2012. június 14., csütörtök

Erin Wood – II. fejezet


II. fejezet
Csöppnyi kedvem sem volt egy dühös vérfarkast vendégül látni, mégis ott ültem Megannal a kifakult piros kanapén, amíg a bátyja föl-alá rótta a köröket a szobában.
– Szóval, mi dolgod ezzel a vérszívóval? – torpant meg a húga előtt.
– Erin. Erinnek hívják, Ian! És a barátom. Ne beszélj így róla!
Az eddig inkább nyusziként, mint farkasként viselkedő lány hirtelen rátalált ragadozó énjére.
– Erin – ízlelgette Ian a nevemet, akár egy szaftos cupákot. – Megjegyzem. De még nem válaszoltál a kérdésemre, Megan.
A farkaslány határozottsága egy pillanat alatt újra odalett. Idegesen tördelte a kezét, és semmi pénzért nem nézett volna a bátyja szemébe. Valami komoly problémája lehetett.
– A belvárosban futottunk össze – vetettem közbe.
– Mit kerestél ott, Megan?
– Gondolom, vásárolni akart – válaszoltam ismét friss barátnőm helyett. – Legalábbis, mást nemigen lehet csinálni a Haven-ben.
Prédakereső körútjaimról ismertem a bevásárlóközpontot. Nemrég adták át, homlokzatán még ott lengtek a nyitást hirdető reklámzászlók.
– Ha nincs ellenedre, Erin, inkább a húgom beszámolóját szeretném hallani – Ian gunyoros hangja borotvapengeként vágott.
– Miért kéne Megannak beszámolnia minden lépéséről?
– Talán azért, mert a Család fejének engedelmességgel tartozik – villantotta felém egy pillanatra a fogait. – És mit vásároltál, húgocskám? – faggatta tovább az egyre sápadtabb lányt.
– Csak nézelődtem.
Nem lesz ez így jó! Még elájul, ha a bátyja tovább kínozza a kérdéseivel.
– Megan! Nem kell válaszolnod neki, ha nem akarsz.
– De igen – sóhajtotta. – Bármire is kíváncsi, köteles vagyok válaszolni.
– Igen, persze – vágtam rá, mert a bátyja egyre érdeklődőbben hallgatta húga magyarázkodását. – Csak az elmesélésedből azt hittem, szeret téged.
– Szeretem a húgomat, vérszívó! – vicsorogta Ian. – Nem tűröm, hogy ellenem fordítsd!
Úgy hajolt felém, mintha a torkomnak akarna ugrani.
– Nyilvánvalóan szereted. Látszik abból, ahogy faggatod.
Kék szeme felvillant, majd egy pillanat alatt borostyánsárgára váltott. Arca eltorzult, fogai agyarakká nyúltak. Felbőszített házőrzőként morgott rám.
– Ian – emeltem fel békítően a kezem –, Megan fáradt. Alig tudta megakadályozni, hogy hibát kövessek el. Inkább dicséretet érdemelne, mint kínvallatást.
– Hogy-hogy? – Amilyen gyorsan elváltoztak, úgy lettek most emberivé a vonásai.
– Hirtelen megszomjaztam. Megan észrevette, és kirángatott az emberek közül. Most költöztem ide, és még nem ismerem a helyi szabályokat – mentegetőztem.
– Az észrevétlenség törvénye nem helyi szabály.
Magamban elátkoztam a gyors felfogását.
– Nem. De nem találtam időben prédát, és a tömeg… Túlságosan gyenge voltam.
Hagytam a szomjúságomat kiülni a vonásaimra. Jól számítottam. Hátrébb húzódott, úgy mért végig. Egy vérszívó esendőségét inkább elfogadta, mint hogy a húgában kételkedjen.
– Megharaptad?
Eddig tartott a szerencsém. Fogalmam sem volt róla, Megan is olyan gyorsan gyógyul-e, mint én.
– Csak kicsit kapott meg, Ian. Már nem is látszik – mutatta elé a karját a hirtelen magára találó Megan. – De te tudod, milyen követelő lehet az ösztön.
Képzeltem, vagy valóban szégyen villant a farkas szemében?
– Nos, igen – fordította el a fejét Ian. Pár lépéssel a hűtőnél termett, és felrántotta az ajtaját. A polcok üresen árválkodtak. Áldottam az istent, hogy még nem töltöttem fel a vérbankból a hűtőt. Az ilyen beszerzőút igencsak kockázatos. Szomjasan, kellő helyismeret híján soha nem vágtam bele.
– Hol az ellátmányod, Erin?
– Megsemmisült. – Valójában akkor ment tönkre, amikor menekülnöm kellett az előző városból. Hűtés nélkül a vér nem sokáig marad élvezhető.
– Látod, Ian? Szüksége volt a segítségemre. Sőt! Még most is szüksége van – sóhajtotta. Minél inkább rám összpontosított a bátyja, ő annál jobban elemében érezte magát.
– Miről van szó? – Ian egyik talpát a kopott tapétának támasztva a falnak dőlt. Összevontam a szemöldököm a fekete nyom láttán, amit a motorosbakancsa hagyott maga után.
Megan zavartan sütötte le a tekintetét. Kapkodó mozdulatokkal forgatta csörgő karpereceit.
– Szomjas. Vadásznia kéne, de fél, hogy már megölné az áldozatát. Túl sokáig húzta a dolgot.
Ian töprengve ráncolta a homlokát. Igyekeztem minél bűnbánóbbnak és gyengébbnek mutatkozni. Ezért az alakításért nagyon sokkal tartozik majd nekem Megan.
– A Családja nem gondoskodik róla?
– Nem tartjuk a kapcsolatot.
Amikor Megan hirtelen levegő után kapott, tudtam, hibáztam.
– Számkivetett vagy? – Egy farkasembernek nem szabadna dorombolnia, amit mondott, mégis úgy hangzott.
Segítségkérően nyúltam a farkaslány keze után.
– Ian! Rá akarták erőltetni a Kötést. Megértheted, ebbe miért nem ment bele – Megan vékony ujjai satuként szorultak az enyémek köré.
– Nem menekülhet el, ha már kiválasztottak valakit a számára. A családfő joga kijelölni párokat – akadékoskodott Ian.
– De még nincs Kötésben. És Erin elmondása alapján, az a vámpír tényleg borzasztó. – Úgy peregtek a hazugságai, akár a gyöngyök a kiszakadt zacskóból.
– Ebből még bajod lehet – morogta a bátyja. Belerázkódtam, ahogy a mély hang végigfutott a gerincemen.
– Dehogy. Senkinek nem kell erről tudnia. Neked is csak azért mondtam el, mert faggatni kezdtél.
Ian fürkészőn nézte a húga apró alakját, majd megenyhülve elé térdelt és megsimogatta az arcát.
– Mit szeretnél, Meg? Mit tegyek?
– Segíts neki, kérlek!
Megan esdeklő, nefelejcskék szeme, még egy kősziklát is cselekvésre sarkallt volna.
– Rendben – szusszant a farkas. – Gyere, Erin! Gondoskodom rólad. De csak most az egyszer!
– Köszönöm! – sikkantotta Megan és a nyakába vetette magát. – Te vagy a világon a legjobb báty.
Ian óvatos mozdulatokkal fejtette le Megan indaként kapaszkodó karját, felállt majd hozzám lépve kézen fogott és felhúzott a kanapéról.
– Siessünk! Pár óra, és itt a hajnal.
A szedánnal mentünk. Úgy terveztem, elhagyom majd valahol útközben, ahol a tolvajok hamar rátalálnak. Egy óra elteltével alkatrészként végzi, és senki nem kapcsolhatja össze a mai gyilkosságokkal.
– Hová akarsz menni? A belvárosba?
Zavartan néztem Ianra. Hát nem az a lényeg, hogy ne tűnjek fel? Vagy talán csak tesztel?
– Ugyan! Kijjebb a városszéli erdőben, láttam néhány csavargót.
Szótlanul tettük meg a hátralévő utat. Ian ugyan időnként összeráncolt szemöldökkel nézte a környéket, de ezt már szinte megszoktam, annyiszor láttam tőle rövid ismeretségünk alatt.
Az erdő szélén, a kirándulók számára kialakított parkolóban, megálltam. Iannal a nyomomban elindultam a túraösvényen. Bármennyire is berzenkedtem tőle, a legerősebben bűzlő nyomot vettem fel. A szomjam egyre erőszakosabban jelentkezett. És ha már nem tudok arról meggyőződni, hogy az illető megérdemli a halált, akkor legalább olyat választok, akinek amúgy se lenne sok hátra. Kár, hogy ezek az emberek bűzlöttek a legjobban, mintha halált izzadtak volna maguk is. Ian szorosan a nyomomban lépdelt. Néma árnya csak addig feszélyezett, amíg rá nem találtam a prédámra. Az ösvénytől jobbra, úgy tizenöt méterre, egymásra halmozott fatörzsek és gallyak hevertek. Alóluk gyenge szívdobogást hallottam, és egyértelműen onnan eredt a bűz is.
– Nem gondoltalak dögevőnek – hörrent undorodva mögöttem Ian.
– Mert nem is vagyok az – tiltakoztam sziszegve. – Maradj hátra, most már boldogulok magam is!
– Azt kétlem. Remegsz vámpír.
Valóban. Kiütköztek rajtam az elvonási tünetek.
– Mi a fenéért éheztetted ki magad? – ragadta meg a vállam és fordított maga felé a farkas.
– Ó, hagyj már! Engedj el! Innom kell. – Nem tudtam levenni a szemem a bűzös farakásról. Valahol alatta, ott van az enyhülés forrása.
– Mi bajod van? – Ian az államnál fogva próbált szemkontaktusra kényszeríteni. – Megkínoztak?
– Nem – nyöszörögtem. – Ugyan! Engedj már!
Nem bírtam tovább, az utolsó mondatnál előugrottak az agyaraim, és kitéptem magam Ian szorításából. Szélvészként száguldottam célom felé. Félrehajítottam a farönköket, majd galléron ragadtam az alattuk fekvő alakot. Egy mozdulattal rántottam ki a gödörből, amibe bevackolt az éjszakai hideg elől. Nem tért magához, túlságosan legyengítette a betegség. Szinte eszemet vesztve fúrtam arcomat a nyakába. A bűzétől megszédültem és összerándult a gyomrom, de erőt vettem magamon. Fogaimat az inas húsba vágtam, és inni kezdtem. Áldozatom épp csak nyöszörgött és vonaglott egyet, majd elcsendesült.
– Undorító!
Lehunyt szemmel kortyoltam. Hallottam ugyan a farkast, de nem érdekelt a véleménye. Főleg, mert igaza volt. A vér azonban, ha gyenge is, akkor is vér. És nekem innom kell, hogy élhessek. Csak pár perc, és már el is felejthetem ezt az üszkösödő lábú szerencsétlent. Lassan magába szippantott a vérmámor. Végre!
– Elég! Megölöd.
Mélyebbre vájtam az agyaraimat. Úgy vágytam prédám utolsó csepp vérére is, ahogy annak idején anyám mellén csünghettem.
– Eszement vámpír!
Karmos mancs tépett le áldozatom torkáról. A rothadó avart feltúrva értem földet. Egy tizedmásodperc alatt talpra ugrottam és újra a csavargóra vetettem magam.
– Állj le! – rántott vissza Ian.
Még ha akarnék, se tudnék! Nem mondtam ki. Semmi keresnivalójuk nem volt itt a szavaknak. Csak a vér énekének, ami még mindig ellenállhatatlanul vonzott. Hiába küzdöttem azonban ellene, Ian maga felé fordított. 
– Erin! Elég! – üvöltött az arcomba. A borostyánsárga szempár és a torz farkaspofában csillogó agyarak felráztak a vérrévületből. Feltámadt bennem az életösztön. Sziszegve próbáltam szabadulni, de leszorított a földre. Mozdulni sem tudtam a teste alatt.
– Higgadj le! Lélegezz mélyeket!
Addig küzdöttem, amíg el nem apadt az erőm. Nagyobb és izmosabb volt nálam. Lehunyt szemmel ziháltam.
– Nézz rám!
Nem akartam engedelmeskedni, de végül megtettem. Gyűlöltem tehetetlenül alatta feküdni.
– Oké, most már rendben leszel. Szedd össze magad, és lásd el azt a szerencsétlent – bökött felállás közben a csavargó felé.
– Hogy mit csináljak? – könyököltem fel. Semmi értelme egy gyakorlatilag feltépett torkú, kivérzett valakit bekötözni. És a géz sem tartozott a menetfelszerelésemhez.
– Nincs itt az ideje az efféle játszadozásnak, Erin. Még elvérzik. – A csavargót közelebb húzta, majd kinyújtotta a kezét. – Add a csuklód!
Méltatlankodva engedtem. Ahogy a mámor felszállt, eszembe jutott ki ő, és miért is jött velem. Apró vágást ejtett a kezemen a bőrdzsekijéből elővarázsolt bicskával, majd a sebet az áldozatom vérző nyakához nyomta.
– Hát ez gusztustalan.
– Kevésbé az, mint amit te műveltél. Majdnem széttépted. Koncentrálj inkább!
– Mire?
– A gyógyításra. Vagy azt akarod, hogy elpusztuljon?
Döbbenetemet igyekeztem elrejteni előle. Ha ez sikerülne… Lehunyt szemmel összpontosítottam, összeforró, egészséges húst képzelve magam elé.
– Ez az. Még!
Tettem, amit mondott. Hamarosan úgy éreztem magam, mint aki maratont futott. Nem a szomjúság gyötört, hanem a fáradtság. Álmosságtól súlyos szemhéjamat alig tudtam felnyitni. A csavargó nyakán csak egy halvány, rózsaalakú heg látszott, pedig alaposan megtéptem táplálkozás közben.
– Ez hihetetlen!
– Igen, az! – nézett rám jelentőségteljesen Ian. Meglegyintett a gyanakvás, hogy nem egyről beszélünk. – Gyere! Tegyük ki a kórház előtt. Ráfér még az ápolás.
Felhúzott a földről és fintorogva a vállára kapta a hajléktalant.
– És, hogy el ne felejtsem, jössz nekem egy ruhatisztítással – morogta.
Néhány perc múlva a parkolóban topogva várakoztam, amíg a hátsó ülésre fektette a csavargót. Nemsokára megjelennek majd a futók, de ilyen korai órában még nyugodt volt a környék. Mikor felegyenesedett, Ian mégis mélyet szippantott az erdő felől érkező szellőbe. Rögtön megértettem, miért tette, amikor beültem a kocsiba. Már-már kibírhatatlanul szaglott a szedán belseje.
Ian elnavigált a szegények kórházához, majd a mentőbejárat mellé ültette az eszméletlen, hatvan évesnek látszó, valójában harminc körüli férfit. Rátenyerelt a csöngőre, aztán már ott sem voltunk.
Mégsem hagytam el az út szélén a szedánt. Újra a lakásom előtt parkolt, és ott kucorogtam benne, egy igen csak zabos vérfarkassal. Alig érkeztünk meg, már megéreztem a bőrömön a hullámokban előtörő agresszivitását és gyanakvását. Hiába szólt hozzám hideg kimértséggel, hangjában ott bujkált minden vadsága.
– Mielőtt felmegyünk Meganhoz, hallani akarom az igazat. Miért nem tudod, miként kell táplálkoznod?
Megköszörültem a torkom, és bocsánatkérően megérintettem a karját.
– Előbb megmondanád nekem, te honnan tudtad, miként kell? – Bizonytalan volt a hangom. Semmi vesződségébe nem kerülne, hogy bármit bevalljak neki. Erősebb, hatalmasabb, tapasztaltabb nálam.
– Egyszer egy rövid ideig jártam egy vámpírral. Együtt is vadásztunk. Most te jössz!
Mélyet lélegeztem. Megan szereti és bízik benne, engem visszatartott az öléstől, és megtanított arra, amire magamtól soha nem jöttem volna rá. Nem élt vissza az erejével, pedig könnyedén nyakamat törhette volna.
– Rendben. Tartozom neked. – Nyeltem egy nagyot, mielőtt belekezdtem: – A tizennyolcadik születésnapomon kezdődött…
Körülbelül egy óra múlva mentünk fel Meganhoz. A lépcsőn már csaknem elaludtam. Úgy tántorogtam, akár egy részeg. Még mindig nagyon megviselt, ha vissza kellett emlékeznem a kezdeti napokra. Iant minden érdekelte, kifaggatott a legapróbb részletről is. A gyógyítás is sokat kivett belőlem, az erőm utolsó cseppjeit azonban a múltba tett utazás emésztette fel. Ian mellém lépett, az ölébe kapott és úgy vitt tovább. Meleg és biztonság ölelt körül, ringatózó mozgása elandalított. Megan ijedt sikoltására ébredtem:
– Úristen! Mi történt vele?
– Én történtem.
– Bántottad? – csuklott el csalódottan a farkaslány hangja.
– Ugyan már, Meg!
– Nem, nem bántott. Csak kimerített – nyöszörögtem még mindig kábán.
– Te visszaéltél a helyzettel? Ian! Tudom, hogy szinte remeteként élsz, de ezt soha nem gondoltam volna rólad!
– Akkor jó, mert nem is tettem – mondta, miközben talpra állított. – Erin! Megnyugtatnád Megant, hogy csupán arra tanítottalak meg, amit már rég tudnod kellett volna?
Leplezetlenül szórakozott a húgán, aki kutatóan nézett végig rajtam, felmérve itt-ott szakadt, földes és véres ruhám. Szeme elkerekedett, majd hirtelen magához ölelt.
– Nem tudhattam. Tényleg nem! Nem értem, mi üthetett belé!
– Ne csináld ezt vele, Ian!
A farkas végre megkegyelmezett.
– Nem történt semmi olyan, Meg. Bánt, hogy ilyesmit feltételezel rólam.
– Milyen gonosz egy farkas vagy, Ian! – kuncogott megkönnyebbülve Megan. Elengedett, a fivéréhez fordult, és apró öklével hasba vágta. – Le sem tagadhatnád.
– Büntetést érdemeltél. Fontos dolgokat hallgattál el előlem. De most már rendben vagyunk. Merre találom a fürdőt? Megmosom a kezem, aztán indulhatunk haza.
Gyorsan útbaigazítottam. Mielőbb el akartam távolítani a közelből, mert Megan szinte sokkos állapotban fordult felém. Szerencsére Ian figyelmét elkerülte a húga furcsa viselkedése.
– Ugye nem mondtad el neki, mi történt az éjjel? Ugye nem?
– Csak magamról beszéltem. De neked is tudnod kell, amit neki elmondtam.
Mire Ian visszaért a mosdóból, Megan nagy vonalakban ismerte a múltamat. Láttam rajta, szívesen maradna beszélgetni, de a bátyja hajthatatlan volt.
– Jobb, ha most elbúcsúzol. Gondolom, holnap este, azaz ma, úgyis átjössz Erinhez – simogatta meg húga csalódott arcát.
– Nem ellenzed? – ujjongott fel Megan. Egyre jobban idegesített a bátyjával szemben tanúsított alárendelt viselkedése.
– Nem ellenzem. A Fae hasznára válik, ha szemmel tartjuk. Sokat kell még tanulnia.
– Hahó! Itt vagyok! – emeltem fel a kezem. – Rossz modorra vall, hogy úgy beszéltek rólam, mintha itt sem lennék.
Szavaimat elsősorban Iannak címeztem, de sajnos Megan is magára vette.
– Nem akartalak megbántani.
– Nem is sikerült. – mosolyogtam rá. – Arra még gyúrnod kell
Persze Ianon egy szikrányi megbánást sem láttam. Magabiztosan vigyorgott rám. Az asztalként szolgáló hűtődobozon lévő írótömb tetejére Megan gyorsan felfirkált valamit.
– Megadom a számom, hogy meg tudjuk beszélni, mikor jöhetek.
Kinéztem a megszürkült szalagfüggöny résén. Pirkadt.
– Nincs mobilom. – Ugyan kit hívtam volna eddig telefonon? Vagy a gondolataim hallatszottak ki a fejemből, vagy Iannak volt hihetetlen felfogóképessége. Felvonta a szemöldökét, majd megértően felém biccentett. Nem akartam sajnálatot látni a szemében, inkább Meganra összpontosítottam. – Legalább kettőig aludni fogok. Gyere négy körül, akkor már biztos fogadóképes leszek.
Miután becsuktam mögöttük az ajtót, nekivetettem a hátam, és végignéztem a lakáson. Úgy tűnt, hosszabb időt töltök majd a városban. Az O’Brienek felbukkanásával megérintette a változás szele az életemet. Ha megtanulom visszafogni a szomjam, nem kell többé ölnöm. Ha nem gyilkolok, nem kell menekülnöm. A fáradtságom nyomtalanul eltűnt. Akaratlanul is elmosolyodtam. Meganban odaadó barátra leltem, és a bátyja is hajlandó segíteni nekem, ha a húga megkéri rá. Szép az élet!
A lakásom azonban nem az. A jelenlegi állapotában megfelelt átmeneti szállásnak, na de otthonnak? Elgondolkodva méregettem a kopott falakat, a koszos padlószőnyeget és a megszürkült szalagfüggönyt. Itt az ideje egy kisebb átalakításnak. Négy éve nem éreztem ennyire könnyűnek a szívem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!