2012. november 30., péntek

Twilight fanfic – Éjféli szemek 15.


Egy korábbi írásom, kissé megigazgatott ruhában.

Twilight fanfic – Éjféli szemek 15. fejezet
Felhős égbolt
  Minden szoba fehér fényben fürdött. Az ilyen ragyogó napsütés nagyon ritka volt, hála Istennek, különben létezésünk nagy részét falak között kellett volna leélnünk. Morgana a reggelije után a nappaliban vackolta el magát, míg én a zongoránál pötyögtem valamit. Az ujjaim céltalan kószálása nyomán születő dallam olyan volt, mint a fűszálon végig futó harmatcsepp, sehogy sem tudott folyóvá duzzadni. Családtagjaim vízparton elszórtan heverő fehér kavicsokként fénylettek a nappali különböző pontjain. Ghana a kanapén ülve nézett bennünket, felhúzott térdein ott hevert lefelé fordítva a könyv, amit eddig olvasgatott. Karcsú ujjai a borítón pihentek. Szeméből csodálat sütött, ahogy tekintetével követett minket. Egytől egyig mindegyikünk bőre gyémántosan szikrázott – áldatlan következménye az ablakon beszökő napsugaraknak. Itt a házban nemigen aggódtunk miatta, de odakint komoly gondot okozott volna számunkra.
– Esme! Tudnál nekem papírt és festéket adni?
Ghana kérdésére, Esme mosolyogva bólintott, majd úgy szökött ki a szobából és tért vissza, hogy kedvesemnek pislantani sem volt ideje.
– Itt vannak, drágám.
– Köszönöm!
Hálásan vette át Anyám kezéből a kért dolgokat. Esme kérés nélkül letette mellé a kisasztalra a vízzel teli kis tálkát. Ghana kinyújtózkodott, majd a könyvet félretéve, az ölében kezdett valamit festeni. Időnként fel-felpillantott, tekintete elidőzött Rosalie aranyló szőke hajkoronáján, az ablak előtti szófán egymás mellett hanyagul elheverő Jasper és Alice összefonódó ujjain, Esme kezén, ahogy a karosszékben ülő Carlilse hajába túr, és a gyermekként civakodó Emmetten és Lionelen. Rajtakaptam Alice-t, amint töprengőn nézi az öltözetét, és szinte már hallottam is a vásárlásra való felszólítást. Persze, hamarosan tényleg el is hangzott. Alice képtelen volt ilyesmiben az önmegtartóztatásra.
– Ghana, el kéne mennünk, venni neked egy-két holmit.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Még mindig a környéken lehetnek a támadóim, és ha szétválunk nagyobb a veszély. Amúgy szerintem jól vagyok így.
Alice-en látszott, hogy messzemenőkig nem ért egyet sem Ghana mosolyával, sem a véleményével.
– Lionel nem talált a közelben nyomokat. Úgy tűnik, kicsit visszavonultak. – Oberon szólt közbe. Florine-nal épp ekkor léptek ki kézen fogva az egyik vendégszoba ajtaján.
– Vicces, hogy nem kell beszélgetnünk, sőt még látnunk sem egymást, hogy a véleményünket közölhessük – nevetett fel Emmett. Öblös hangja visszhangzott, miközben újabb támadást indított Lionel ellen a távirányító birtoklásáért. – Bár most már hangosan is ordítozni fogok Lionellel, ha nem adja ide azt a tetves távirányítót. Elegem van az édes, totyogó pingvinek látványából.
– Azért nézem, hogy valamit okulj. A pingvinek közössége nagyon fejlett, és a fiatal hímek pontosan tudják, hol a helyük. Még mindig azt hiszed, te vagy a legerősebb „medve” a környéken… – mondanivalója folytatása beleveszett a küzdelem zajaiba.
– Kint intézzétek, ha kérhetem. Azokat a kristályvázákat kivételes módon kedvelem.
Esme figyelmeztetése pont jókor jött, mert a két hatalmas alak az asztal felé gurult, amin az említett vázák is álltak. Emmett és Lionel felsegítették egymást a szőnyegről és kiszáguldottak a ház elé, további erőpróbára.
Vidám, gondtalan hangulat uralkodott a házban. Gyanakvó tekintetem Jaspert kereste, és beigazolódni látszott sejtésem. Fivérem könnyed kézzel, ellazulva simogatta Alice vállát és karját. Szemeiben ábrándos fények villództak, elméjét az éjszaka szenvedélyének képei uralták. Szemmel láthatóan ő nem zenét hallgatott egész éjjel. Jól érezte magát, és tehetsége révén akaratlanul is kisugárzott belőle. Halk kuncogást hallottam, és a hang felé fordulva Morgana huncut pillantásával találkozott a tekintetem.
– Nos, ha nincs komolyabb, közvetlen veszély, haza mehetnék pár ruháért. Florine csak néhány napi váltást hozott a múltkor. Most áthozhatnám a többi dolgot is, ha nincs ellenetekre.
Carlisle-hoz intézte szavait, de közben az én szemembe nézet.
– Miért is lenne. Lehet, hogy a többiek ruháit is át kéne hoznotok. Nem tudom, lesz-e még alkalmunk ilyen szabadon mozogni. Elég nagy ez a ház ahhoz, hogy itt legyen minden, amire szükségetek van – tette le Carlisle a kezében lapozgatott könyvet.
– Elkísérem Ghanát Floine-nal. Láttam egy nagy terepjárót a garázsban. Ha kölcsönadjátok, egy fordulóval megleszünk. – Oberon továbbra is a cselekvések emberének – vámpírjának – tűnt.
– Én is veletek megyek – álltam fel a zongora mellől. – Emmett meg úgyis jön nekem egy szívességgel, tehát a terepjáró a rendelkezésünkre áll.
Carlisle bólintott, majd felvette a könyvet és élvezve Esme gyengéd közelségét, újra elmerült az antik költemények olvasásában. Emmett persze még Lionellel való birkózás közben is meghallotta, amit mondtam, és bekukkantva az ajtón egyetértően biccentett felém és szinte hozzám vágta a kocsi kulcsát. Alighogy elkaptam, már rohant is vissza eldönteni, hogy Lionel vagy ő a legkeményebb vámpír a föld színén.
Ghana félrerakta, amivel addig foglalkozott, előbb a kanapé mellé tette, majd amikor felállt, óvatosan a bútor alá pöccintette a papírlapot. Az apró mozdulat láttán szinte ellenállhatatlanul tört rám a kíváncsiság, de most nem volt alkalmam utána nézni, mit rejtett el. Az áthurcolkodás után mihamarabb szerét ejtem, hogy megnézhessem. Mikor mellém lépett, megragadtam a kezét és gyengéden magam után húztam. Jó érzés volt nyíltan, mindenki előtt kimutatni összetartozásunkat.
A garázsban ott állt fivérem hatalmas Brabus Wrangler Jeep-je. Morgana körbecsodálta az autóinkat, ujjait végigsiklatta az Aston Martinom oldalán és megállapította, hogy igenis van, amiben minden vámpír egyforma. Persze a vériváson kívül. Nem volt ismeretlen dolog számára a gyors kocsik iránt érzett olthatatlan vonzódásunk.
Oberonnak dobtam a dzsip kulcsát, és egy pillanatra rá, már a volán mögött ült az ülést igazgatva. Látszott rajta, hogy szándékában áll kiélvezni a kocsi által nyújtott minden új benyomást. Mellé ültem, míg a lányok hátulra, ahonnan nemsokára fel is hangzott a nőies csevej. Oberonnal összenéztünk, majd felnevettünk. Nincs olyan körülmény, amitől a nőkben bennszakadna a közlendő, vagy amitől egy férfi ne élvezne egy különleges autót. Oberon indított és kigurultunk a garázsból.
A főúton a de Lamar-házig legfeljebb negyedórás az út, de most a napfény miatt nagy ívben el kellett kerülnünk Forksot. Oberon jól vezetett, és az erdei utakon kanyarogva, a lányok csacsogását hallgatva önfeledten élveztem az utat.  Eszünkbe sem jutott a veszély, amely úgy függött jövőnk felett, mint a horizontot mély szürkére színező viharfelhő.
Amint a ház elé kanyarodtunk elszállt a könnyed hangulat. A betört ajtó, mint tágra nyitott száj ordított felénk, és e szájban cakkos fogakként meredeztek a szilánkosra tört, hasadt ajtódeszkák. Oberon keze tétován lebegett a kulcs felett, aztán mégsem állította le a motort.
– Előremegyek. Ha bármi gyanúsat tapasztalsz, tűnjetek el innen. Majd követlek benneteket – fordult felém.
– Úgy lesz – csúsztam át a helyére, ahogy kiszállt. A kocsiból nem érezhettem a szagokat, így megsaccolni sem tudtam, hogy itt vannak-e még, akik a rombolásért felelősek. Mindenesetre nem volt afelől kétségem, kik jártak erre.
Oberon óvatosan, előre nyújtott nyakkal szimatolt. Mozgásában nem volt semmi emberi, úgy vetette le magáról a mindennapi álcáját, ahogy az imágó* hagyja maga mögött gubóját, amiben addig rejtőzött. Csak míg az imágónál hosszú percekig eltart a folyamat, addig nála egy szempillantás alatt ment végbe az átváltozás. A hatalmas alak minden ízéből sugárzott a halálos fenyegetés. Meglátszott, hogy több mint ötszáz esztendő áll mögötte tapasztalatokkal és küzdelmekkel telve.
Elérte az ajtót és eltűnt a szemünk elől. Füleimre hagyatkozva próbáltam követni őt, a romos bejárati ajtó mögött meghúzódó homályba. Florine-ra néztem a visszapillantóban. Tekintetével ő is a ház bejáratát faggatta és Morgana kezét szorongatta. Az a pár másodperc, amit Oberon odabent töltött, csigalassúsággal telt.
Végre kilépett az ajtón a középső de Lamar-fivér. Arcán nem a várt, de elmaradt küzdelem feszültsége, csupán szomorúság látszott. Intésére mindannyian elhagytuk a kocsit. Florine egy tizedmásodperc alatt szökkent mellé, én Morgana kezét fogtam, elé lépve, testemmel félig takarva, ha mégis valami váratlan rontana ránk a házból. Nem tudatos és a legkevésbé sem logikus viselkedés, de nem tudtam nem így tenni. Egymás után léptünk át a küszöbön.
Ami odabent fogadott, az az értelmetlen pusztítás eszenciája volt. A szőnyegek széttúrva, végighasítva, mintha késsel szaggatták volna őket szét. A sárga tapétán tépett szélű sebként éktelenkedtek a szakadások. Azok a furcsa hangulatú emberi pillanatképek, amik az első látogatásunk idején, úgy megragadták a figyelmemet, összezúzva hevertek a padlón, mintha szétszaggatásuk nem nyújtott volna elég élvezetet a pusztítás elkövetőjének. Valószínűleg még rájuk is taposott, a földbe passzírozva minden egyes darabot. Értelmetlen, érthetetlen düh szaga itatott át mindent, kellemetlenül facsarva az orromat.
Florine fájdalmas sóhajjal lépett a festmények meggyalázott holttestéhez. Óvatosan felemelte az egyiket – talán pont azt, amit a múltkor Alice megcsodált – és megpróbálta kisimítani az összegyűrt, szakadozott vásznat. Vonakodva emelte pillantását Morganára és ekkor vettem észre, hogy Oberon is különös gyengédséggel és óvatossággal nézi kedvesemet.
Ghana tekintete üresen meredt a rombolás nyomaira. Mint valaki, aki valami számára fontosat veszített el. Oberon gondolataiba tekintve értettem csak meg, mitől olyan nagy a veszteség.
Morgana festette az összes képet, ő volt, aki költözéseik hosszú sora alatt, mindig megteremtette a családias, meleg otthont, ahol olyan jól érezték magukat. Florine elméje sem volt néma. Már a törött, faragott keretű előszobai tükör cserepeit nézte, és láthattam magam előtt, ahogy Morganával rátaláltak egy chicagoi régiségkereskedésben. Ezek a bútorok, képek, a falak, valójában Morganát jelentették, nem csak az ő számukra, de annak  is, aki ezt a rombolást véghezvitte. Igazából nem a házat, Morganát zúzta szét, őt látta maga előtt őrjöngése közben. A düh végigszáguldott ereimen, és izzó haraggá hízva öntötte el testemet. De nem adhattam át magam az indulataimnak, Ghana mellé léptem és átkaroltam. Nem tudtam semmissé tenni, ami megtörtént, de magamhoz húzhattam, osztozva vele a terhen. Hálásan simult hozzám.
– Nos, próbáljuk menteni a menthetőt. – Oberon hangja furcsán rekedt volt. Ő is kötődött a világhoz, amit Morgana teremtett a számukra. – Az emeleten is körülnéztem. Üres a ház. A szagból ítélve, már órákkal ezelőtt elmentek.
Florine lassan mozdult és indult a lépcső felé, míg Morgana, ahogy a nővére az első lépcsőfokra tette a lábát, megrázkódott és előrelendült. Szapora léptekkel kerülte ki Florine-t és húzott maga után. Szemébe pillantva már nem az a riasztó üresség ásítozott felém. Elszántság izzott a barna csokoládétavak mélyén. A szeretett képei pusztulása miatt támadt űrt betöltő fájdalom és a szomorúság helyére benyomult a szilárd elhatározás, hogy nem tűri többé tétlenül, hogy megfélemlítsék vagy megsebezzék.
Az emeleten megközelítőleg ugyanaz a kép tárult elénk. A falambériába mart lyukak és tátongó ökölnyomok haragról árulkodtak, ahogy a széttépett szőnyegek és megsemmisített képek is. Az emeleti folyosó végén, az ablak alatti, kézzel festett agyagváza cserepei között, derékba tört szárazvirág csokor hevert. Szirmai és virágfejei az elmúlást idézték.
– Őrjöngtek a veszteségeik miatt. – Morgana halkan, szinte suttogva szólalt meg.
– Hihető magyarázat a tettükre, hiszen semmi értelme nem volt itt törni-zúzni – dörmögött ki egy szobából Oberon, szekrényajtókat nyitogatva és csukva. Zipzár zizzent, majd egy pillanatra rá, már ott állt a küszöbön egy tömött sporttáskával.
– Pakoljunk! Nincs értelme soká itt időzni. Lehet, hogy visszatérnek még – intett Florine felé, aki erre fürgén követte őt a következő szobába.
– Gyere! Megmutatom, hol laktam én – húzott maga után Morgana. Nem akartam pont most felvilágosítani arról, hogy tudom, hol van a szobája, mint ahogy arról sem: legalább olyan jól ismerem belülről, mint a sajátomat, ha nem jobban. Beléptünk a folyosó utolsó ajtajának maradványain.
  A szobában, mintha tornádó söpört volna végig. A szekrényből a ruhák kirángatva, a szekrényajtók törött madárszárnyakként csüngtek. Nem volt a padlón egy talpalatnyi hely sem, amit ne borított volna tépett ruha, szétdobált könyv. De talán a legmegrázóbb az ágy látványa volt. Szabályszerűen deszkákra hasogatva, inkább tűnt tüzelőnek szánt fa kupacnak, mint bútornak. Morgana úgy lépdelt a romok között, mintha nem is az ő magánszféráját gyalázták volna meg. Rezzenetlen, közömbös arccal túrt bele a ruha halomba, használható darabok után kutatva.
– Azt hiszem, mégis szükség lesz egy bevásárló körútra. Alice úszni fog a boldogságban, hogy a segítségedre lehet az új ruhatár beszerzésében – vettem szándékosan könnyedre a hangom.
– Igen, én is így látom. Nem sok mindent hagytak épen. De talán egy váltásnyi cucc még maradt.
Kirángatott egy hátizsákot az egyik szekrényrom aljából és abba gyömöszölte bele a még használhatónak ítélt ruhákat.
– Mennünk kéne… Oberonnak igaza van, még visszatérhetnek, abban a reményben, hogy itt találnak valakit.
– Én már végeztem is. Szerintem Florine-ék is összepakoltak már mindent.
Az ajtókeretben feltűnt a nővére, kezében egy gömbölyűre tömött táskával.
– Indulhatunk. Oberon most hordja le a bőröndöket a kocsiba – nézett rám jelentőségteljesen. Átvettem a lányoktól a táskákat és lementem Oberonnak segíteni. Berakodtunk mindent a dzsipbe. Velünk is előfordult már, hogy egyik pillanatról a másikra el kellett tűnnünk egy környékről, így nem volt ismeretlen számomra, hogy egy élet bőven belefér két bőröndbe és három-négy könyves zsákba. Tudtam, a lányok nemsokára követnek majd. Ghana nővére semmiért sem kockáztatta volna húga életét. Ezzel együtt nehezen türtőztettem magam, hogy értük ne induljak.
Végre megjelentek a garázsajtóban. Egymás mellett állt az öröklét és a mulandóság. Florine göndör fürtjeivel szemben Morgana egyenes szálú, enyhén hullámos tincsei, a fény és árnyék játéka a szemükben... Még soha nem volt jobban tetten érhető a különbözőségük. Kézen fogva léptek közelebb. Florine Oberon karjaiba simult, míg Morgana az én mellkasomra hajtotta a fejét. Szótlanul álltunk, a levegő a búcsúzás súlyától volt nehéz. Nem mondta ki senki, de mindnyájunk előtt egyértelműnek tűnt, hogy bárhogy is alakulnak a dolgok, többé nem térünk vissza ebbe a házba. A de Lamarok otthona nincs többé.
Oberon mozdult elsőként, mi pedig követtük. A borús idő híven tükrözte lelkünk állapotát. Bármelyik vámpírt megviselte volna a fészke pusztulása, de a Morgana halandósága által értékesebbé váló otthon megsemmisülése sokkal nagyobb űrt hagyott maga után. Pótolhatatlan érzések, élmények vesztek oda. Ahogy magunk mögött hagytuk, a felhők komor árnyékot vetettek a házra. Hátul a lányok szótlanul meredtek az erdei útra, míg mi éberen fürkésztük a környéket. Hazafelé vettük az irányt, a Cullen-ház bástyái még rendületlenül álltak, falai biztos menedéket és támaszt ígértek támadás esetére.
A dzsip a La Pushi úton száguldott. Nem volt már rá okunk, hogy elkerüljük Forksot. Ahogy a felhők eltakarták a napot, úgy rejtőzött el a vámpírságunkat hirdető ragyogás is. Mivel nem akartuk felhívni magunkra a figyelmet, a megengedett sebességgel léptünk be Forksba. A kereszteződésnél piros lámpa állított meg bennünket. Oberon ujjai türelmetlenül kopogtak a kormányon. Szeme cikázva járta a környéket, Florine nyugtalanul fészkelődött hátul.
– Mi történt? Mit éreztek? ─  Morgana kérdésére én is kíváncsian vártam a választ.
– Nem tudom. Valami rosszat érzek. Valami veszélyt. Szeretnék már otthon lenni veletek – morogta Oberon.
Én is éreztem. Mint ha elektromos feszültséggel telt volna meg a levegő, már-már azt vártam, mikor cikázik át villám közöttünk. Oberon teste megmerevedett, fogai között sziszegve szívta be a levegőt. Követtem a tekintetének irányát. A zebrán lassan, szinte magakelletőn átvonuló alak először nem volt ismerős. Testét csuklyás pulóver és hosszú, bő nadrág rejtette. Ahogy a kocsi elé ért, felénk fordult és felfedte kilétét.
A nő volt az. Ajkán kárörvendő mosoly játszott, szeme vöröse elárulta, hogy nemrég embervérrel enyhítette szomját. Vajon ki nem tér haza Forks békés polgárai közül? Meredten néztem rá, sejtve, hogy a többiek is azon gondolkoznak, mi lenne, ha Oberon megnyomná a gázpedált és a kocsink alá gyűrné ellenszenves alakját. De ahogy a nő és a társaim is, úgy én is tudtam, nem tehetjük meg. Túl sok a szemtanú, túl sok az esetleges ártatlan áldozat. Mert ha elvétjük, vagy csak megsebezzük, biztos nem habozna a körülöttünk lévő járókelők közül zsákmányul ejteni valakit. Mire a Volturi tudomására jut a dolog, ők már úgyis árkon-bokron túl járnának. Így hát szótlanul néztünk farkasszemet ellenségünkkel, aki élvezkedve szemlélte az arcunkra kiülő haragot. A lámpa sárgára váltott, Oberon talpa ráfeszült a pedálra. A nő gúnyosan felénk intett, majd továbbindult. A lámpa épp zöldre váltott, amikor a hátunk mögül előrontott egy hatalmas, farönköket szállító kamion. Lehet, hogy a sofőrje szolgált estebédül a nőnek és társainak? A gondolat villámként cikázott át rajtam. A következő pillanatban már teljesen lekötötte a figyelmemet, ahogy Oberon megpróbálta elkerülni, hogy a kamion háznak vagy oszlopnak passzírozzon minket, amibe Ghana belehalhatott volna. Szemmel láthatóan csak minket tartott vissza a szemtanúk jelenléte. A kamiont kormányzó vezér egy cseppet sem zavartatta magát tőlük. Oberon csikorgó kerekekkel vett be egy kanyart, a kamion megingott, ahogy követte a dzsipet. Nehézkes kanyarodása közben összezúzott pár kocsit, végigszántva, összegyűrve őket. Forks rendőrei már biztos úton vannak, és könnyen beazonosítják majd Emmett Wrangerjét, ahogy a kamiont is. Kicsi ahhoz Forks, hogy eltűnjünk a tömegben. Sok dolga lesz Carlisle-nak, míg megmagyarázza a történteket. Csak jussunk ki a városból és a kamionnak esélye sem lesz az autónkkal szemben.
Egy újabb kanyar után megnyílt előttünk a városból kivezető út. Oberon tövig nyomta a gázt. A kamion lassan lemaradt mögöttünk, és Forksból kiérve tovább nőtt előnyünk.
– Nem értem! Miben reménykedtek? Tudhatták, hogy ez lesz. A dzsip sokkal gyorsabb annál a behemótnál –  tűnődött Florine visszanézve a kamion eltörpülő alakjára.
– Valami más lehetett a céljuk. De mi volt az? – Oberonnak sem tetszett jobban a dolog.
– Állj félre. Nézzük át a kocsit. Szerintem nem vettünk észre valamit. Edward, mit érzékeltél az elméjükben?
– Semmit, Florine. Határozottan nem gondoltak semmire, csak a nő agyában zakatolt annak az öröme, hogy lám-lám, mennyire megviselt titeket a házban végzett pusztítás.
– Akkor nincs mese. Szándékosan intézték így a dolgot, és mielőtt hazamennénk rá kéne jönnünk, mit akartak elérni valójában.
Oberon egy mellékútra kanyarodva megállította az autót. Kiszálltunk és szimatolva körbejártuk. A kipufogó mellett éreztem meg az afroamerikai szagát. A kígyó valamit rárakott a kocsinkra. A dzsip alá nézve megláttam az alvázra tapasztott dobozt. A vörös fény baljóslatúan futott végig a tíz leden. Már négy lámpa világított állandó fénnyel. Könnyen rájöhettem mi következik, ha már mind izzik.
– A fene! – Oberon csikorgatta mellettem a fogát. – Florine! Gyere kérlek. Azok a tetvek bombát ragasztottak a hátsónkra.
Florine csatlakozott hozzánk. Guggolva vette szemügyre támadóink „ajándékát”.
– Edward! Vidd távolabb Ghanát – ajánlotta feszült hangon. – Nem hiányzik nekünk, hogy megsérüljön.
Biccentettem, majd – Morgana kezét megragadva – hátrálni kezdtem a kocsitól. Tudtam, ha mégis bekövetkezik a robbanás, lesz dolgom elég. Mert ugyan Oberon – aki természetesen nem tágított szerelme mellől – és Florine vámpír, de ez nem jelenti azt, hogy ép bőrrel megússzák, ha működésbe lép a bomba. Valakinek össze kell szedegetnie és biztonságba helyezni a darabkáikat, ha nem sikerül hatástalanítaniuk a ketyerét, ami úgy simult a dzsip alvázához, akár egy kismacska a gazdája tenyeréhez.
Morgana sem vitatkozott velem, szótlanul, engedelmesen követett, csak a tekintetéből sütött a nővére iránt érzett aggodalom. Utoljára még azt láttuk, hogy Oberon odatérdel Florine mellé, hogy segítse a munkában, majd összezárultak a lombok és eltakarták előlünk a kocsit. Megfordultam, hogy még távolabbra húzzam Morganát.
– Nem szeretnék tovább menni. Itt várjunk – makacsolta meg magát. Annyira nem volt ez rá jellemző. Be kell látnia, hogy ebből a távolságból kárt tehet benne a robbanás.
– A légnyomás itt még hozzácsaphat egy fának. Oberon utánunk jön, amikor végeztek. Ha meg máshogy lesz vége, arról is tudni fogunk. Felhívom Carlisle-t, hogy készüljön fel mindenesetre.
Vonakodva bólintott és követett, miközben tárcsáztam. Pár szóval tájékoztattam Apámat a dolgok állásáról. Egyelőre nem hallottunk semmi különöset és ez megkönnyebbüléssel töltött el. Nagyon kiszolgáltatottá tett volna bennünket Oberonék sérülése.
Alighogy átfutott a fejemen a gondolat, hatalmas lökés ért. A levegőben bucskázva kerestem Morgana keskeny kezét, de semmibe markoltak az ujjaim. Ahogy földet értem, már pattantam is fel. Velem szemben az afroamerikai áll szétvetett lábakkal, Ghana meg sehol. A rettegés szinte összepréselte a szívemet. A brutális alak szemében kaján öröm csillogott, de amint felé lendültem, köddé vált az elégedettsége. Tartott tőlem, és jól tette! Minden elvesztegetett pillanattal messzebbre ragadták tőlem szerelmemet és valamit tennem kellett ez ellen. Összecsapásunk mégsem volt olyan gyors, mint ahogy vágytam. Fájdalmasan lüktetett bennem a tehetetlenség, amíg egymást szaggattuk. Teltek az értékes percek. Elkeseredett üvöltés szakadt ki belőlem. Egy sikeres csapással feltéptem az afroamerikai torkát és átugorva a földre omló testet az erdőbe vetettem magam. Mit érdekelt engem, hogy regenerálódni fog!
Miközben száguldottam, lüktetett bennem a tudat, hogy elkéstem. A támadók már messze járhattak. Mögöttem felzúgott az erdő, ahogy Oberon és Florine csatlakozott hozzám. Ghana nővérének ezek szerint, sikerült leválasztani az autóról a szerkezetet, mielőtt felrobbant volna.
Visszagondolva új értelmet nyert előttem a kamionos üldözés és a bomba felhelyezése. Tudták, hogy le fogjuk hagyni őket. Számítottak rá, hogy megállunk átvizsgálni a kocsit. És mivel ismerték Morgana iránti szeretetünket, biztosak lehettek benne, hogy eltávolítjuk a bomba közeléből.
De ez most már nem számított. Csak az, hogy minél előbb utolérjük őket. Morgana ki volt szolgáltatva nekik. Az Oltalmazó nem ölt alakot, amíg csak ő van fenyegetve, és emberi alakjában csupán könnyű préda bármely vámpírnak. Támadóit az évek óta halmozódó bosszúvágy hajtotta, így reménykedtem benne, hogy életben tartják Ghanát, ha másért nem is, azért mindenképp, hogy kiélvezhessék rettegését és kínszenvedését.
Ki kell szabadítanom! Ha baja esik, elpusztulok a fájdalomtól és az önvádtól. Semmi sem enyhítheti bűnömet, hogy képtelen voltam megvédeni azt, aki szívemnek mindennél drágább.

(* Imágó: A biológiában imágó a neve a rovarok utolsó fejlődési fázisának: a bábból való kibújás utáni szakasz a teljes átalakulás – holometamorfózis, pete-lárva-báb-imágó-kifejlett rovar – esetén, illetve az utolsó  vedlés utáni szakasz a részleges átalakulásnál. Forrás: Wikipédia) 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!