2012. június 21., csütörtök

Twilight fanfic – Éjféli szemek 14.

Egy korábbi írásom, kissé megigazgatott ruhában.

Twilight fanfic – Éjféli szemek 14. fejezet
Lángok között
A szobában megdermedt a levegő. Testemet újra és újra végigborzongatta a düh és a felháborodás. Carlisle arcára ráfagyott a döbbenet, és testvéreim is hitetlenkedő szemekkel meredtek hol rám, hol a de Lamarokra.
Emlékeztetnem kellett rá magam, hogy Ghana sértetlenül ül a hátam mögött, csak így tudtam megőrizni a józan eszemet. A téboly megkísértett, és ott körzött a fejem fölött, mint egy dögre éhes keselyű.
A gondolatok kavarogtak körülöttem, de a tornádó szívében vészterhes csönd feszült.
A de Lamarok szándéka, hogy vérét veszik Morganának továbbra sem tűnt sem érthetőnek, sem elfogadhatónak.
Oberon kérdő szemmel nézett Armandra, mintha arról faggatná, mi kavart fel ennyire, miért ilyen hangos bennem az ellenkezés hangja. Lionel azonban megértett. Nyugtatóan felemelt karral lépett elém.
– Edward! Senki nem akarja Morganát megharapni. Ez nem így működik. – Hangja lassan csitította háborgó lelkemet, ahogy a tenger tükre is kisimul, ha alább hagy a szél. – Megosztja velünk a vérét. Csak kanülre és infúziós állványra van szükség. Még megízlelned sem kell.
– Pedig igen finom az íze. Sosem fogom elfelejteni. – Armand hangja most szinte morgó volt, mintha újra ízlelné a vért. A vért, amire végtelenül vágytam, most, hogy megtudtam, lehetséges lenne megkóstolnom úgy, hogy nem okozok sérülést Ghanának. De azt is tudtam, nem merem megízlelni. Nem, mert mi történik akkor, ha valóban olyan finom, mint amennyire az illata? Ha elragad a vágy, hogy még többet vegyek belőle magamhoz?
– Régen volt, hogy úgy kóstoltál. Lehet, hogy az évek elteltével megposhadt a vérem és korántsem olyan ínycsiklandozó már. – Ghana szavai csak kicsit oldották a még mindig feszült hangulatot.
– Mikor volt Armandnak lehetősége inni a véredből? – Megtévesztően lágyan szólaltam meg. Úgy éreztem, nem sok választ el attól, hogy felhasítsam Armand széles mellkasát. Féltékenység, féltés, harag, vágyakozás kavargott bennem.
– Még az első támadás után, amikor új városba költöztünk. Nem volt sok időnk, mert akkor tudtuk meg, hogy egy klán él a közelben és a tagjai sokszor vadásztak az éjszaka leple alatt. És bár Oberon és Lionel is ott volt, hogy Armandot lefogják, és így biztosították, hogy ne essen bajom, nem kívánom ismét azt látni a szemében, hogy nem jelentek számára többet, mint mondjuk egy jól elkészített kacsasült nekem. – Morgana évődve próbálta közelebb hozni számomra a helyzet elfogadását. – Aramand utána elment a klán vezetőjéhez és sikerült megállapodnia vele, mi meg a messzeségből követhettük végig a tárgyalást. Az eseményekről folyamatosan értesíteni tudott minket, és a nagy távolság miatt, Florine-nal adott volt számunkra a szökés lehetősége, ha kedvezőtlenül alakultak volna a dolgok.
Kételkedtem benne, hogy valóban ilyen egyszerűen zajlott minden, és Lionelre pillantva már tudtam is, hogy Ghana jó pár részletet elhallgatott előlem.
Lionel haragos szemekkel meredt maga elé. Gondolataiban testet öltött előttem a magából kivetkezett, vérszomjtól őrjöngő, testvérei karjának bilincsében vergődő Armand képe. Körülöttük a kopott motelszoba vigasztalan képet mutatott. Nedves, dohos levegő áramlott a tüdőmbe, ahogy visszaemlékezett az akkori eseményekre. És ekkor megcsúszott Lionel keze a fényes szövetzakón és a legidősebb de Lamar kihasználva a lehetőséget előrelendült. Szája hatalmasra nyílt, szeme szinte kifordult, ahogy ajkait felhúzva felvillantotta ínyét és ragyogó fogait. A gyilkolás vágya és a mérhetetlen kívánás rajzolta újra arcának vonásait, egy eddig számomra ismeretlen és mégis ismerős szörnyeteg képére formálva azokat. És a hatalmas test beborította Ghanát, maga alá temetve az apró, törékeny testet.
A lélegzetem elakadt, bár már láttam, ahogy Oberon egy lendületes mozdulattal tovább taszítja fivérét, levegőhöz juttatva Morganát, akit Florine ölelt utána magához, és akinek a kezében még mindig ott volt az önmagát megsebző véres kés. Lionel csak tehetetlenül szemlélte, ahogy Armand és Oberon összefeszült, karjaik moccanatlanul fogták le egymást. Nem téptek a másik húsába, csak a szemeik vívták harcukat, az idegek néma sikolyától kísérve. Armand vetett véget a hangtalan párbajnak azzal, hogy megnyugodva felemelkedett
Testvérének izmai csak akkor lazultak el, mikor az asztalhoz lépve, kezébe fogta a karcolásoktól opálos falú vizes poharat, és teljes önuralommal a szájához emelve, nagy kortyokkal ivott a sűrű, sötét vörös folyadékból. Szemeit kéjes mámorral hunyta le, és ekkor megértettem Lionel gyötrelmét, mert az én szám is kiszáradt a vágytól, hogy legalább osztozhassak Armanddal a gyönyörét okozó véren, ha már nem sajátíthatom ki.
Szégyenkezve pillantottam össze Lionellel. Nem rejthettem el előle, hogy a fejében látott emlékek engem is kísértenek. Tartoztam neki az őszinteséggel, ami talán megnyugvást és megértést is hoz a számunkra.
– Vámpírok! Hah! Az ember egy csepp vérét kínálja, de nekik már az összes kell. Micsoda társaságba keveredtem? – Ghana kuncogása átmosta a lényemet, feloldozva az el nem követett bűn alól. Szeretettel orvosolta a gyöngeségem miatti bűntudatom által ütött sebeket. Szerelmem megértett és olyannak fogadott el, amilyennek megteremtettek.
Valószínűleg e képessége miatt esett a rabságába mindenki, aki csak részesülhetett a táraságában.
Mert Morgana számára nem azt jelentettük – sem én, sem a de Lamarok –, amik az ösztön szintjén voltunk, hanem túllátva a rettenetes, taszító felszínen, felkutatta és felfedezte bennünk azt az erőt, ami – személyisége vonzásának engedve – izzásba hozta lényünket, nemesebbé, tisztábbá formálva azt, kiégetve belőle mindent, ami romlásba rántott volna minket, ahogy a tűz emészti el a fát, elpárologtatva belőle a nedvességnek még az emlékét is.
Boldogan adtam át magam a jéggé dermedt lelkemből fakadó tűznek, hogy megtisztítson, körbeölelve a por fölé emeljen. A lángok közül felpillantva megláttam a tiszta ragyogást, amit eddig úgy hittem, sosem lesz módomban megpillantani.
Még bennem rezgett a pillanat varázsának ereje, amikor Ghana mellém lépett és hozzám bújt. Átkaroltam és megcsókoltam a haját. Illata és nagyszerűsége megrészegített.
– Akkor most, hogyan tovább? – Oberon hangja rázott fel.
– Ha figyelsz – ahogy eddig is –, és Morgana is úgy akarja, csináljátok.
– Persze, hogy figyelek. Csak nem hagyom, hogy a sógornőmnek baja legyen? – A középső de Lamar Ghana felé lépett és kinyújtott kézzel invitálta magához közelebb. – Vonuljunk félre, kedves, ne feszítsük tovább a húrt. Carlisle! Tudnál adni tűt, és ami még kell?
– Természetesen. Gyertek velem.
Utánuk néztem, ahogy felmentek. a lépcsőn. Elől Apám, utána Morgana. Oberon zárta a sort. Nem úgy tűnt a számomra, mintha Ghana aggódna, de ez semmivel sem enyhítette a szorítást a szívem körül.
– Nem lesz semmi baja! – Lionel tette a vállamra a kezét. – Ne aggódj. Oberon remekül kezeli az ilyen helyzeteket.
– Látom, hogy mennyire bízik benne.
– Igen. Mindig is tudta, mikor melyikünkhöz kell fordulnia, hogy ne bántsuk őt és így magunkat. – Tűnődő hangszíne felkeltette az érdeklődésemet. Lassan fordultam felé, hogy lássam az arcát, miközben beszél.
– Ha ennek vége lesz, és végre oda kerülnek a támadói, ahová kell, megkérem, énekeljen nekünk. Egyszer hallottam és azóta sem tudom elfelejteni.
– Mikor hallottad énekelni?
– Úgy egy éve. Valamiért szomorú volt már napok óta, és semmivel sem tudtuk felvidítani. Elmentek Florine-nal sétálni. Követtem őket.. – Egy pillanatra elhallgatott, majd szinte suttogva folytatta. – Furcsa és humoros is volt egyszerre. Addig nem is tudtam, hogy be tudok lépni egy templomba, de nem lobbantam lángra és nem is kellett sikoltozva elmenekülnöm. – Mosolya és szavai, engem is nevetésre ingereltek. – Istentiszteletet tartottak épp. Aztán egyszerre felállt a gyülekezet és egy zsoltárt kezdtek énekelni. Az ő hangja volt a legtisztább, mintha szárnyalna, és a magasba ragadta azt is, aki hallgatta. Megéltem több mint ötszázhúsz évet, és a mai napig nem tudom, mi lesz a lélekkel, ha elszakad a testtől. És ugye a mi esetünk, amúgy is elég speciális. – Kesernyés íz itatta át szavait. – De azóta hiszem, hogy valaki tényleg vár az emberekre a túloldalon, és hogy addig is erőt ad nekik. Láttam Morganán, éreztem, megtapasztaltam. Nem beszél túl sokat ezekről a dolgokról, csak úgy él és úgy szeret, amire nem sok példát láttam éveim során. Ő tényleg tudja, mi a szeretet. Néha azon gondolkodom, megkérem, hogy segítsen közelebb jutni ahhoz a valakihez, hátha az ő közbenjárásával sikerül levetkőznöm azt, ami vagyok.
– Nem jutottál volna sokra, Lionel. – Florine szólalt meg mögöttünk. – Morgana hite szerint, senki nem üdvözülhet maga vagy más által, csakis Isten akaratából. – Halkabban folytatta. – Nem tudtam, hogy ott voltál a templomban. Az a nap a szüleink halálának évfordulója volt, és bár az emberi emlékek elhomályosultak, amikor átváltoztam, nem kellett nagyon erőlködnöm, hogy átérezzem Ghana veszteség miatti gyászát. Szólnom kellett volna, hogy ne aggódjatok.
– Armand és Oberon nem is aggódott. És tulajdonképpen én sem. Jó helyen voltatok, és utána Ghana kedve könnyedebbé vált.
– Na, jönnek is. – Armand szakította félbe a beszélgetésünket. Igaza volt. Mindnyájan hallottuk már a közeledő lépteket és nemsokára már a nappaliban voltak mind a hárman.
– Rendben. Ki lesz az első? – Carlisle kérdésére mindenki rám pillantott. Bólintottam és előreléptem.
– A karosszékbe, ott adom be! – intett az ülőgarnitúra felé Carlisle. Ghana arcát néztem, amíg leültem, ahová Apám mutatta. Kezében egy tálca volt, amin egymás mellett apró fecskendők sorakoztak. Nem vett túl sok vért Ghanától, így megnyugodhattam volna végre, de valahogy nem tudtam szabadulni attól a feszítő érzéstől, ami időnként a gyomrom felé kanyarodva összefacsarta bensőmet.
Ghana pillantásának mélységébe merültem, míg Carlisle gyors, gyakorlott mozdulattal a vénámba juttatta az egyik fecskendő tartalmát.
Először észre sem vettem, de lassan tudatára ébredtem a változásnak. A szúrás helyétől kiindulva, véremben cseppből cseppbe szivárgott át az érzés. Mintha egy apró pók húzta volna végig maga után csillámló, ezüst fonalát az ereimben, behálózva egész valómat. Amikor végigért a testemen, furcsa, bizsergető inger futott át a bőrömön, majd fény és árnyék egy pillanatra helyet cserélt. Sejtelmes homályba borult folyosó nyílt meg előttem, fénykeretes ajtók nyíltak a két oldalán. Az ajtók pulzáló hullámzása közben képek, ízek, illatok villantak fel, majd tűntek tova. Örvénylést, áradást éreztem, ahogy végignéztem a folyosó teljes hosszán. Különös, új érzékelésem víznyúlványként követte a tekintetemet és az ajtókat tapogatta.
Az ajtók! Ott vibrált előttem egy hópárduc eszenciája, de akadt ott hiúz, medve, delfin, sas, jaguár, anakonda, három különböző oroszlán, egy lusta pillantású tigris, és egy aligátor is. Valószerűtlen lebegésben néztem végig a körülöttem állók arcán és láttam, ahogy ködként ott úszik alakjuk körül a benyomások által testet öltő állat képe.
– Mindegyikünk ugyanazt látja majd, ha a másikra tekint? – Kérdésem meglepte a többieket és nem csak azért, mert értelmetlenül hangzott, hanem azért, mert ajkaim nehezen moccantak, alig formálva a hangokat.
– A mámor nemsokára enyhülni fog. És igen, mindegyikünket egyértelműen és ugyanúgy azonosítani fognak a benyomások, akár csak az arcvonásaink – válaszolt Armand. – Mit látsz?
Felnevettem. Tudtam, pár családtagomnak nem fog tetszeni, amit mondani fogok.
– Rosalie-nak szőrpamacs van a füle hegyén, Emmett a vacsorájára hasonlít, Alice ugyan olyan játékos és intelligens, amilyen általában, Carlisle mindent meglát és hatalmas, Esme foltos, Jasper össze tud szinte bármit roppantani, ti vagytok az állatok királyai, Florine lusta és csíkos, Monique fogsorát meg mindenki megirigyelhetné. – Éreztem, hogy miközben beszélek, ajkaim vigyorra húzódnak, de egyszerűen nem tudtam visszafogni magam. Főleg, mikor Rosalie bosszúsan felhördült, jellemzésemet hallva.
– Mi is ilyen viccesek leszünk? Isten irgalmazzon nekünk! – Szépséges nővérem tényleg berágott rám. – Nem lehetne egy kicsit gyorsítani ezen? Semmi kedvem gyökeret ereszteni a szőnyeg közepén.
– Akkor te legyél a következő – intett Carlisle.
Morganát magam mellé húzva átültem a kanapéra. A kezét simogattam, miközben néztem, ahogy a többiek egymás után megkapják a vérét és eluralkodik rajtuk a mámor. A köd lassan oszlott, és csak némi idő elteltével találtam vissza magamhoz.
Az elkövetkező órákban gyakoroltuk, hogyan tudunk egymáshoz szólni, és válaszolni a hozzánk intézett kérdésekre. Én már ismertem ezt az érzést, bár szólni még nem szóltam senkihez, de a de Lamarok gyakorlata és emlékei, valamint az, hogy Morgana már szólt így hozzám, sokat segítettek nekem.
Alice-nek is jól ment, de hát ezen nem volt mit csodálkozni, hiszen itt is csak „beszélni” kellett, és ő mindig is szerette hangosan a világ tudtára adni, mit is érez és gondol.
Csak Emmettnek jelentett igazi problémát a „kölcsönképesség”. Nem azért, mintha nem tudta volna irányítani. Sokkal inkább amiatt, hogy Rosalie szüntelenül nyaggatta valamivel, mert már nem gátolta a jelenlétünk, hiszen ha nem akarta, nem hallottuk a szavait. Vigyorogva azon tűnődtem, hogy felhívjam-e Rosalie figyelmét arra, hogy bár ő hangtalanul beszélhet Emmetthez, attól én még mindig tökéletesen „hallom” mivel gyötri a bátyámat.
– Légy jó, Edward! – dorgált meg Morgana. – Az arcodra van írva, hogy Rosalie rovására szórakozol. Fogd vissza magad. – Kuncogásából tudtam, hogy igazából egyáltalán nem neheztel rám. Belém bújt az ördög.
– Ígérem, nagyon jó leszek! – Néztem mélyen a szemébe. Szavaim kétértelműsége halvány pírt kergetett az arcára.
– Még mindig be vagy rúgva!
– Kár lenne tagadnom. Részegítő a véred. Ha jó leszek, adsz még belőle? – Hangom játékossága mögött, hitem szerint észrevétlenül meghúzta magát a vágy is. Valahogy mégis megérezhette, mert mintha ő is megszédült volna szavaimtól. Légzése előbb lelassult, majd szaporábbá vált. A fülembe súgta a válaszát, lélegzete ingerlően borzolta meg a hajamat és az izgalom átszáguldott testemen.
– A vérem, csak úgy, mint mindenem, a tied!
– Minden cseppjét féltékenyen fogom őrizni – ígértem.
Emmett morózusan zsörtölődő hangja rángatott ki a hangulatból. Úgy tetszett, hogy bár semmi kivetni valót nem lát abban, ha ő csinálja, ingerlékennyé válik, ha mást hall szerelmesen évődni.
– Ha ezt akarjátok folytatni, vonuljatok el egy másik szobába.
– Teljesen igazad van, Emmett. Nem kell nyilvánosan nyalnunk-falnunk egymást. Esetleg a jövőben magadra is alkalmazhatnád e megvilágosult igazságot! – Indulatos, gúnyos sziszegésemre felkapta a fejét.
– Telitalálat! Game over! – kiáltotta Alice csilingelő hangon. – Akkor fektessük le a Cullen törvénykönyvbe, hogy ezentúl mindenki csak elvonulva „falja” fel a párját.
– Úgy legyen! – Carlilse koppantott ujjával az asztalon, mintha a bíró kalapácsa sújtana le, megpecsételve az ítéletet. Mindannyian felnevettünk.
Morganával elindultam a szobám felé, ahol remélhetően nem kell meghallgatnom senki kioktatását. Mindazonáltal csodálkoztam magamon. Mi az, ami idegeimet úgy feszíti, akár a hangoló kulcs a gitárhúrokat? Mi az, ami minden pillanatot dühvel itat át, amiben nem érinthetem meg Morganának akár csak az ujja hegyét? A lépcsőn felfelé lépdelve ugyan hiába kerestem a választ, de elmerülhettem Ghana ringatózó, harmonikus mozgásának varázsában. Néha olyan rövidlátónak bizonyul az ember – vagy, ha úgy tetszik: a vámpír –, akár a vakond.
A szobámba lépve megdöbbentem, ahogy rám zuhant az érzés, hogy most először lépte át Morgana, úgy a küszöböt, hogy viszonylagos béke honolt körülöttünk. A házunkban még sosem voltak ennyien. Carlisle és Armand megállapodtak abban, hogy amíg a veszély el nem vonul, ide költöznek a de Lamarok is.
Morgana is úgy nézett körül, mintha először látná a szobám, pedig a gyűrött takaró úgyanúgy hevert az ágyamon, ahogy Lionel kiragadta onnan. Az ágy szét volt dúlva, de Ghanán már semmi jel sem utalt rá, hogy milyen megrázkódtatások érték az elmúlt napokban. Ereje örökös csodálkozásra késztetett.
– Mit szeretnél csinálni?
– Hallgathatnánk zenét? – kérdése szívemből szólt. Idejét sem tudtam, mikor törte meg utoljára a felém áramló gondolatok folyamát bármi is. Jó érzés töltött el, ha arra gondoltam, hogyan tisztítja meg érzékeimet és elmémet hordalékuktól a zene.
– Milyen zenét kedvelsz? – Mondd meg milyen zenét szeretsz, megmondom ki vagy!
– Sokfélét, de most valami misztikusra, fenségesre vágyom – sóhajtotta.
– Például? – vontam fel kérdően a szemöldököm.
– Dvořák 9. szimfóniájának 2. tételéhez mit szólnál?
– Csak akkor, ha az ölembe ülsz. – Félmosolyommal próbáltam tovább puhítani, mintha nem tudnám, hogy épp úgy vágyik a közelségemre, mint én az övére.
Felkuncogott. Belém hasított a szívemnek oly kedves hang. Ráébredtem, milyen ritkák számára azok a pillanatok, amikor tizenhét éves mivoltának megfelelően viselkedhet. A legtöbbször a felelősség, a kötelesség, és a vámpírok embertől idegen viselkedése miatt, nem reagálhatott úgy egy-egy eseményre, ahogy egy korabeli fiatal lány tette volna. A megdermedt fizikai megjelenés és a korosodó elme közt feszülő ellentét eltorzította a személyiségünket és rányomta bélyegét cselekedeteinkre. Ha megadatott neki a teljes ellazulás pillanata, elementáris erővel tört fel belőle az öröm. Milyen nagy súly van a vállán, és milyen természetesnek vesszük, ahogy elhordozza. Nem hiába aggódott érte Florine a családok összecsapásánál. Fülemben visszacsengtek szavai: „Kérlek, nagyon vigyázzatok rá. Erősnek tűnik, de valójában nagyon törékeny. Csak tizenhét éves és mégis már tengernyi rosszal kellett megküzdenie.” Végigsimítottam Morgana vállát, ahogy a lejátszóhoz mentem. Ahogy a korong forogni kezdett, az ágyhoz léptem és az ölembe húztam. Ellazulva dőlt a vállamnak.
A zene átjárt, pórusaimon át szivárgott belém, a légvétellel együtt feszítette meg tüdőmet. Morgana lehunyta szemét, légvételeim emelgették az egyik játékos fürtjét, ami az arca előtt járta könnyed szellőtáncát. Ujjai tenyeremet, kézfejemet kényeztették suhanó érintéssel. Nem szóltunk egymáshoz, csak engedtük, hogy a dallam a hátára vegyen és messze repítsen minket a valóságtól, varázslatos világot teremtve körénk.
Ebben a képzelt világban, csak ő volt és én. Körülöttünk ékkő-színekkel ragyogott minden. Bármerre is néztem, csak Morganát láttam. Őt idézte a felhők formája, ahogy a nap felé nyújtózkodott, vagy ahogy a tisztáson hevertünk egymás mellett. Láttam bennük vadászat közben rohanásban elnyúlt testét. A hajladozó fák napfényben fürdőző, villódzó levelei felidézték incselkedő szemét. A csobogó patak a hangján szólt, cseppjei pedig olyan odaadással ölelték egymást, ahogy ő simult a karomba. A föld fekete, omlós, nedves, a növényeknek életet hozó rögei természetének adakozását hordozták. A fű felett lebegő köd felidézte titokzatosságát, míg a hegyoldalban ágaskodó sziklák látható alakot adtak jelleme szilárdságának. A zuhogó, nyári zápor cseppjeivel végigcsókolta bőrét és testét simogatva, ezüst ragyogású ruhába öltöztette őt. Légzése lassabbá, mélyebbé vált. Ránéztem és láttam, hogy elszenderedett. Túlcsordultak bennem az érzések.
Nem volt bennem árnyéka sem – egyszerűen nem maradt helye –, semmi férfias kevélységnek.
Eddig pumákat, medvéket öltem, a gyilkolás örömét átélve minden pillanatban. A mindenhatóságot. A hatalmat az élet felett, hogy meghagyhatom vagy elvehetem. De most szemet bántóan ragyogott előttem az igazság, hogy milyen csalfa volt ez az érzés. Mert míg mindenhatónak éreztem magam, életet adni már semmiképp sem voltam képes. Csak halált és pusztítást hordoztam magamban, az élet csíráját nem. Izzó fémként égette valómat ez a felismerés. Mit adhatok Morganának, azért a csodáért cserébe, hogy velem van? Hisz semmim sincs rajta kívül.
Vállát mellkasomnak támasztva nekem dőlt,. A zene sodrásában erős karokkal tartottam. A hajnal közeledett, lassan legyőzte az éjszakát. A végső percekben már-már látható volt, ahogy a nap percről percre a fák fölé emelte arcát, narancsszín, majd aranyló fényekkel festve át az eddig komor árnyak uralta erdőt. A zene is elenyészett, ahogy az éjszaka. Morgana pedig ott aludt a karomban.
Mire felébredt, már magasan járt a nap. Lustán pislogott rám, álomillatot árasztva maga körül. Megcsókoltam homlokát, mire még közelebb bújt hozzám. Nehezemre esett, de szóba kellett hoznom:
– Kedves! Esme reggelit készített. Már vagy kétszer szólt, hogy menjünk le.
– Bejött? – ült fel ijedten.
– Nem, Drága! Itt szólt – mutattam a fejemre. – Carlisle is teljesen izgatott az új képesség miatt. Még mindig mindenki azt próbálgatja, mi módon szólhat és hogy válaszolhat, illetve, miként hagyhatja figyelmen kívül azt, amit akar.
– És Armandék?
– Apám a földszinten lévő vendégszobákban szállásolta el őket. Oberon és Florine még nem bújt elő, de Armand és Monique már rég. Bementek Port Angelesbe körülnézni és információt gyűjteni. Monique azt mondta, beszél egy-két ismerősével, hátha megtudhatunk valamivel többet a támadókról. Lionel pedig Emmettel birkózott még az előbb a távirányító birtoklásáért. Heves küzdelem volt. Meglepő, hogy mekkora vonzódást mutat a természettudományos filmekhez. Emmett kénytelen most a Red Sox meccs helyett, a gyilkos bálnákat nézni.
Ghana mosolya beragyogta a szobát.
– Köszönöm, hogy ennyire figyelsz rájuk.
– Hozzád tartoznak. Természetes, hogy figyelemmel kísérem, mit is csinálnak. De Esme nagyon haragos lesz, ha nem megyünk le azonnal a konyhába.
– El sem tudom képzelni, milyen lehet Esme, ha neheztel.
– Az más! Szívesen áldozom fel magam kíváncsiságod oltárán. Nem tűrhetem, hogy tudatlanul élj. Akkor várjunk még, és lásd, mit is tesz velem Esme. Most épp arra gondol, hogy megfesti egy vadászatom, ezzel hívva fel a figyelmet a forks-i pumák sanyarú életére. Mivel tehetséges művész, semmi nehézséget nem fog okozni a számára, hogy rávegye az állatvédőket, vizsgálódjanak a témában. Ezzel a legkisebb esélyem is elvész arra, hogy észrevétlenül pumát ejthessek vacsorára…. Hmm… Most más jutott az eszébe… lehet, hogy ez még rosszabb… sőt, biztos! Azon töri a fejét, hogy felhívja Carlilse figyelmét arra, hogy még kiskorú vagy, és így helytelen, ha velem töltöd kettesben az éjszakát…. Na, ez érdekes! Most már nekem akar esni. Az jár a fejében, hogy biztos erőszakoskodom veled, hogy rád erőltetem, amit érzek. Fel fog jönni a szobába…. Már itt van az emeleten… Most bekopog… – Esme karcsú ujja nyomán valóban felhangzott a határozott, ismétlődő zaj, majd az ajtón keresztül a hangja is utat talált hozzánk.
– Edward Cullen! Tudom, hogy fent vagytok! Pontosabban, hogy Ghana felébredt. Florine elárulta, hogy kilencnél tovább sosem alszik, és már tíz óra is elmúlt. Gyertek le, vagy nem állok jót magamért!
Kíváncsian néztem Ghanára, vajon mit szándékszik tenni. Ha úgy akarja, itt maradok vele a szobában, bár Esme neheztelésének lehetősége miatt, még egy erdőtűz is csábítóbbnak tűnt, mint a további várakozás.
– Már megyünk is, Esme néni! – kiáltott ki Ghana.
– Néni? – Egy fúria állt az ajtó mögött, hangja valósággal süvített. – Florine említette azt is, hogy reggelente szemtelen vagy, de eddig ezt elképzelni sem tudtam. Több tiszteletet az eddig megélt éveimnek!
– Ne haragudj! – kuncogott Ghana. – Tényleg megyek már.
Feltápászkodott az ölemből, és a táskát felkapva – amit majd egy évezreddel ezelőtt Florine hagyott itt –, beszaladt a fürdőszobába.
A zuhany alól kihallatszó kuncogás és a vízcseppek kopogása kínpadra vont.
– Megmossam a hátad?
– Ha az elmúlt években meg tudtam oldani saját erőből, akkor talán most is menni fog. Még ha reszketeggé válik is minden tagom a hangod hallatán. – Mondandójára csak elégedett morgás volt a válaszom. Legalább nem csak én szenvedek ettől a helyzettől. Még hogy kiskorú! Valójában hálás voltam Esme-nek, hogy rávilágított erre a tényre, amiről olyan könnyű volt megfeledkeznem Morgana érett, felnőtt társaságában. Mert bármennyire is felelős döntéseket hozó, komoly lány volt, mégis csak tizenhét éves. Bár már az én ifjúságom idején is bele-bele kóstoltak – igaz a legnagyobb titokban – a szenvedélybe a korabeliek. Nekem azonban a háború miatt nem volt alkalmam olyan lánnyal találkozni, akivel szívesen fedeztem volna fel az ölelkezés varázsát. Most, így százhét évesen, több mint túlkoros voltam ehhez, ezért is volt bennem félelem, hogy ártalmára leszek Ghanának. Esme azonban megélte a fiatal lány kort, és emberként részese volt az anyaság első perceinek is. Időt és helyet kell majd találnom arra, hogy beszélhessek vele arról, miket és hogyan érzett akkor, bár nehéz lesz számára az emlékezés, mert emberlétünk évei perccé zsugorodtak egy évszázad távlatából visszatekintve.
Morgana végre végzett a fürdőben, így én is felfrissíthettem magam. Kézen fogva sétáltunk le az emeletről. Várt minket a konyha, az asztalon illatozó étel, valamint Esme gondosan elrejtett – de előttem el nem titkolható – aggodalma és kíváncsisága, hogy Morganának mit hozott az éjszaka.
Szinte nevetséges volt ennek tükrében, hogy az éjjel Ghana számára pihenést, míg számomra a zene hátán való szárnyalást és a még szorosabb kötelék születését tartogatta. Nem tartoztunk a „szokásos” párok közé. Kapcsolatunk eddig is rendhagyóan alakult. Az, hogy a jövő szövétnekén milyen szálak, színek és minták rajzolják majd sorsunk alakulását, még Alice előtt is titok volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!