2012. június 9., szombat

Erin Wood – I. fejezet

 I. fejezet
A nagyvárosi tömegben nem egyhamar tűnik fel egy-egy ember hiánya, és sok az ideális rejtekhely. A külváros egyik elhagyott gyártelepén találtam szállást. A lerobbant kétemeletes irodaépület felső szintjén rendezkedtem be. A folyosó végén nyíló közepes méretű helyiségből két, közös fürdőszobás hátsó szoba és egy tárgyaló nyílt. Fénykorában a vezérigazgatói iroda lehetett. A tűzlétrát a körbefutó párkányról mind a két szobából könnyen el lehetett érni. A hámló vakolat és a csupasz izzók nem zavartak, azonban az első teendőim közé tartozott egy tisztességes ágy, egy kanapé és egy hűtő beszerzése. Minimalista lakberendezőként, ha a fészkemnek akad legalább egy vészkijárata és kényelmes a fekhelyem, már elégedett vagyok. Ráadásként a belvárosi éjszaka valóságos terül-terülj asztalkával szolgált a számomra.
Már egy hete, hogy megvetettem itt a lábamat, és a hónap első szombatja volt. Az a szombat, így hát…, vadászni indultam.
Gyönyörű, meleg éj borult a városra. Bőrömet kellemesen simogatta a szellő, a járdára szivárványszínű kavalkádot hintettek a kirakatok izzói. Nevetés, zene és buja szex szag hullámzott a szórakozó-negyed utcáin.
Könnyű léptekkel jártam be az előzőleg kijelölt területet. Vártam az este tizenegy órát és az utóbbi három napban becserkészett férfit. Amikor végre kilépett a kapun, gyönyörtől borzongva eredtem a nyomába. Kényszer hajtott, de már nem küzdöttem ellene. Ha tudod, csak rosszabb lesz, inkább engedsz. Megtanultam, hogy a végül mindig elbukó ellenállásom csak még több hullát eredményez.
A férfi késésben volt és annyira sietett, hogy körül sem nézve lépett le a járdáról. Ingerülten haraptam az ajkamba. Még a végén elcsapatja magát egy autóval ez a marha!
Három utcán át követtem, mígnem akár csak a megelőző napokon, befordult az egyik sikátorba. Meggyorsítottam a lépteimet. Ínyem viszketni kezdett, bár még órákig kell várnom, hogy a húsába vághassam az agyaraimat.
Prédám az Ezüst Holdban dolgozott hajnali négyig. A táncosnők tekergése és az üvöltő zene, így a vadászat végén, már idegesített. Ingerülten kapargattam a poharam falát. A vörös neonizzók fényében véresnek tűnő alakok látványa nem könnyítette meg a helyzetemet. Átváltozásom óta az aranyló konyak ízét nem éreztem, és képtelen voltam a lerészegedésre is. Így most minden eltelt órát egy hétnek éreztem, amíg elérkezett a zárás ideje.
Bruce Wallis harmincöt éves, százkilencvenkét centi magas, kilencvenhat kilós, fekete hajú és szemű, kreol bőrű, független férfi. Ismertető jele a többszörösen törött orra. Foglalkozása kidobó. Vagy legalábbis valami hasonló. Mantraként ismételgettem az adatokat, míg a ritmus kisimította az idegeimet. Nyelvem a szájpadlásomra tapadt és mintha sündisznó akadt volna a torkomon. Szomjúságom egyre nőtt. Zsákmányom végre végzett, és elindult vadászni. Ma azonban nem lelheti majd örömét a lányban, akivel összefut.
A kivilágítatlan sikátorok nem csak az emberi bűnözés melegágyai, nekem is kedvező terepet biztosítanak. A tömeg elkerüli őket, és akinek ilyen helyre nyílnak az ablakai, hamar megtanul ellenállni a kíváncsiságának. Prédám bekanyarodott a következő sarkon, és én már szinte éreztem a forró vérét lezubogni a torkomon. Már csak ezért is rohadt nagy csalódást éreztem, amikor valami a házfalhoz csapta, és meghallottam a tojáshéjként összeroppanó koponyacsont hangját. Hullából sosem iszom. Ingerülten sziszegtem fel. Utálom az elvesztegetett időt.
Előttem a koszos, szűk utcácskában egy magas férfi épp a sikátorfalhoz szorított egy nőt. A gurgulázó hangok alapján aligha közös megegyezés vezetett ehhez a légyotthoz. Ráadásul ez a fura, fekete fickó tette tönkre a vacsorámat. Hirtelen jött az ötlet, de jónak tűnt. Régi mondás, hogy ha nincs ló, jó a szamár is.
– Na, haver! Itt a vége. Úgy látom, a lánynak más udvarlási stílus jön be. Engedd el, és próbálkozz meg velem!
A nálam alacsonyabb, vörösesbarna hajú lány liluló arca aggasztott. Még a végén három hullát kell eltűntetnem. De csak addig foglalkoztam ezzel, amíg a támadója felém nem fordult.
Soha életemben nem láttam még ennél ocsmányabb pasit. Feje fölött idétlen, szétterülő csuklya ágaskodott, és valami nagyon nem volt rendben a testével. Előrébb léptem, hogy jobban lássam. Valóban a nő köré tekeredett!
– Tűnj innen vérszívó, ha jót akarsz! – sziszegte felém.
Egy pillanatra meg kellett támaszkodnom a közeli falon. Már a látványa is megrázott és erre rátett egy lapáttal az, amit mondott.
– Honnan tudod, mi vagyok?
– Nem vagyok vak. Hagyj enni, vagy te is felkerülsz az étlapra!
Határozottan nem tűnt együttműködőnek. Táplálkozni akart ő is. Áldozata azonban kihasználta, hogy pár másodpercre rám terelődött a férfi figyelme. A finom csontozatú arc eltorzult, majd a nő hirtelen megjelenő agyaraival fogva tartója vállába mart.
– Gyerekek, Halloween még messze van! – Előrelendültem és a női összetartás jegyében a férfi felé csaptam. Karmaim feltépték a sötét alak nyakát, fekete, csípős szagú vérrel terítve be a lányt.
Elhajoltam a férfi köpése elől. Nyála sisteregve marta fel vállam mögött a maradék vakolatot.
– Undorító egy dög vagy! – Gyomrom forgott az áporodott szagától. De nem csak a szám járt, hanem a kezem is. Az aprócska áldozattal együtt téptem, szaggattam a húsát, míg ő mindenáron belém akarta vájni nedvességtől csöpögő, ívelt fogait.
– Ne engedd, hogy megmarjon! Halálos a mérge.
Minden erőmmel igyekeztem elkerülni a férfi karmait és fogait. Fogalmam sem volt, mivel állok szemben. Amikor a hátára ugortam és belemarkoltam a csuklyájába kiderült, hogy a pasashoz tartozik. A lány támadója erős volt. Nagyon. De valahogy mégis sikerült a csuklyánál fogva hátrarántanom a fejét, míg lábammal a karját szorítottam a testéhez. Kénsárga hüllőtekintete az enyémbe fúródott és kínos halált ígért.
– Öld meg! Lefogtam – sziszegtem a lány felé, mire ő az agyarait a még mindig rátekeredő férfi torkába fúrta, majd megrázta a fejét. Vér és húscafatok repültek jobbra-balra, de nem érdekelt, mennyit kell majd takarítanom. Csak legyen vége ennek a ronda dögnek! A pasas tagjai végre elernyedtek. Teste émelyítő módon tekeredett le a még mindig fulladozó lányról, mintha nem is lennének csontjai.
– Mi a fene volt ez? – ziháltam. Eddig soha nem kellett verekednem a prédámmal.
– Köszönöm! – csuklott el a lány hangja, míg térdére támaszkodva próbált újból egyenletesen lélegezni. – Nem tudom, miért tetted, de köszönöm!
– Mi a fene volt ez? És miért ne segítettem volna? – léptem mellé, hogy ha kell, rám támaszkodhasson. Rosszul festett.
– Ne szórakozz velem! – sandított fel rám szemrehányóan. – Hívnom kell a takarítókat. A fene vigye el!
– Milyen takarítókat?
– Mi lenne, ha nem néznél hülyének? – vicsorította felém az agyarait. – Ha valaki egyszer hibázik, attól még nem sült bolond.
– Akkor miért vagy képtelen értelmesen válaszolni?
Nem tudtam, de már nem is akartam palástolni az ingerültségemet.
– Oké! Nem tudom, mit játszol, de ezt el kell intéznünk – bökött a kígyótestű férfi hullájára. Előásta a farmeréből a mobilját, de csak egy vak nem látta volna, hogy semmi kedve tárcsázni.
– Tudod mit? Van egy ajánlatom. – Megvártam, amíg rám nézet, utána folytattam: – Gondoskodom a testről, te meg válaszolsz a kérdéseimre, akármilyen hülyeségnek is tűnnek.
– Ha eltűnteted, bármire válaszolok – nyögte meggörnyedő vállal.
– Bízd rám! Te kapd fel őt – mutattam az eredetileg kinézett prédám felé –, én meg cipelem ezt!
Minden mozdulatából sütött a kételkedés, de tette, amire kértem. Cipőmmel port sepertem  a nagyobb vértócsákra, majd sajátos terhünkkel a vállunkon elindultunk a sikátor vége felé. Egy több helyen kihasított drótkerítéssel körbevett telken, a törmelék mellett állt a lopott, szürke szedán, amit az éjszaka elején odarejtettem. A csomagtartóba tuszkoltuk a hullákat. Mivel csak egy testre számítottam, némi nehézséget jelentett bezárni a tetejét.
Mikor végeztem, a lány felé fordultam.
– Erin vagyok, Erin Wood! – nyújtottam kezet.
– Megan O’Brien! – törölte testre simuló farmerébe izzadó tenyerét.
Vállat vontam és visszahúztam a kezem. Ha nem, hát nem!
– Ugorj be! Odébb van a hely, ahol meg tudunk szabadulni tőlük.
Idegesen kucorgott mellettem a kocsiban, magától egy hangot ki nem adott volna. hamarosan a külvárosban jártunk. Autók elvétve húztak el csak mellettünk. Az élet a belvárosban zajlott. A gázra léptem, legszívesebben már a lakásomban faggattam volna Megant. Későn vettem csak észre a kereszteződésben a rendőrautót. Levillogott az útról, mire úgy tűnt, Megan mindjárt elhányja magát. Engedelmesen kanyarodtam a járda mellé, és vártam, hogy a rend őre a kocsihoz érjen.
– Kérem, szálljon ki!
Kinyitottam az ajtót, mély belátást engedve az egyenruhásnak fekete blúzom dekoltázsába.
– Máris, biztos úr.
Engedelmesen kecmeregtem ki, de aki próbált már felhasított szoknyában ilyet csinálni, az tudja, mi ilyenkor az eredmény. Mindenesetre ennek köszönhetően a férfi engedte, hogy mellé lépjek. Egy érintés, egy hosszú pillantás és már a hatalmamban is volt.
– Sajnos elvesztettem a hátsó rendszámtáblámat. De látja? Az első megvan.
– Igen, látom – bólogatott.
Bamba tekintetét nem eresztve folytattam:
– És a papírjaim is rendben vannak.
– Igen.
– Akkor tovább is mehetek?
– Az utasa…
– Mi van vele? – pislantottam Megan felé, és már láttam is, milyen ostoba a kérdésem. Ugyan az arcát valamelyest megtörölte, de világos színű, apró virágos blúzának eleje csurom vér volt. – nem látok rajta semmi különöset. Ugye ön sem? – néztem újra merően a rendőr szemébe.
– Nem, semmit.
Egy pillanatra megkísértett, ráveszem, üljön be a szedánba, de bármennyire is gyötört a szomjúság, a kérdéseim fontosabbak voltak. Úgy sejtettem, Megan nem várná ki udvarias nyugalommal az étkezésem végét.
– Elmehetünk, biztos úr?
– Mehetnek.
Amint intett, már a kocsiban is ültem. Megan kísértetiesen fehér arccal, semmibe néző szemmel gubbasztott az anyósülésen. Meg sem mozdult, amíg látótávolságon kívül nem kerültünk.
– Hallottam, hogy ilyesmire is képesek vagytok, de ez akkor is… döbbenetes.
Szorosabban markoltam a kormányt, miközben igyekeztem semleges hangot megütni.
– Vagyunk?
– Már, ti vámpírok – tördelte idegesen a kezét.
– Khm. Hányan vagyunk a környéken?
– Én azt nem tudhatom. Kérdezd erről a Családod fejét! De úgy gondoljuk, csak ebben a városban több százan vagytok.
– És mi vagy te? Láttam az agyaraidat, és a borostyánsárgára változó szemed.
– Furákat kérdezel.
Nem képzelődtem. Valóban vonakodott válaszolni. Azt hitte, hülyére veszem.
– Megegyeztünk. Vagy már elfelejtetted, hogy megmentettelek? Hívjuk azokat a takarítókat?
– Rendben! Rendben! – csapott a térdére – De ez akkor is hülyeség! Mi a fenéért kérdezel ilyesmiket? Nyilvánvaló nem? Lükantróp vagyok. – Értetlenkedő tekintetemre megvonta a vállát – Farkasember.
Nagyot nyeltem. Láttam filmeket még emberkoromban, tudtam, mit jelent ez.
– Akkor az ellenségem vagy?
– Dehogy! Csak nem keressük egymás társaságát, és nem tolakszunk be egymás területére. Fogalmam sem volt, hogy betévedtem a territóriumodra.
– Oké! – biccentettem reményeim szerint magabiztos megbocsátással. – És mi a fene az a csuklyás izé, ott hátul?
– Naga – mély sóhaj. – Egy hindu kígyófae halálos harapással és bénító nyállal.
– Fae, mi? Az meg micsoda?
– Megőrültél?
– Ez ne érdekeljen. Válaszolj, kérlek!
– Az emberek tündéknek neveznek bennünket.
Micsoda hülyeség! A nagának nem volt se szárnya, se légiesen apró termete. Ami azt illeti, a mellettem ülő lánynak és nekem sem.
– És még milyen fae-k vannak?
– Már úgy érted, rajtunk kívül?
Nem volt érkezésem válaszolni, mert megérkeztünk. A várost átszelő folyó hajógyári dokkjainál alkalmasabb helyet soha nem találhattam volna egy hulla eltűntetéséhez. Kár, hogy személyes átkom miatt, legkésőbb fél év múlva előkerülnek a testek.
Míg Megan meglapult az autóban, addig két fordulóval az egyik stéghez cipeltem a testeket. A kígyótestű egyre büdösebbnek tűnt, bár a szagát időnként elnyomta a szennyes víz bűze. Úgy éreztem, az orromba ivódott, megtapad a nyelvemen. Csak reménykedhettem, hogy egy-két óra alatt kiszellőzik belőlem. Magamhoz vettem a csomagtartóba bekészített köteleket. A testeket a tinta színű vízbe gurítottam. Senki nem járt errefelé, így nem hallhatták meg a csobbanást. Levettem a blúzom és a szoknyám, és szem előtt tartva a szent célt, beugrottam a mocskos vízbe. Háromszori merüléssel a stég lábához kötöztem a testeket a folyó fenekén. Nincs az az éles szemű ember, akinek feltűnhetnének. Ilyen közel a stéghez hajómotor és vasmacska sem akadhatott beléjük.
Kimásztam a vízből, megtörülköztem és felöltöztem a tartalék ruhámba. Vadászat közben gyakran szennyes lett a ruhám, és egészségtelen véres cuccokban járni. A farkaslány meg sem mozdult, míg én eltakarítottam a nagát. Itt volt az ideje, hogy aktívabb legyen.
– Elmegyünk hozzám – ültem be a volán mögé.
– Mit akarsz tőlem?
Sápadtnak tűnt. Gondolom, várakozás közben, az utolsó tartalékait is felélte.
– Válaszokat. De ne félj, útközben veszek valami kaját! A filmek szerint félelmetes az étvágyatok.
– Már akinek. Valami innivaló azonban valóban jól jönne.
A röpke bevásárlást követően a fészkembe indultunk. Megant nem nyűgözte le az otthonom, de mellőzte a megjegyzéseket. Fáradtnak és valahogy összetörtnek tűnt. Átengedtem az elsőbbséget a fürdőszobában, és kikészítettem neki egy farmert és pólót. Én is utáltam magamon érezni a naga vérét, el tudtam hát képzelni ő mennyire gyűlölheti. Mikor végzett, gyorsan lezuhanyoztam én is. Magamra kaptam a ruhám, és a véres cuccokat a ház mögött, egy erre rendszeresített vashordóban elégettem. Az orrfacsaró bűz hamar elillan, és a ruháinkból már soha nem jön rá senki, mivel töltöttük az estét. Amint ellobbant az utolsó láng is, visszamentem Meganhoz. Mellé zökkentem a kanapéra, majd feltettem az egymillió dolláros kérdést:
– Mi történt veled? Hogy csapott le rád az a naga?
– A bátyám egyik ismerőse szólt, hogy üzenete van Ian számára. A sikátorban valami zörgést hallottam. Odafordultam megnézni, mi az. És ennyi. A naga megbűvölt, esélyem sem volt menekülni.
– Miért nem adtad meg az ismerősének a bátyád mobilszámát?
– Ragaszkodott a személyes találkozóhoz. De már nem számít. Megmentettél.
– Valóban, de mi a garancia arra, hogy nem csapda volt? Hogy nem próbálnak újból megölni téged?
– Soha semmire nincs garancia – csuklott el a hangja. – Nem lenne jó, ha Ian ezt megtudná. Ő túlságosan indulatos ahhoz, hogy józan maradjon, és ne keveredjen emiatt bajba.
Szeme fókuszálatlanul rebbent ide-oda. Elég hazugság vett körül életemben, nem akartam újabbat hallani. Volt még valami a háttérben, de láttam Meganon, egyelőre erről nem tudok meg többet. Viszont ismertem az érzést, amikor az ember valami miatt teljesen egyedül érzi magát. Megfogtam és megszorítottam a farkaslány kezét.
– Ha jól látom, nem ártana valaki, aki védi a hátsódat.
– Jól látod.
Görnyedt tartása, sápadt arca, kétségbeesett kék szeme segítségért kiáltott.
– Akkor, íme, az újabb ajánlatom: Kedves lánynak tűnsz. Kijövünk egymással. Ha válaszolsz minden kérdésemre, akkor leszek a hátvéded.
A csupasz izzók halvány fénye nem rejthette el felcsillanó tekintetét.
– Véredre és életedre?
Fura kérdésnek tűnt, de rábólintottam.
– Akkor kérdezz!– fordult felém lelkesen.
– Mit kell tudni a fae-kről?
– Varázserejű lények. Néha Másokként emlegették őket. Többezer éve szétváltak Sötét és Világos Udvarra, ahol a Király és a Királynő uralkodik. – Megköszörülte a torkát – De ezeket biztos tudod!
– Vegyük úgy, hogy mégsem – biztattam.
– Tizennyolc éves korában mindenkiből előtör a fae. Ezután egy hete van választani az Udvarok között. Ha választott, megkapja a Családi jelét.
– Milyen jelet?
– Nézd! – mutatta felém az alkarját, ahol egy különös, önmagába visszatekeredő vonallal rajzolt farkasminta látszott. – Az enyémnek a mellső bal lába fekete, ez jelzi, hogy a falkavezér lánya vagyok, a szíve pedig fehér, mert a Világos Udvarhoz tartozom. Iané ezüstlábú – mosolyodott el gyöngéden.
– Ha a falkavezér az apád, miért nem tőle kértél segítséget ma este?
– Apánk fél éve meghalt – hunyt ki a fény a szemében.
– Sajnálom!
– Köszönöm – karjával átölelte a kanapéra felhúzott lábait, magába zárkózott. Ismerős volt ez is.
Bármennyire is szántam a veszteségért, hiszen én is átmentem ezen, nem hagyhattam fel a kérdezősködéssel. Kincsesbányára akadtam a sikátorban. Válaszokat kaphattam végre arra, ki és mi vagyok, hogy lettem azzá, akivé váltam.
– Ezek szerint valamelyik szülőm fae?
– Mindkettő, bár nem szükségszerűen ugyanaz az alfaj.
– Az apám nem volt vámpír, és semmi más sem. Ember volt.
– Nem akarok vitatkozni veled, de ha ember lett volna, nem örökölsz faetulajdonságokat.
– Biztosan van valami magyarázat erre!
– Néhány gyereket cseregyerekként elrejtenek az emberek világában, hogy megmentsék az életüket. Gyenge fae-k, akik csupán prédák lennének a többiek számára. Nincs számottevő képességük. Esetleg halvány megérzők, ezekből aztán jósok lesznek az embervilágban. De vámpírokat nem szoktak így elcserélni.
– Értem. – Nem nyugtatott meg a magyarázata, de nem vonhattam kétségbe, amit mondott. – És a takarítók?
– Fajunk első törvénye szerint rejtve kell maradunk az emberek előtt. A takarítók gondoskodnak arról, hogy ne maradjanak olyan nyomok, amik leleplezhetik a Fae-t. Majdnem minden fae az emberekből táplálkozik így vagy úgy. Vér, hús, pszienergia, életerő. Bőséges a választék, de ha az emberek ezt tudnák, ellenünk fordulnának. Kevés a faegyerek, ezért könnyen kiirthatnának bennünket.
– Sok lúd disznót győz?
– Nem tudom, ez mit jelent, de a középkorban pár boszorkány felfedte magát. Ezt követően kovenek százait égették meg máglyán az emberek. Nem tehettünk semmit, mert azzal kockáztattuk volna a többi fae lelepleződését. Végül is az egész a boszorkányok hibája volt. Ha nem olyan ostobák, akkor még ma is élnének.
– Úgy érted, halhatatlanok vagyunk?
– Ha nem vágják le a fejünket, vagy nem vérzünk el, akkor szinte bármiből felgyógyulunk.
Fél óra múlva zsongott a fejem, magam alá húzott lábam elzsibbadt, ahogy a kopott, piros kanapén kuporogtam. Megan ugyan nevetségesnek tartotta, hogy naplóba írom a tudnivalókat, de nem ellenkezett többé, és minden kérdésemre válaszolt. Míg a vérfarkaslány az utolsó csibefalatokat is felfalta majd leöblítette Sangriával, addig megpróbáltam rendszerezni új tudásomat. Mire teljesen elgémberedtem, végeztem a feljegyzésekkel. Messze volt még a hajnal, és a farkaslány egyre nagyobbakat pislogott.
– Ha gondolod, itt alhatsz nálam. Vagy visszatérnél a belvárosba?
Megan kapva kapott az ajánlatomon.
– Nem bánnád, ha maradnék? Semmi kedvem most az utcán kóborolni. És amúgy tényleg jól kijövünk. A falkámban nincs sok barátnőm. Jó végre valakivel csak úgy beszélgetni.
– Én sem bővelkedem barátokban. Eddig még azt sem tudtam, vannak olyanok, mint én.
– Nem lehetett könnyű.
– Hát, nem.
Megan hirtelen felélénkülve felugrott a kanapéról és magához rántott.
– Ezentúl itt leszek neked én. Ha mellettem maradsz, azt fogják hinni, az enyémekhez tartozol. Esetleg azt is kideríthetjük, honnan származol.
– Ebből nem származhat bajod?
– Ha sem te, sem én nem beszélünk róla, nem bukhatunk le.
– Ha így van, szívesen leszek a barátnőd.
Miután koccintottunk a maradék Sangriával – most sajnáltam csak igazán, hogy nem érzem az ízét – Meganhoz fordultam.
– Nagyon kínos, de muszáj elmennem. A vadászatom nem sikerült valami jól. Maradj itt, és aludj egyet. Tied a kanapé. Senki nem sejti, hol vagy. Én megnézem, találok-e valakit a környéken, aki nem hiányzik majd senkinek.
Megan kissé elsápadt. Már az ajtónál jártam, amikor utánam szólt:
– Miért szeretsz ölni?
A küszöbre dermedtem.
– Azt mondod, menne anélkül is? – Az ajtófélfába kapaszkodva vártam a válaszát.
– Persze. Ez az első dolog, amit megtanulunk. Ha többször eszel kevesebbet, legfeljebb fejfájást hagysz magad után, nem hullákat. Már ha nem hússal élsz, hanem vérrel vagy energiával. A húsevők sem emberekre vadásznak elsősorban most már. Tudtad, hogy a disznónak nagyon hasonló az íze? A dögevőket pedig általában a hullaházakból vagy temetkezési vállalatokon keresztül látják el az embervilágba beépített embereink. Mint mondtam, nem akarjuk felhívni magunkra a figyelmet.
Felkavarodott a gyomrom, de mosolyt erőltetve az arcomra, felé fordultam:
– Tudsz ebben segíteni?
– Szívesen megtanítalak rá, de ez nem megy az egyik pillanatról a másikra. Menj, cserkész be valakit, csak ne legyen asszony vagy gyerek.
– A külkerületekben mindig akadnak csavargók. Majd közülük választok egyet. Ne várj rám, eltarthat egy darabig!
A vérfarkas meghatottan újra a nyakamba csimpaszkodott. Csupán két évvel lehetett nálam fiatalabb, mégis sokszor úgy viselkedett, mint egy tini.
– Vigyázz magadra!
Még mindig Megan búcsúszavai jártak a fejemben, mikor kiléptem a gyártelep kapuján. Nem számítottam rá, hogy ma barátra találok. Ahogy arra se, hogy egy pillanat múlva a téglafalhoz préselnek, mégis ez történt. Erős marok szorult a torkom köré, majd egy izmos test nyomott a kerítéshez.
– Hol van? – hörögte a támadóm az arcomba. Beleszippantott a levegőbe, kék szeme összeszűkűlt. – Mit tettél vele, vérszívó? Ha gyorsan válaszolsz, talán életben hagylak.
Veszettül kapartam a kezét, de semmi eredményre nem jutottam. Megpróbáltam megrúgni, megütni. Szabadulási kísérleteim csupán bosszantották, némaságom azonban haragra gerjesztette. Hiábavalóan vergődtem a keze között. Levegőhöz sem jutottam, nem hogy szóhoz.
– Ian! Ian! Engedd el! Még megölöd – sikoltotta a fülembe Megan. Fogalmam sincs, miért jött utánam, de valószínűleg megmentette ezzel az életemet.
Barátnőm könyörgésére a férfi elengedett. Miközben lecsúsztam a földre, hápogva kapkodtam levegő után. Támadóm továbbra is gyanakodva méregetett. Hosszú percekbe telt, mire a zaklatottan fülembe sutyorgó Meganhoz tudtam szólni:
– Tudod, nem csodálkozom, hogy nincsenek barátnőid. Úgy tűnik, a bátyád hajlamos az első fél órában megölni a jelentkezőket.

2 megjegyzés:

  1. nagyon jónak tűnik :D már várom a folytatást :) :) Timi voltam

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Timi!

      Örülök, hogy jónak találod. Remélem, a folytatás is elnyeri majd a tetszésedet! :)

      Törlés

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!