűnt. Sok lány szívét törtem össze, amikor azzal a bizonyos SZ betűs szóval rukkoltak elő. Nem voltam könnyű eset, de most, így évekkel később úgy éreztem, hogy túl sokáig tartottam magam távol a szerelemtől. Bár az esélyeimet egy komoly kapcsolatra az édesanyám néha eléggé megnehezítette, amikor minap a telefonban elújságolta, hogy megmutatta Kirstennek a gyerekkori fotóalbumomat, amin úgy meglepődtem, hogy a vizet félrenyelve hangos köhécselésbe kezdtem, ő pedig azzal próbálta menteni a helyzetét, hogy azt mondta, neki is nagyon tetszett.  Persze, gondolom odáig lehetett attól, hogy láthatott a nővérem szoknyájában, no és persze meztelenül – nevettem magamban cinikusan.
Szerettem Salzburgot, ott születtem, és szinte minden oda kötött.  Egyelőre csak két hétre csomagoltam be. A kevesebb néha több szokta mondani a nagyapám, és mennyire igaza volt így utólag visszagondolva.
 A repülőtérre érve sajnos csalódnom kellett a légi közlekedésben, mivel a havazás miatt nem indult el egy repülőgép sem SEHOVA. Az időjárás jelentésben megkérték az embereket, hogy legyenek tekintettel az időjárásra, ezért a saját biztonságuk érdekében senki se induljon útnak, mivel holnapra a havazás végett valószínűleg járhatatlanok lesznek az utak. Nem akartam a karácsonyt Berlinben tölteni, úgy döntöttem, kocsiba pattanok, és nekivágok a hétórás hazaútnak, s ha szerencsém lesz, talán még a hóvihar előtt hazaérek, amit holnapra jósoltak az időjósok. Hangosan kifújtam a levegőt, és a kocsimhoz indultam. Irány Ausztria!
Már három órája voltam úton, de az a három óra felért egy örökkévalósággal, mivel a havazás egyre jobban erősödött, ezért kicsikét lassabban haladtam a kelleténél. Mire Salzburgba érek, az összes karácsonyi számot fújni fogom fejből oda vissza – sóhajtottam halkan. Egyszer csak egy különös érzés kerített hatalmába, mintha elfelejtettem volna valamit, de igyekeztem gyorsan kiverni ezt a fejemből, mert indulás előtt mindent ellenőriztem.
Minden jól alakult, egészen addig a percig, amíg az autóm nem kezdett el rángatni, ezért a biztonság kedvéért megálltam. Mérgesen összeráncoltam a homlokom, miközben zseblámpával a kezemben kiszálltam a kocsiból, majd felnyitottam a motorháztetőt. A szomszédom autószerelő volt, ezért nem voltam teljesen béna az ilyen helyzetekben, bár a nulla fok, és a gyenge lámpafény alaposan megnehezítette a dolgom, de még így is kiszűrtem, hogy nem a motorral volt a gond. A motorháztetőt egy megkönnyebbült sóhajjal csuktam le, majd a kis zseblámpámmal a kezemben a kerekeimet kezdtem el vizsgálni. A szemeimet forgattam, amikor észrevettem, hogy a hátsó kerekem defektet kapott, és alaposan ereszteni kezdett. Könyörgök, hogy lehet ötvennel defektet kapni?- kérdeztem magamtól, mert semmi kedvem nem volt nulla fokban, sötétben kereket cserélni a semmi közepén, de ha már ilyen szerencsétlen helyzetben voltam, erőt vettem magamon, és felnyitottam a csomagtartót, hogy neki lássak az előkészületeknek a kerékcseréhez, de amikor belepillantottam, nem akartam hinni a szememnek. Egyszer csak elmémben világosság gyúlt, és rájöttem, mit felejtettem el. Megvakartam a tarkóm, majd mérgesen az ég felé néztem, és azt kérdeztem: Ó ember, hogy cseréljek kereket pótkerék nélkül?
Lehetetlen helyzetemben az autóban sínylődtem, és csak reménykedni tudtam, lesz még rajtam kívül legalább egy (fafejű) bátor ember, aki autóval utazik Salzburg felé, de a második óra elteltével kezdtem feladni a reményt, hogy hazajutok karácsonyra. Senkinek sem kívántam volna ezt, még az ellenségeimnek sem. A düh szinte futótűzként áradt szét a testemben, és rombolta le a maradék önuralmamat. Mérgesen a kormányra csaptam, és hangosan elkáromkodtam magam, miközben már második alkalommal hallgattam meg a kívánságműsorban Justin Bibertől a Mistletoe című számot, aminek cseppet sem sikerült lenyugtatnia. Dühös voltam. Dühös az ex főnökömre, az átkozott időjárásra, de leginkább magamra, mert hagytam, hogy kényes helyzetbe keverjem magam, ami elfelejtette velem a szomszédom sms-ét, hogy menjek át a pótkerekemért.  Egy pillanatra lehunytam a szemem, és próbáltam lenyugodni. Kit akarok becsapni? – kérdeztem magamtól. Már rég ott kellett volna hagynom azt az átkozott helyet, mielőtt még a főnököm Dominica, mint egy kiéhezett oroszlán rámveti magát. Apám mindig arra tanított, tiszteljem a nőket, és Isten a tanúm, mindig a legnagyobb hódolattal bántam velük, de ennek a nőnek a viselkedése kiverte nálam a biztosítékot, ezért jól megmondtam neki a magamét, aminek persze ez lett a vége.
 Nők… ha a férfiak kedvesek hozzájuk, és ha még jóképűek is, álmodozó tinédzserré válnak. Tulajdonképpen mindennek van valami oka, lehet, tényleg nem tartoztam Berlinbe, és itt volt az ideje annak, hogy tovább álljak. Álmodozó tekintettel bámultam ki az ablakon. Az autópályán egy árva lélek sem közlekedett. Nagyon befűtöttem a kocsiban, ezért levettem a kabátomat, majd kényelmesen hátradőltem az ülésben, miközben a fentiek jóhiszeműségében bízva végső elkeseredésemben imádkoztam. Istenem, adj nekem valami jelet, hogy minden rendben lesz, és hogy van értelme tovább folytatni az utamat – fohászkodtam, miközben meredten nézetem ki a semmibe. Pár perc elteltével, amikor már feladtam volna a reményt, egy autó lámpái világították meg az utat. Éreztem, hogy gyorsan kell cselekednem, ezért bekapcsoltam a négyes indexemet, majd kiszálltam a járműből, és vadul hadonászva kiabálni kezdtem, hogy álljon meg.
Az autó reflektora szinte megvakított, ezért enyhén eltakartam a szemem. Bár nem láttam semmit, de lemertem volna fogadni, hogy öreg néniket hallottam pusmogni az autóban, és amikor közelebb értem jöttem rá, menyire igazam volt. Azt kell mondanom, én jobban megvoltam lepődve, mint ők. Négyen voltak a kocsiban egy középkorú sofőr, aki őket szállította, és három csinos idős hölgy, tipikus őszes hajjal, divatos öltözékben.
– Valami baj van, aranyoskám? – kérdezte tőlem az egyik néni az anyós ülésről rajtam legeltetve a szemét. Észre sem vettem, hogy a pulóver, amit viseltem az integetéstől felcsúszott, és így látni lehetett egy részt kocka hasamból, gyorsan lejjebb húztam az anyagot.
Mindig is szerettem az elismerő, vággyal teli pillantásokat, amiket a nők vetettek rám, soha nem is tagadtam, de ahogy ezek az idős hölgyek feltérképezték a testemet, mintha egy finom desszert lennék, kicsit feszélyezett. A torkomat megköszörülve megszólaltam.
– Jó estét hölgyeim, nagy bajban vagyok, defektet kaptam, és nincs pótkerekem, nem tudnának elvinni a legközelebbi városig?
 A hátsó ülésen ülő idős hölgynek felcsillant a szeme, miközben rám mosolygott, és így felelt:
– Dehogynem, drágaságom.
– Még mit nem! – szólalt meg a mellette ülő, hetven év körüli idős hölgy, aki egy gombnyomással lezárta az összes ajtót.
– Ugyan már, Erika – dorgálta meg a barátnője –, ez egy jóravaló fiatalember, akinek segítségre van szüksége, ne aggódj, nem akar velünk tenni semmi rosszat, nézz rá, milyen kis aranyos fiúnak látszik.
Már egy ideje figyeltem őket, miközben rólam diskuráltak. Majdnem elnevettem magam a kis szónál, mert azt a szót nem éppen rám találták ki, mivel a száznyolcvanöt centit tapostam. Fél füllel még halottam, amikor az anyósülésen ülő néni azt suttogja: „nézd már az autóját, elég drágának tűnik!” Nem is volt olcsó, az biztos! – gondoltam, miközben a tenyeremmel megdörzsöltem a karom, mert már kezdtem nagyon fázni.
– A látszat néha csal, sohasem lehet tudni Deniella – felelte a bennem kételkedő néni, majd felém fordult. – Mi a neved?– kérdezte fürkésző tekintettel.
– Jackob Müllernek hívnak asszonyom – közelebb hajoltam, és a tengerkék szememet ráemelve tovább folytattam –, nem vagyok útonálló, a családomhoz indultam Salzburgba, de lerobbantam.
Az Erika nevezetű idős hölgy állta a pillantásomat, majd egy alig látható fél mosollyal az anyós ülésen ülő barátnőjéhez hajolt.
– Szerinted mi legyen vele? – kérdezte tőle.
A néni rámosolygott, majd ismét elismerően végigmért a szemével.
– Szerintem se tűnik bűnözőnek, és mindjárt megfagy itt miattunk. Vigyük el, úgyis rég szórakoztunk egy jót – mondta fülig érő vigyorral a száján. – Pattanj be csillagom!
Mintha egy hatalmas súlyt vettek volna le a vállamról, s a remény öröm táncot járva lelkem sötét utcáin, ismét lángra lobbantotta a szívemet. A cuccaimat átpakolva a három idős hölggyel elindultunk Leipzigig. Miközben a két néni között ültem a hátsó ülésen, gondolatban vagy tucatszor mondtam hálát az Istenek, hogy az utamba vezérelte őket. Együtt utazva számos dolgot tudtam meg róluk, köztük azt is, hogy a berlini karácsonyi vásárból tartottak hazafelé, amikor engem megláttak.
– Látod, Ingrid – kezdte a mellettem ülő alacsony termetű, bár annál szókimondóbb néni –, mondtam, hogy jó móka lesz ide eljönnünk.
– Hát az már biztos – nevette el magát olyan öreg nénisen.
Az út Leipzigig nem tartott hosszúnak, mivel a nénik csacsogásától szinte gyorsan eltelt az idő. Mosolyogva egyenként megölelve kívántak nekem boldog karácsonyt, és boldog újévet, amit megköszöntem, majd kiszálltam az autóból. Őszintén megvallva nagyon megkedveltem őket, főleg amiért ilyen segítőkészek voltak, és ahogy észrevettem, ők is engem. Ez eszembe jutatta, miért is hívtak a nagyik kedvencének.
Az órámra pillantottam, ami este tizenegy órát mutatott. Vettem egy mély levegőt, majd hangosan kifújtam. Leipzig kipipálva – örvendtem magamban egészen addig, míg nem szembesültem ismét a silány helyzetemmel. Az utcákon sétálva magány követte minden léptemet. Kicsit furcsa is volt, ahogy a zsúfolt utak mennyire üresnek, és elhagyatottnak tűntek a hóviharban. A havazás egyre jobban erősödött, ami kicsit megnehezítette a dolgom a hazajutásban. Mintha a szél is nevetett volna rajtam, ahogy kissé erőteljesen belekócolt vállig érő, barna hajamba, s csúfolódva egy kis havat fújt az arcomba. Autókölcsönzőt sajnos nem láttam a közelben, de talán hiába is kerestem volna ilyen késői órán, ezért a közeli benzinkúthoz sétáltam, hogy megmelegítsem hideg végtagjaimat. Úgy éreztem, ideje haza telefonálnom, szerencsére végre volt térerőm, így mindenkit megnyugtattam, hogy élek és virulok, legalábbis még egy ideig. Nem beszéltem a szorult helyzetemről, mert nem akartam, hogy mégjobban aggódjanak miattam, azt meg duplán, hogy eljöjjenek értem, mivel az időjárás, és az utak egyre jobban kilátástalanabbá váltak. Így már csak a vak szerencsémben bízhattam.
 Az egyetlen társaságom a hideg éjszakán egy középkorú benzinkúti eladónő volt, aki még a kilátástalan helyzetemben is csak bíztatni tudott, hogy minden rendben lesz, majd egy forró csokival kínált meg, ami kicsit feldobta a hangulatomat. Miközben bentről a hóvihart kémleltem elgondolkodtam az élet kifürkészhetetlen, s egyben váratlan dolgain, amit mostanában valahogy a saját bőrömön tapasztaltam meg. Egy munkanélküli stoppos voltam, aki csak az emberek jóhiszeműségében bízhatott. Megakadt a szemem egy plakáton, amire az volt írva: „Az életet élni kell, az életet becsülni kell, ezért éld úgy, mintha az lenne az utolsó!” Elmosolyodtam, ahogy értelmeztem a szavait, hát most jobban éltem az életem, mint valaha, most bepótolhattam azt, ami kimaradt belőle, például a stoppolást. Kissé furcsa volt az, hogy most én voltam az út másik oldalán.
Pirkadatkor a vihar kicsit csillapodott, így feltűnt néhány autó az utcán, és a benzinkúton. Rengeteg hó hullott le az éjszaka folyamán, ezért a forgalom karácsony napjára volt a leglassúbb. Reggel fél hétkor, amikor már a harmadik kocsis utasított vissza azzal az indokkal, hogy nagyon siet, hiába ajánlottam neki pénzt a fuvarért cserébe. Csüggedten visszaültem a helyemre, miközben magamban mérgelődtem.  Karácsonykor már egy autókölcsönző sem volt nyitva, így tényleg csak a csodában bízhattam, hogy időben hazaérek.
Reggel nyolckor már ismét arra a szintre jutottam, hogy feladjam, amikor egy mikrobusz hajtott be a kútra, bömbölő zenével a nyomában. Az autóból fiatalok szálltak ki vastag cigi füstöt hagyva maguk után. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán próbálkoznom kéne náluk is, de a mikrobuszhoz érve meggondoltam magam, mivel áradt belőle a marihuána. Ezért megfordultam, és elmentem mellette, de amikor rápillantottam a rendszámtáblájára nem akartam hinni a szememnek, mert ez az átkozott busz ausztriai rendszámmal rendelkezett. Nem tudtam elhinni azt, ami történt velem, volt ismét egy lehetőségem haza jutni, és csak rajtam függött, hogy élek-e vele. Szemeimmel ismét végigmértem a mikrobuszt. Majd igyekeztem elhallgatatni magamban azt az érzést, ami azt sugallta, hogy mennyire veszélyes az, amit most tenni készülök. Enyhe hezitálás után a maradék büszkeségem összeszedve előre sétáltam, és a busz belsejébe pillantottam, amiben jelenleg két ember tartózkodott, egy raszta hajú, húsz év körüli fickó, és egy annak mellkasán pihenő csaj, aki az igazak álmát aludta. A srác kíváncsian felhúzta a szemöldökét, amint meglátott. Láttam a szemén, mennyire nem tetszett neki, hogy megzavartam. Elég volt ránéznem, hogy tudjam, mennyire oda volt a csajért. Halkabb hangon elmagyaráztam neki silány helyzetemet, és megkérdeztem nem-e utazhatnék velük egy darabig. Megvakarta az állát, miközben homályos tekintetével többször is végigmért, majd elvigyorodott és csak annyit felelt: „Hát persze, tesó!” 
A mikrobusz fele kiürült, amikor beszálltam, így a nyolc emberből már csak négyen maradtunk, azok is csak Münchenig utaztak velünk. A rasztás ürgét Robertnek hívták, a mellkasán alvó lányt pedig Didinek, a sofőrön kívül csak Robert volt beszámítható állapotban, valószínűleg ő is csak azért, mert a marihuána kezdett kimenni a szervezetéből. Elmesélte, hogy a lánnyal stoppolás közben ismerkedett meg Berlinben. Didi halk nyöszörgése kezdett kicsit furcsa lenni számomra. Egyből felébredt bennem a védelmezési ösztön, amikor a csaj hangosan felnyöszörgött. Ez viszont Robertnek sem kerülte el a figyelmét, mert amint megmozdultam, hogy megnézzem őt, erőteljesebben közelebb húzta magához, így adva tudtomra, hogy ne nyúljak hozzá. Néhány perc után ismét felvette a laza testtartását, majd elmesélte, hogy Didi mitől került ilyen állapotba. Kicsit megnyugodtam, amikor kiderült, hogy nincs a lánynak semmi baja azon kívül, hogy most füvezett először, ezért kicsit kiütötte magát. Gimis koromban én is kipróbáltam, tapasztaltam az előnyeit, és ugyanúgy a hátrányait is, szóval hittem neki. Ma már nem éltem a fű varázslatos világában, ezért visszautasítottam, amikor a mögöttem ülők vihorászva megkínáltak.
Tíz órakor egy teljes napja volt, hogy ébren voltam, de ha akartam is volna aludni, akkor sem tudtam volna, mivel hiába voltak kedvesek hozzám, nem bíztam bennük. Bár a sofőrön kívül mindenki aludt a kocsiban, én igyekeztem a fáradtság nyomásának ellenállni. Az álmosság ellen a tájban próbáltam gyönyörködni, de a vakító hó, és a borús égbolt inkább az ellenkezőjét érte el. Amikor ez sem jött be, a telefonomhoz nyúltam, és végül Kirsten képeit kezdtem el nézegetni. A fenekéről készült kép a telefonom hátterét díszítette, ami végül sikerült kivernie az álmot a szememből. Ravaszul elmosolyodtam, még csak nem is ismertem a csajt, de már rengeteget segített nekem. Mindig fenék párti voltam, nekem soha sem számított kinek mekkora melle van, a kicsit is ugyan olyan szépnek tartottam, mint a nagyot. Hangosan kifújtam a levegőt, mert sejtettem, hogy amikor találkozok ezzel a lánnyal, a szememet majd úgy kell levakarnom a hátsójáról.
Münchenbe érve kábé másfél órára lehettem Salzburgtól. Didinek az út folyamán sikerült felébrednie, aki először csak egy gyors pillantást vetett rám, majd néhány másodperccel később lassan rám emelte immár fürkésző tekintetét.
– Ismerlek? – kérdezte halkan, mert Robert az igazak álmát aludta.
– Nem, Leipzigben csatlakoztam hozzátok, fuvarra volt szükségem – megvontam a vállaimat –, amúgy Jackob vagyok – nyújtottam felé a kezem, mire ő elmosolyodott.
– Didi – felelte, majd kezet ráztunk egymással.
– Tehát te is stoppoltál – nevette el magát halkan. – Én is stoppolás közben ismertem meg Robertet – felelte, majd ásított egyet, és szomorúan megrázta a fejét. – Nem indultak a repülők az időjárás miatt, ezért ettől teljesen kikészültem. A járdán ültem, amikor ő odajött hozzám, és megvigasztalt, majd megígérte, hogy segít nekem, mivel sürgősen el kellett jutnom Pidingbe.
Elmosolyodtam, ahogy Robertre pillantottam.  Mi férfiak már csak ilyenek vagyunk, nem bírjuk látni a női könnyeket, ez a mi gyengeségünk, és a nők halálos fegyvere ellenünk.
– Értem, és már jobban vagy?
Ivott egy korty vizet, majd az egyik kezével megtörölte a száját.
– Igen, sokkal jobban. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kemény ez a cucc – sóhajtotta, majd a testén láttam, ahogy kirázta a hideg.
– Soha többet nem fogok füvezni, az biztos – jelentette ki határozottan.
– Egyszer mindent ki kell próbálni – hallottam felsóhajtani Robert álmos hangját, aki végtagjait kinyújtva Didire mosolygott.
A sofőr enyhén hátra fordult, majd Robertre nézett, és csak annyit mondott: „baj van.” Ez legalább olyan komolysággal ejtette ki, mint a nők azokat a szavak, mint például: „Beszélnünk kell. Hagyj békén!”stb. Elég volt ránéznem a sofőr arcára, hogy lássam mennyire aggódott, s a raszta hajú srác grimasza sem volt valami bizalomgerjesztő, ami által egyre nyugtalanabbá váltam. Nem kellet kinéznem az ablakon, hogy tudjam, mi okozza a bajunkat, mivel tisztán hallottam. Egy rendőr kocsi jelent meg mögöttünk, hangos szirénával a nyomunkban, miközben megállásra akart kényszeríteni minket, de a sofőr szemmel láthatólag erre nem volt hajlandó. Itt már tudtam, hogy nagy bajban voltam.
Az autó kerekei úgy csúsztak, mint a korcsolya a jégen. Ez az egész olyan volt, mint egy átkozott akció film. Csak itt jelenleg két menüpont közül lehetett választani: börtön vagy halál. Még nem éltem eleget ahhoz, hogy meghaljak, ezért mérgesen a sofőrre rivalltam.
– Mi a francot csinálsz, állj már meg! – mordultam fel, amikor az egyik kanyart nem sikerült úgy bevennie, ahogy azt tervezte.
– Nem fog megállni, mert nem akar börtönbe kerülni – dörmögte Robert.
– Mi a rossebről beszélsz? – faggattam dühösen, mire a rasztás fazon nyugodtan csak annyit felelt:
– A kocsi lopott.
Didi mosolyogva felém fordult.  
– Loptak nekem egy kocsit, amivel haza visznek. Szerinted ez a pasi nem zseniális? – kérdezte tőlem csodálattal csillogó szemekkel, majd Robertre pillantott.
– Minden rendben lesz – nyugtatta meg őt lágy hangon, miután a sofőr felhajtott az egyik kijáraton Piding felé.
Itt volt az a pillanat, amikor elszakadt az a bizonyos cérna. Vettem egy mély levegőt, majd hangosan kifújtam, és próbáltam tízig elszámolni, hogy lenyugodjak.
– Hogy zseniális-e? – horkantottam hangosan, mire mindketten rám pillantottak. – Nektek elment az eszetek – mondtam, miközben a fejemet csóváltam.
Általában nyugodt ember voltam, de a karácsony közeledtével a hangulatom egyre jobban hasonlított egy dühöngő gorilláéhoz. Amikor a rendőr kocsi ismét üldözőbe vett minket, a harag, mint egy hurrikán, úgy rombolta le a maradék önuralmamat. Éppen arra készültem, hogy felvilágosítom őket arról, pontosan mibe is cseppentünk, amikor az autó kereke megcsúszott az egyik kanyarban, s oldalról az egyik fának csapódtunk.
A nap eseményeit onnantól kezdve egy hullámvasúthoz tudtam volna hasonlítani. A bakancs listámon már szinte nem volt olyan esemény, amit ne próbáltam volna ki. Mióta lettem én a szerencsétlenek királya?– kérdeztem magamtól délutáni öt órakor, a rácsok mögött ülve a pidingi rendőrségen. Miután nem tudták, mihez kezdjenek velem a kihallgatás után, egy cellába vezettek, és csak annyit mondtak:
 – Amíg ez el nem rendeződik, itt marad. – Nem tehettem mást, tehát várakoztam.
 A balesetünk után szerencsére mindenki sértetlenül, a saját lábán szállt ki a járműből. A sofőr srác vihorászó hangja volt az utolsó csepp a pohárban, ezért hirtelen felindulásból leütöttem. Nem akart börtönbe menni, ezért szívesen küldtem egy olyan helyre, ahol kedvesebben bánnak vele. A korházba. Sajnos nem ütöttem akkorát, amitől egy kicsit szundíthatott volna, mivel hangos jajveszékeléssel ért földet. Miután a dühöm elszállt, én már fátylat borítottam volna a múltra, de sajnos a biztosurak nem. Didiért az apja fáradt be a rendőrségre hatalmas zajt csapva maga után. S amikor azt hittem, hogy ettől rosszabb már úgy sem lehet, sajnos a raszta hajú sráccal egy cellában kerültem.
A falhoz támaszkodva ült, miközben önelégülten mosolygott. Elégedettnek tűnt magával, ami egy idő után zavart, és nem hagyott nyugodni.
– Mitől van olyan jó kedved? – kérdeztem tőle morcosan.
– Elértem a célom – válaszolta még mindig csukott szemmel.
– Ez volt célod? – kérdeztem cinikusan.
Végre a szemembe nézett, miközben válaszolt.
– Néha, ha meghozol egy döntést, el kell viselned a következményeit – felelte, majd megvonta a vállait. – Teljesítettem Didi kívánságát, ide akart jönni, hogy találkozzon a haldokló nagyanyjával, ezért segítettem neki ide jutni – a könyökére támaszkodva tovább folytatta –, néha a rossz dolgokból egy különösen jó dolog is kialakulhat.
A hangja még mindig nyugodtan és elégedetten csengett.
– Ennyire fontos volt neked az a lány, hogy érdemes volt érte lecsukatnod magad?
– Igen.
– Eloptál egy kocsit, ami tele volt fűvel – hívtam rá fel figyelmét, mert nagyon úgy tűnt, hogy elfelejtette. – A helyedben inkább azért aggódnék, hogy még valaha láthatom-e.
– Nem kell értem aggódnod, kijutok innen valahogy. Minden rosszban van valami jó.
– Mi volt ebben a jó? – ráncoltam a homlokom.
– Meg van a telefonszáma – vigyorgott a képembe.
Ez volt az a pillanat, amikor feladtam, és megadtam magam a jókedvnek, majd önfeledten elnevettem magam. Nevettem rajta, nevettem magamon, a helyzetünkön, ami komolyan könyvbe illő lett volna. Mind a ketten nevettünk, egészen addig, amíg meg nem kérdezte, hogy velem mi a helyzet. A nevetést abbahagyva fáradtan néztem magam elé, mert fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Két nappal ezelőtt indultam el Berlinből egy új élet reményében bízva, az elmúlt napokban pedig a szó szoros értelmében… éltem. Már nem voltam a szürke hétköznapok rabja, a sorsomat saját magam irányítottam egészen mostanáig. Nem akartam elfogadni, de nagyon úgy tűnt, hogy az utam végállomásához értem.
– Úgy tűnik, itt fogom tölteni a karácsonyt, mindössze húsz kilométerre az otthonomtól.
A raszta hajú srác felhúzta egyik szemöldökét.
– Feladod a cél előtt? Nem gondoltam volna, hogy ilyen puhány vagy – viccelődött. – Nézz rám, én elértem, amit akartam. Teljesítettem egy szerencsétlen lány kívánságát, és te? Valahogy nagyon úgy tűnsz nekem, mint aki nem tudja, mit akar.
– Most egyetlen dologra vágyom… csendre! – jelentettem ki erélyesen.
– Oké tesó, én csak segíteni akartam, ha fel akarod adni, akkor rajta, csak nehogy megbánd.
Nem akartam hinni a fülemnek egy húsz éves srác oktatott ki az életről. Még a nagyapám sem végzett ilyen alapos munkát, mint ez a kölyök. Fejemet csóválva próbáltam összeszedni a gondolataimat.  Ne adjam fel?– kérdeztem cinikusan magamtól. Börtönben ültem a nyavalyás életbe! Annyi esélye volt, hogy innen karácsony estére kiszabaduljak, mintha egy tűt kerestem volna a szénakazalban. Robert egy kis idő múlva a rácsokhoz sétált, bemutatkozott az egyik őrnek, és kijelentette, hogy szeretne egyet telefonálni, amire öt perc múlva volt is lehetősége.
Öt órától az idő lassabban járt, mint valaha, ami felért egy plusz kínzással. Este fél nyolckor az egyik őr kivezette Robertet a cellából, és alig hallhatóan odavetette neki, hogy Wintres bíró nem fogja mindig kihúzni a seggét a szarból, és azt ajánlotta neki, hogy siessen haza, ha jót akar magának. A raszta hajú srác felém fordult, elmosolyodott, majd azt mondta:
– Apám szeret parancsolgatni, ő már csak ilyen, sosem változik. Viszlát tesó! Kitartás, és ne feledd, néha a célt kell a szemünk előtt tartani, nem pedig mindig az útra figyelni – ezzel elsétált.
Az égre emeltem a tekintetem, majd hirtelen elnevettem magam. Micsoda egy mázlista ez a kölyök – gondoltam, majd igazat adtam annak a mondásnak, hogy a hülyéknek kedvez a szerencse! Néhány perccel később az egyik őr odajött hozzám, és elújságolta, hogy óvadék ellenében kiengednek, és ha akarok, telefonálhatok egyet. Nagyszerű – sóhajtottam magamban, majd a telefonhoz sétáltam. A családomat nem akartam feleslegesen felizgatni, ezért végül ahhoz az emberhez fordultam, aki mostanában befészkelte magát a gondolataimba, és nagyon reméltem, hogy tud majd rajtam segíteni.
Egy óra múlva az őr mosolyogva nyitotta ki a cellám ajtaját, és közölte velem, hogy szabad vagyok. Vigyorogva követtem az őrt, aki visszaadta a cuccaimat. Az utam során, amikor már majdnem feladtam volna a küzdelmet, s elvesztettem volna a hitem, akkor jött valaki, hogy segítsen. Mintha egy magasabb hatalom segített volna hazajutnom, s közben arra biztatott, hogy ne adjam fel. Legalább ezerszer mondtam hálát Istennek, és mindenkinek, aki segített nekem.
A recepcióhoz igyekezve megláttam őt. A barna haj kontyban díszelgett, s a magas szárú csizmájában és bőr kabátjában elképesztő látványt nyújtott. Már rég hatott rám valaki ilyen intenzitással. Közelebb lépve hozzá megéreztem a kölnijének virág illatát, amitől egy pillanat alatt megkívántam.
– Hello, Jacob Müller – mutatkoztam be a kezem nyújtva felé.
– Kirsten Heiser, örvendek – felelte, miközben rám mosolygott. – Hm, látom hazafelé megálltál pihenni egy kicsit – viccelődött.
Felnevettem, majd bólogattam.
– Már eléggé kipihentem magam, szóval indulhatunk is.
– És hogy kerültél ide?– kérdezte tőlem kíváncsiságtól ragyogó szemekkel, miközben a kocsija felé tartottunk.
– Ez egy hosszú történet – feleltem, miközben beültem a Fordba.
– Még szerencse, hogy van elég időnk hazáig – jegyezte meg mosolyogva.
A visszapillantó tükörbe pillantva megállapítottam, hogy nem néztek ki valami fényesen. A borostám már kezdett kinőni, és az arcom a kialvatlanságtól kissé sápadt színben popmázott, míg ő friss volt és üde. Úgy néztünk ki egymás mellett, mint Shrek és Fiona.
Miközben hazafelé tartottunk, elmeséltem az én kis történetemet, csodálattal figyeltem, ahogy nevetett. Az út során nem is a kalandnak, hanem az aggódásnak éltem. Utólag visszagondolva eléggé vicces volt, ahogy a kis autó hátsó ülésén a két öreg nénit hallgatva jutottam el Leipzigig, ott pedig a sors keze volt, ami Robertet felém sodorta. Végül mindenben igazat adtam a srácnak. Sokszor annyira ragaszkodunk a szokásainkhoz, s a szürke életünkhöz, hogy már nem merünk rajta változtatni. Amikor egy akadály gátol minket az utunkban, néha a jó ügy érdekében le kell térni róla, és keresni kell egy jobb megoldást. S néha egy pillanatra el kell felejtenünk önmagunkat, hogy bele tudjuk élni magunkat mások helyzetébe.
– Erről könyvet kéne írnod, komolyan – nevette el magát ismét. – Akkor nem unatkoztál.
– Hát nem. Még meg sem köszöntem, hogy hazahoztál – jegyeztem meg, ahogy Salzburgba értünk. – Kösz.
– Nincs mit. A szüleid, amúgy sem tudtak volna segíteni rajtad, mivel már kicsit be vannak csípve.
Erre csak mosolyogni tudtam. Karácsony volt, a szeretet ünnepe. Kevés józan ember mászkált ilyenkor az utcákon. A házunk előtt leparkolta a kocsit, majd felém fordult, és rám mosolygott.
– Megérkeztünk! – mondta, majd kiszállt a kocsiból.
– Mivel hálálhatnám meg, hogy kifizetted az óvadékot? – kérdeztem tőle mellé érve, mert pénzt nem akart tőlem elfogadni.
Egy pillanatig úgy tett, mintha elgondolkodott volna a kérdésemen.
– Elmosogathatnál, ha van kedved.
Nem éppen erre a válaszra számítottam, ezért egy kicsit ledöbbentem, és pislogtam egy sort. Az ajtó előtt megvárt, és szemeit forgatva ismét megszólalt.
– Te jó ég, csak vicceltem, nyugi. Nem azt kértem, hogy csókolj meg – nevette el magát.
– Pedig azt bármikor szívesen megtenném – jegyeztem meg ravasz mosollyal az arcomon, és rákacsintottam.
Most rajta volt a sor, hogy döbbent arcot vágjon.
– Ha-ha, jó vicc – elmosolyodott, majd az alsó ajkát kezdte el harapdálni, amitől végleg elvesztettem a fejemet. Közelebb léptem hozzá, arcát a tenyereim közé fogtam, és megcsókoltam. Úgy csókoltam, mintha egy értékes kincs lenne a karjaimban. Mintha én lennék a hercege, aki megmentette őt a gonosz sárkánytól. S ahogy nyelvünk találkozott, halkan felnyögtem, ahogy enyhén megéreztem rajta a meggylikőr aromáját. Az íze maga volt a csábítás. A nyelve könnyedén játszott az enyémmel. Órákig tudtam volna csókolni, és kényeztetni, de mivel már otthon voltam, nem akartam elkapkodni semmit. Akartam ezt a nőt, és a csókjából ítélve ő is akart engem. Ezért abbahagytam, majd egy futó csókot nyomva az ajkára megnyomtam a csengőt. Amint visszanyerte a lélekjelenlétét elhívtam vacsorázni, amire persze nemet mondott. Elnevettem magam, amiért azt hitte, hogy olyan könnyen fel fogom adni. Meg is jegyeztem, hogy addig fogok neki udvarolni, míg el nem jön velem egy randira, mire kíváncsian felhúzta a szemöldökét, és sok sikert kívánt. A huncut fény, ami a szemében csillogott azt sejtette, hogy jól fogunk szórakozni. Néhány perc múlva a harmadik csengetésre az apám nyitotta ki az ajtót, és mosolyogva csak annyit mondott:
– Legyetek üdvözölve!
Elmosolyodtam, ahogy beléptünk a házba. A levegőben érezni lehetett a mézeskalács és a fahéj illatát. A keresztlányaim sikítozva rohantak felém, hogy üdvözöljenek. A sógorom látta, hogy kivel érkeztem, és jelentőségteljesen mosolygott. Vettem egy mély levegőt, majd hangosan kifújtam. A karácsonyfához igyekezve a keresztlányaimmal a menyből az angyalt kezdtük el énekelni, miközben arra gondoltam, hogy mindenütt jó, de legjobb Otthon!
                                                                                                                 

Ha a sors különös, szeszélyes dolgai között megtalálod azt a kis kaput, ami az álmaid útjához vezet, mindig hallgass a szívedre, az majd mutassa a jó irányt.
AsineD.