2012. június 7., csütörtök

Erin Wood – Az első szó jogán...


Az első szó jogán…
Épp betöltöttem a tizennyolcat, amikor először gyilkoltam. Nem szándékosan tettem, de gondolom, minden lány ezt mondaná a helyemben. Ha máshol nem, hát a bíróságon mindenképp. Én azonban nem kerültem bíróság elé.
Apám nagy felhajtást csapott a születésnapom alkalmából, de ez cseppet sem lepett meg. Egyke és egyben félárva voltam. Öt éves koromban tűnt el az anyám, és apám biztosra vette, hogy megölték, bár a rendőrség nem találta meg a testét. Azon a bizonyos szülinapi partin anyám portréi szerte a házban szalagdíszítést kaptak, és minden szobában narancsszín kála csokrok izzottak, akár a parázs. Apám képtelen volt túljutni anyám elvesztésén. Persze ebben a szerelmen túl nyilván a külsőm is nagy szerepet játszott. Anyámmal való hasonlóságom évről évre nyilvánvalóbbá vált.
A vendégek sötétedéskor özönlötték el a házat. A kristálycsillárok fényében úszó bálteremben lépni sem lehetett. A főasztalon jégből faragott szobor szikrázott, a pincérek a legdrágább ételekkel és italokkal jártak körbe. Az illusztris társaságban nehéz lett volna korombelit találni. Apám nem vett tudomást a barátaimról, és az évfolyamtársaimat sem tartotta sokra. A születésnapi bulim tulajdonképpen az ő ismerőseinek – csupa diplomata és élvonalbeli vállalkozó – adott zártkörű parti volt. Nem bántam. Végigmosolyogtam az estét, koccintottam, táncoltam, amikor és akivel kellett, alig várva, hogy bezárhassam az ajtót az utolsó vendég mögött, és hasra vághassam magam az ágyamon a legújabb könyvemmel. Születésnapi ajándék tőlem magamnak.
Hajnali kettőkor már csupán apám szűk baráti köre tartott ki. Öt jól öltözött férfi, és a kísérőik. Az öt hölgyből jó, ha kettő volt igazán az. A többi csupán fényes utánzat, akik az éjszakát követően szép summát tettek volna zsebre… már ha túlélik.
Az egyik pillanatban még visszafogottan szórakoztunk, a másikban pedig már véres rémálom helyszínévé vált a bálterem A színes mozaik betétes ablakok üvegzápor közepette adtak utat a támadóknak. Sikolyok és hörgés keveredett valami gyomorszaggató mélységű morajjal. A kandalló mellett álló Ming-kori váza mögé bújtam, ostobán abban reménykedve, hogy elkerülöm a fekete ruhába bújt álarcosok figyelmét. Némán vacogtam, amíg az egyik támadó elmetszette apám torkát. A vérpermet hatalmas, kitárt legyezőként fröccsent az aranymintás selyemtapétára. A vörös cseppek kopogását szinte a saját bőrömön éreztem. Mozdulatlanná dermedtem, és úgy néztem végig, miként homályosodik vak tükörré apám addig eleven kék szeme. Talán felsóhajtottam… vagy a szívdobogásomat hallották meg?
Rejtekhelyem darabjaira robbant, és én szembenéztem a halálommal. A férfi vas szagot árasztó fekete ruhája, a világot betöltő, hörgő lélegzete és a ragyogó penge, ami a vállamba tépett, a mai napig kísért álmaimban. Felsikoltottam, mire elengedett, és fejét rázva elhátrált. Füléből vérpatak indult meg. Jobbra ugrottam és kivetettem magam az ablakon. Inkább a nyakamat törtem volna, minthogy a második emeleti bálterembe várjam be a halálom. Zuhanásomat az ablak alatti fekvőtuja fogta fel.
Ki tudja, miért nem jöttek utánam? Talán a nyomaimat elmosta az eleredő zápor, vagy a rendőrök érkezése riasztotta el őket?
A mai napig sem tudom, mit csináltam reggelig. Valahogy elvergődhettem a közeli parkba, ahol a vérveszteségtől elájultam. A napkelte és az eszmélet egy csavargó társaságában ért egy bokor alatti pocsolyában. A férfi büdös és visszavonhatatlanul halott volt. Vére valóban a kezemen száradt, no meg, az arcomon.
Addig nem hittem a szörnyek létezésében. Agyaraim azonban a saját ajkamba vájtak, és csupán három nap és még két hulla után húzódtak vissza, így nem tagadhattam le a dolgot. Mitől váltam azzá, ami lettem? Sejtelmem sem volt. Csupán azt tudtam biztosan, el kell rejtőznöm.
Jó pár napba beletelt, mire valamennyire kiismertem új valómat. A filmekben látottakkal és a könyvekben olvasottakkal szemben, a nap nem árt nekem. Agyaram csupán a támadással egy időben nő, és a szemem sem világít a sötétben. Halott sem vagyok, a szívem jobbára egyenletesen ver a mellkasomban. A havonta jelentkező szomjúságomat azonban valóban csak a friss embervér csillapítja. Azóta mögöttem van négy hosszú év és közel száz halott. Általában hathavonta költöznöm kell. Áshattam bármily mélyre az áldozataim testét, előbb-utóbb előkerülnek, mintha csak átok ülne rajtam.
Az első hónapban a sokkos közönyömet felváltó depresszió miatt többször felvágtam az ereimet. Ezzel azonban csupán azt értem el, hogy hamarabb kellett ölnöm. Az altató- és drogtúladagolás következett, a próbálkozásaim azonban rendre új hullákhoz vezettek. Egy évembe telt valamelyest elfogadnom, ezentúl nem a Martini a kedvenc italom.
Gyilkos vagyok, éjszaka vadászom. Áldozataim nem ártatlanok, gondosan válogatok. Hosszan követem a kiválasztottakat, felderítem a nappali életüket is. Ettől nem leszek jobb, csupán nyugodtabb a lelkiismeretem. Ha rászorul az ember, gyorsan tanul. Azonban bármily körültekintő is, mindig közbejöhet valami vagy valaki.
És ez általában, ő maga.

2 megjegyzés:

  1. Szia!

    Hú, ez izginek ígérkezik, az elején már gyanús volt a dolog, és igazam lett :) De mégsem, mert Ő más mint az eddig általam olvasott vérrel táplálkozó egyed. És ki lehet az az "ő maga". Engem kíváncsivá tettél, türelmesen várom a kövi részletet :)

    Puszi
    Syro

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Syro!

      Örülök, hogy izgalmasnak érzed, és kíváncsi lettél a folytatásra. Remélem, az is tetszeni fog! :)

      Törlés

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!