2013. augusztus 31., szombat

Vámpírok márpedig... ~ 5. Revenant

 
5.
REVENANT
Meredten nézem a gyűrűt. Biztos, csak a képzeletem játszik velem! Nem lehet itt, hiszen eldobtam. Nem csillanhat meg rajta a fény, mert ívei és kacskaringói homály- és árnyékruhát húztak örökre! Nem kerülhetett elő! Egyszerűen lehetetlen!
Vagy előfordulhat, hogy valaki meg akar tréfálni? Valakinek feltűnt, hogy Gabriel gyűrűje hiányzik az ujjamról? Igen! Ez csak egy másolat lehet!
Belekapaszkodom a gondolatba, bár pontosan tudom, hogy hülyeség. Még ha valaki foglalkozna is azzal, hogy hordom-e Gabriel ajándékát, honnan tudta volna előre, hogy elhajítom a gyűrűt, és hogy valaha kikeveredem a barlangból? Ez lehetetlen. Hacsak a titokzatos tréfamester nem látja előre a jövőt!

Még mindig az ajtóban állok, mozdulni képtelenül. Mert akárki akármit mond, nem könnyű választani a két elmélet közül. Az egyik oldalon a jövőbe látó intrikus, a másikon a vámpírok és boszorkányok léte?! Csoda, hogy megerősödik a hitem abban, hogy elment az eszem?
Lassan beljebb óvakodom a szobába. Oké, elég hülyén érzem magam! Mert mitől félek? Talán attól, hogy rám ugrik a gyűrű, és átharapja a torkom? Bár így végiggondolva, még előfordulhat az is, hogy ez a legvalószínűbb lehetőség! Az egyik pillanatban kacagnék, a másikban sírnék.
Végigfut testemen a borzongás, kezem remegni kezd. Ez a sokk. Annak a hatása, hogy túl sok minden történt, túl gyorsan, túl rövid idő alatt. Olvastam már róla, ismerem a tüneteket, a lefolyását. Elvileg uralhatnám is, nem? Mégis a testem rázkódik, a szívem kalapál. Dobogása, akár egy megvadult ménes rohanása. A levegő akadozva jut el a tüdőmig, majd vissza.
Vámpírok! Boszorkányok! Vámpírok! Boszorkányok! Vámpírok! Boszorkányok! Minden szívdobbanás egy gondolat, és minden gondolat egy lépéssel közelebb visz a hisztériához. Lassan lecsúszom az ágy mellé. Hátamat nekivetem, térdeimet az államig húzom. Mindjárt vége lesz! Lehiggadok, megnyugszom! Valahonnan csukladozó hang jut el hozzám. Eltelik némi idő, mire rájövök, én adom ki. Rázkódik körülöttem a világ? Nem! Csak az izmaim ránganak, mint viharban az elszabadult vitorlák. Behunyom a szemem. Le kell higgadnom!
Leások az elmém mélyébe. Agyam kacattárából előkotrom a születésnapi tortám gyertyájának képét, és magam elé idézem:
Egyetlen gyertya volt, egy csokis-lekváros muffin tetején. Én kaptam, magamtól. A régi szobámban ültem az ágyon, előttem egy kistányér, rajta a sütemény és a gyertya. A gyertya, aminek táncoló lángja elbűvölt. Jobbra-balra hajlongott, tekergett, megnyúlt, majd összehúzódott, mint egy táncos a dobok vérforraló hangjára. Itt és most, hevesen lobog lelki szemem előtt, de ahogy megrövidül a kanóc, nyugodtabbá válik a láng is. Már látom a narancsos izzást a mélyén. Szinte magába szív. Már ott vagyok, benne. Megszűnik minden más. Csak a meleg marad, a soha meg nem tapasztalt ölelés melegsége. Békesség áraszt el.
A légzésem nyugodttá válik, testem elnehezül, már nem remeg. Fülemben már nem pereg megvadult szívem dobszólója.
Felállok, a gyűrű felé fordulok. Még mindig ott van az ágy közepén. Indái most nem ragyognak. A nap lenyugodott. Csendes a ház is. Nincs semmi, ami zavarhatna. Kinyújtom a kezem, és csak egy pillanatra ingok meg. Ujjaim rákulcsolódnak az ékszerre. Rövid ideig szorítom, érzem, felmelegszik az öklömben.
– Fogadd el! Fogadj el!
Nem rezzenek össze, valahogy vártam is Nicole szélhagját. Túl vagyok a tagadáson, kimosta belőlem a sokk és a meditáció. Élesen rajzolódik ki előttem mindaz, amit csak az elmém felidéz. Minden sejtemben ott ég már a bizonyosság: egy boszorkány kísért. Innen már csak egy lépés, hogy azt is elfogadjam, vámpírok márpedig... Léteznek!
A megkönnyebbülés végigfut a tagjaimon. Végigdőlök az ágyon. Öklöm öbléből kicsippentem a gyűrűt, majd felhúzom. Nicole valószínűleg csak erre várt, mert azonnal elöntenek az idegen képek:
A vízfelszínről ismerős fregatt. A fedélzetről egymás után lelépkedő női alakok. Nicole, ahogy visszafordul a kapitány felé. Látom a hajó nevét, kacskaringói beleégnek az agyamba: Revenant. – Hát az tuti, hogy humoros kedvében volt/van a sors! Boszorkányelődöm egy Látomás nevű hajón érkezett? Most komolyan! Milyen esély van erre? – Újságlapot sodor elém a hirtelen felkerekedő szél. Utánakapok. Címlapján két évszázaddal ezelőtti dátum. – Nem semmi! – A szél kitépi a kezemből és tovább repíti. Kis ideig tekintetemmel követem az útját. Váratlan érintés zavar meg. Visszafordulok, és egy idegen, fiatal férfi arcába bámulok. Zöldesbarna szeme formája nagyon jellemző, kissé keleties. Magas, széles vállú. – Érzem, tudnom kéne a nevét. Ez valamiért fontos, és amiért nem emlékszem rá, kicsit idegesebbé válok. – Maga mögé int. Egy utazóbatár áll ott. Nicole épp most száll be, aztán elsötétül, majd kivilágosodik a kép.
Egy kisváros utcáján állok. Mindenütt por száll a levegőben. Nem csoda. A forróságtól remeg a levegő. – Hol vagyok? – Oldalt pillantok, és már-már el sem csodálkozom. A kávéház áll előttem. Az, ahová Gabriel elvitt. Nicole-lal együtt lépek be. – De hiszen én ezt már láttam! Igaz, akkor szellemképes volt a látvány. A most éles alakokat és a berendezést akkor át-átfedték a jelenkor létező személyei és bútorai. Zizegőssé válik a kép, majd újra kontúros lesz, amit abban a pillanatban megbánok.
Vérfürdő közepén állok. Halott emberek mindenfelé. Tépett ruhák, vöröslő sebek, kifejezéstelen, üveges tekintetek. Valami iszonyú dolog történhetett! Felfordul a gyomrom, de ki kell derítenem, mi történt itt! – Az ágyamon heverve, nemigen tudom, miért kellene ezt tennem, de valami szinte kényszeríti erre látomásbeli énemet. – Előrehajolok, hogy jobban megnézzem, mi okozta az itt lévők halálát. Nem leszek okosabb. Vérző nyakak, kezek, lábak. De semmi sem árulja el, mi vagy ki hozta el a halált a kávézóba.
Nicole végigsétál a holtak között. Sápadt arcában szinte világít a szeme. A pulthoz lép, ujját belemártja a bortócsába, ami egy nyakát vesztett, repedt üvegből szivárgott ki, és rajzolni kezd. Tekergő ívek és geometrikus formák keverednek a vörösbor-rajzon. Nicole hátralép, és mormolni kezd. Fény dereng fel a pulton, a rajz vonalai különös izzással telnek meg, és szinte kiemelkednek. Nicole megfordul, a bejárat felé néz. Amikor befejezi a kántálást, a holtak megremegnek, és felkelnek. Azaz mégsem! Mintha megkettőződnének. Az egyik énjük a földön marad, a másik felkel, és villámgyors mozgással végigcikázik a kávézón. Csakhamar egy morbid látomás közepén állok. A holtak fölött énjeik másai esznek, isznak, beszélgetnek.
Nem értem, mit akart elérni boszorkányelődöm ezzel a varázslattal. Felé fordulok, hogy megkérdezzem, de ekkor nyílik az ajtó, és belép egy kopott fekete köpenybe burkolódzó alak.
Bármennyire is feltűnő jelenség, a bent lévők, úgy látszik, nem veszik észre. Gondtalanul beszélgetnek tovább, mígnem a köpenyes hóhér megkezdi munkáját. Módszeresen öli meg az embereket. A bejárattól befelé halad, így senki sem menekülhet. Egymás után töri ki a nyakakat, kezével kaszál, ujjai nyomán vér fakad, időnként egy-egy ember után kap a fejével. Akit elér, az vöröslő torokkal hanyatlik le. Nem sok idejébe kerül, hogy halottasház váljon a kávézóból. Nicole-lal mereven állunk a holtak között. A csuklyás alak felénk fordul. Csak nem látott meg?
Mereven fürkészi a pult környékét, a köpönyeg homályában kék lidércfények táncolnak. A gyilkos tekintete át- meg átfut rajtunk. Felsóhajtok. Nem láthat! Más időben létezve kukucskálunk Nicole-lal a múltba. Eláraszt a megkönnyebbülés, amivel egyidőben az erő kiszáll a tagjaimból. Alig tudok lábon maradni. A kép egy pillanat alatt válik olyanná, mint a felkavart, iszapos víz. Mire kitisztul, az erdőben állok, Nicole-lal az oldalamon. – Ismerős a környék. A házunk mögött kezdődő vadonban vagyunk. Mit keresünk itt? – Nicole elindul az ösvényen. Pár napja itt futottam, az életemet mentve. Most mélyebbre vezet a boszorkány, mint ameddig valaha is merészkedtem. Elérünk egy magasra szökő sziklafal lábához. – Biztos van valami neve. – Nicole jobbra fordul, majd párhuzamosan a sziklával beleveti magát a sűrű bozótosba. Jobb ötlet híján követem. Egyszer csak, valami szúrós, tövises bokron átküzdve magunkat, egy keskeny ösvényhez érünk. A szőke látomás nem tétovázik, elindul felfelé a sziklás talajon. Nem tudom, meddig menetelünk; ebben a fura, képzelt világban összekuszálódik az idő hálója. Épp kinyújtom a kezem, hogy megpróbáljam megállítani Nicole-t, amikor eltűnik előlem.
No, nem varázslat segítségével, hanem egy sötéten felém ásító üregben. – Azt akarja, hogy oda is kövessem? Nincs fél napja, hogy végre kijutottam a föld alól! – Valami tovább húz. Biztos valami mágikus nyavalyával vesz rá, hogy olyat tegyek, amihez semmi, de semmi kedvem! A barlang falai összeborulnak fölöttem. A fekete folyosón kísértetiesen világítanak Nicole szőke tincsei. Utána sietek. Az alagút kiöblösödik, szobányivá tágul. És valóban! Egy sziklaszobában állunk. Asztal, szék, de még egy bordó-fekete, növénymintás szövettakaróval letakart ágy is van itt. Az asztal mellett polc áll, rajta vaskos kötetek dőlnek egymáshoz. Nicole odalép, nyújtózkodik – Miért kell egy szellemnek pipiskednie? –, és leemel egy kopott, bőrkötéses könyvet. Lerakja az asztalra, és magához int. Persze hogy megyek!
Ujjával lágyan simít végig a borító dombornyomású tetején, amit megkopott, egymásba tekeredő virágforma díszít. Várakozóan néz rám. – Vajon mit szeretne? – Már épp kérdeznék tőle, de szélörvény tör be a barlangba mindent beterítve, eltakarva finom szemcséjű porral. Mintha Nicole is porrá változna, a szél szemcséről-szemcsére fújja el előlem. Már nem látok semmit.
Zavartan nyitom ki a szemem, de az indulat hamar elönt. A fene vigye el! Muszáj ennek a kísértetnek ilyen rejtélyesnek lennie?! Miért nem tudja egyértelműen elmondani, mit akar? Vagy a misztikus lények sajátja lenne ez a rébuszokban beszélés, kép-mutogatás? Elvégre eddig akárhány ilyen témájú filmet láttam, egyikben sem nyúlt a főhőst kísértő szellem olyan hétköznapi megoldáshoz, mint például az egyértelmű beszéd! Ki tudja, miért? Talán az alkotók szegényes fantáziája miatt? Vagy mert valóban ez lenne a természete a túlvilági entitásoknak*? Mindenesetre az én kísértetem – már ha Nicole valóban az – képtelennek tűnt az egyenes beszédre. (*Entitás = szellemlény).
Fekszem az ágyon, és a gyűrűt forgatom az ujjamon. Most mi a csudát csináljak? Nicole megmutatott egy hajót, egy dátumot, a kávézót, a tömeggyilkosságot és azt a kopott könyvet. Szélesen elmosolyodom. Megvan! Cold Valley-ben van könyvtár, ezt már az első napon kiderítettem a suli miatt. Igaz, az internetről nem tudom elérni, de a hagyományos úton mégis csak találhatok ott valami támpontot. Nicole meg magára vessen, ha nem ezt akarta tőlem!
Felpattanok, úgy érzem, szétfeszít az energia. Aztán visszacsüccsenek az ágyra. Hova rohannék? Este van! Abban ugyan biztos vagyok, hogy a könyvtáros hatalmas lelkesedéssel segítene keresgélni – valamiért tutira veszem, a helyiek nem sokszor keresik fel a könyvtárat –, de éjszaka legfeljebb az orvosi ügyelet számát nyomná a kezembe. Meg kell várnom a reggelt. Denise apja úgyis a lelkemre kötötte, hogy a következő napot pihenéssel töltsem. Igazolást is adott a suliba, mintha sejtette volna, hogy a szüleimtől nem remélhetek ilyesmit.
Miközben a holnapi napot tervezgetem, bemegyek a fürdőbe, rendbe szedem magam, pizsamát húzok. Van előnye is, hogy apámék nem számítanak a jelenlétemre az asztalnál.
Mint akibe villám csapott, úgy zöttyenek le a hideg járólapra. A tükörben megpillantom a fogkefém és az arcom. A fogkefém néz ki jobban!
A szüleim! Mi lesz velük? Kizárt, hogy elfogadják a racionalitástól távoli lények létezését. Azonban, ha tényleg vámpírok élnek errefelé, akármi megtörténhet. Talán azokat a csavargókat is vámpír ölte meg! Rendben, ez nem valószínű! – próbálok ésszerű lenni. – Egyértelműen harci kutya támadásának estek áldozatul a fotó szerint. De akkor is! Igaz, hogy nem sok minden köt össze a szüleimmel, de nem szívesen állnék a sírjuk felett. Hogy tudnám elérni, hogy ne essen bajuk?
Az ötlet hirtelen jön, de ez nem jelenti azt, hogy rossz! Megígértem Camillának, hogy felhívom Aisha Summerbee-t. Aisha elég jól ki tud jönni anyámmal. Ha rá tudom venni, hogy beszéljen vele, talán elérné, hogy a szüleim párterápiára menjenek. Cold Valley-ben azonban nincs erre lehetőség. – Mosolyom egyre szélesebb. – El kéne menniük a nagyiékhoz New Yorkba. Azzal, hogy egyedül hagynának, nincs gond, elvégre sokszor tettek így, csak épp külön-külön mentek el otthonról. Azonkívül Aisha ideköltözhetne arra az időre.
Felpattanok, és máris a szobámban vagyok. Lázas sietséggel rohanok a telefonhoz, de lassítanom kell. Mikor felkapom a kagylót, hallom, hogy az apám épp beszél valakivel a másik készüléken. Szereznem kéne végre egy mobilt! Tűkön ülve – illetve állva – várom, hogy apám végre letegye. Amint megtörténik, máris tárcsázom Aishát.
– Üdvözlöm! Aisha Summerbee telefonját hívta. Most nem vagyok elérhető. Kérem, a sípszó után hagyjon üzenetet!
A fene vigye el! Ma semmi nem jön össze? Jó, hogy este van, és Aisha olyan, mint egy bagoly, de abban bíztam, otthon találom. Felhadarom a főbb információkat és a kérésemet Aisha „titkárára”, aztán leteszem.
Amíg a visszahívásra várok, előkapok egy jegyzetfüzetet, és gyorsan lekörmölöm, amit tudok. Ami elég kevés! Egy városka neve, egy hajó neve, egy dátum és egy Nicole nevű nő, akinek furcsa gyűrűje van. Ez az! A gyűrűre is rákereshetnék! Nem sok mindent kaptam a szüleimtől, de az egyik egy laptop. Persze csak a suli miatt, de ezt már akkor sem bántam. A lényeg, hogy van!
Leülök a gép elé, böngészőt nyitok, és keresni kezdek. Ezer és egy gyűrűt nézek meg, ami részben megfelel az enyémnek, de egy sem hasonló stílusú. Már-már feladom, amikor merő véletlenségből félrekattintok, és megnyílik egy weblap. Intrójában az én gyűrűm testvére forog! Kétszer is megnézem, mire elhiszem. Egy wicca honlap. Huh! Hát ez, Nicole ismeretében, egyáltalán nem meglepő. Az elkövetkező órákat olvasással töltöm. Párszor megcsörren a telefon, de apám nem szól fel, hogy engem keresnének. Jó ez így, mert lassan nem is tudom, mit mondhatnék, hogy ne tűnjek teljesen ütődöttnek.
A wicca vallás és a druidizmus összefüggését ecsetelő lapon találok egy „Gyakorlati tanácsok kezdőknek!” menüpontot. Rákattintok. Nemsokára a fejemet rázom. Na nem, képtelenség! Nem fogok gyertyafénynél, meztelen táncot lejteni! No és a többi? Kesze-kusza rituálé és hihetetlen, mágikus kunsztok leírását görgetem. Akárki írta, nem sok köze van az én kísértetemhez. Legalábbis remélem! Ezek közül semmire sem lennék hajlandó! Az intróban forgó gyűrűről azonban megtudom, hogy kelta eredetű, akárcsak a virágot formázó „kelta csomó”, amit a Nicole által mutatott könyv tetején láttam.
Éjfélre jár, mire feltápászkodom a gép elől. Elszaladt a nap. Az olvasottak járnak a fejemben, miközben az ablakhoz sétálok. Sötét az utca, a lámpák nem égnek. Pech! Szinte semmit sem látok. Köd lehet? Mintha kásás lenne a levegő. Kinyitom az ablakot, és kihajolok. Az éjszaka friss lehelete végigsimítja az arcom. Felélénkít.
Ha bármi is igaz abból, amit a neten találtam, érthetővé válik a vonzódásom a természethez, a fákhoz. Pár dolog vonatkozásában véletlenül – vagy talán ösztönösen – olyan módszereket alkalmaztam, ami a boszorkányokra jellemző. Ilyen például a faölelésem vagy a képek, amiket meditáció közben magam elé képzelek. Töprengve vetem össze új tudásom és múltbéli élményeim.
Megzörren odalent a bozót. Régi ismerősöm, a farkas szeme csillan a sötétben. Legalábbis reménykedem benne, hogy csak egy ekkora állat van a környéken! Erőltetem a szemem, de nincs sok értelme. Ekkor eszembe jut a barlang. Mély levegőt veszek, kifújom, és úgy képzelem magam elé az élesedő látványt. Fürge árnyak rebbenek a háztetők között, és már látok is! Még a végén komolyan megkedvelem a denevéreket!
A farkas mozdulatlan alakja csaknem kiemelkedik az árnyak közül. Kijjebb hajolok, és ekkor meglát. Szinte felpattan a levegőbe, teste megfeszül. Felágaskodik. Ha nem lenne lehetetlen, azt mondanám, azért hogy jobban lásson. Naná, hogy beugrik a Piroska és a farkas meséje!
Hosszan meredünk egymás szemébe. A farkas megnyugszik, félrebillenti a fejét, mintha hallgatózna. Nézem az ordast, és egyszerre elönt a bizonyosság: nem azért jelenik meg állandóan, hogy fenyegessen. Nem! Figyel, és talán őriz?!
Még egy negyedórán keresztül bámulom, aztán érzem, ahogy eluralkodik rajtam a fáradtság. A farkas, úgy tűnik, vigyorog a tompaság elleni küzdelmemen. Bosszúsan csettintek, mire felkaffog. Igen, röhög! A mindenségit!
Sértődötten hátat fordítok, és bevonszolom magam az ágyba. Alig ér le a fejem a párnára, már vigyorgok én is. Micsoda nap, micsoda befejezés! Egy farkas röhög rajtam az ablakom előtt! Behunyom a szemem, és már alszom is.
Másnap reggel nem éppen frissen ébredek, és ráadásul későn. Alig tudom nyitva tartani a szemem. Lustán az órára nézek, tíz órát mutat. Anyámék ilyenkor már nincsenek itthon. Ahogy kikecmergek az ágyból, úgy megyek le reggelizni. Milyen klassz kezdet! Senki nem üvölt, senki nem szól hozzám. Már nem bánom a lustaságomat. Álmosan készítem a kávét és a pirítóst. A fekete leves forró illata megcsiklandozza az orrom. Reggeli után már embernek érzem magam, és szinte felnyargalok az emeletre.
Felöltözöm, fogat mosok. Lerogyok a notebook elé, megnyitom a levelezőmet. A „beérkező üzenetek” villog. Gyorsan rákattintok, és örömmel látom, hogy Aisha írt. Átröpül a tekintetem a sorok fölött. Aisha erre a hétre ígéri, hogy megérkezik a városba. De előtte majd még telefonál. Hmm. Tényleg be kell szereznem egy mobilt!
Miközben a levelét olvasom, eszembe jut, amikor anyámmal megismerkedett. Meghirdetett egy természetismereti tábort, ahová nagyon szerettem volna elmenni, de apámék pont emiatt nem akartak elengedni. Hivatkoztak mindenre. A pénzre – így elmentem egy szendvicsbárba dolgozni, és két hónap múlva megvolt a pénz. Az iskolára – erre belehúztam, és két jegyet javítottam az átlagomon. Arra, hogy nem ismernek senkit a szervezők közül. No, ez megfogott. Nem tudtam, ezen hogy változtathatnék.
A következő levelemben megírtam Aishának, hogy sajnos nem tudok elmenni a táborba, mert nem engednek el a szüleim. Nem telt el fél óra, és megjött a válasz. Megkérdezte, hogy mi a probléma. Mikor körvonalaztam a helyzetet, azt írta, nyugodtan kezdjek csomagolni. Nem tudtam, mire számítsak. A hét vége felé anyám teljesen felcsigázva mesélte a vacsoraasztalnál, hogy felhívta őt egy régi évfolyamtársa, és megkérte, segítsen az unokahúgának a lakásberendezésben. Anyám két éve vágott bele a belsőépítészeti vállalkozásába, de nem könyvelhetett el túl nagy sikereket. Az unokahúgról kiderült, hogy igen gazdag, és imádja anyám elképzeléseit. Anyám egyre többet maradt távol munkaügyben. Azonkívül a rejtélyes unokahúg kozmetikushoz, fodrászhoz is elcsábította. Apám kicsit féltékennyé is válhatott, vagy egyszerűen zavarta, hogy nem ordíthat senkivel, ha úgy van kedve, mert meglepő erőfeszítéseket tett azért, hogy anyám jobban érezze magát. Még virágot is vett neki néhanapján. Rohamosan közeledett a tábor kezdete, amikor anyám egy este így szólt hozzám:
– Nem is mondtad, Neyree, hogy a táborvezető Aisha Summerbee lesz.
Nem értettem, miért kellett volna mondanom, hiszen csak a tábor említésére is azonnal megszólalt a szülői kórus, hogy „Nem!”.
– Miért, változtatott volna valamit? – kérdeztem nyeglén.
– Persze! Aisha elragadó teremtés. Találkoztam vele Amandánál – ő volt a gazdag megbízó –, amikor a lakásavatóra készültünk.
Ennyi elég is volt. Pár nappal később már a táborban voltam. Amikor megkérdeztem, hogy csinálta, Aisha csak szerényen mosolygott. Azóta is jó kapcsolatban van az anyámmal, szinte barátnői státuszban. Kíváncsi vagyok, most milyen varázslatra készül! Leokézom a levelét, majd készülődni kezdek. Irány a bolt, meg kell vennem a mobilt.
Útban az üzlet felé azon merengek, hogy milyen jó is lenne, ha minden nap így alakulna. nincs suli, nincs munka, nincs feladat. A következő gondolatom azonban már az, hogy ha így lenne, halálra unnám magam.
Tulajdonképpen mázli, hogy ilyen kisváros Cold Valley, mert nem kell sokáig keresgélnem az üzletet. Beserdülök az ajtaján.
Van miből válogatni. Végül teljes tanácstalanságomban az eladóhoz fordulok, hogy adjon egy por-, víz- és ütésálló, olcsó modellt. Furcsálkodva néz rám és megkérdezi, mit tudjon még a készülék.
– Lehessen vele telefonálni! – mondom halálkomoly arccal. De a bensőm csak úgy visszhangzik a nevetéstől. Valamiért roppant szórakoztatónak találom az eladó arckifejezését.
Nemsokára boldog tulajdonosa vagyok a kicsit bumszli, ámde teljes egészében nekem való készüléknek.
Vidáman bandukolok a könyvtár felé. Végül is minden alakul, még ha lassacskán is. Aisha idejön, és elintézi, hogy a szüleim kis időre itt hagyjanak. Camilla megnyugszik attól, hogy a szakértő a közelében van. Ezenkívül van egy mobilom-lom-lom-lom! Lépteim ütemére dúdolgatom magamban együgyű dalocskámat.
Fél napomat a könyvtárban töltöm. Mrs. Georgina Mayer – ahogy számítottam is rá – nagy lelkesedéssel segít. Egy óra elteltével a kezemben tartom a Revenant megérkezéséről szóló újságcikkek, majd a kávéházi tragédiáról szóló beszámoló másolatait is. Nicole személyazonossága azonban más tészta. Sehol nem találunk semmiféle feljegyzést, utaslistát, sajtcetlit, ami segítene kideríteni, ki is volt ő.
Vegyes érzelmekkel hagyom ott a könyvtárat. Mivel majd kilyukad a gyomrom, veszek pár fánkot. Miközben fizetek, bizseregni kezd a tarkóm. Mi a fene? Hátra nézek, de nem szúrom ki, hogy ki figyel. Valaki pedig fixíroz, minden porcikámban érzem. Gondtalan könnyedséget mímelve indulok haza. Figyelem a kirakatokat, amik mellett elmegyek, hátha megpillantom rejtélyes követőmet.
Merthogy valaki követ, az tuti. Most már nem csak bizsereg a tarkóm, de úgy érzem, mintha egy jeges kéz cirógatná a gerincemet fel-alá. Kezdek ideges lenni. Visszacseng a fülemben Nicole hangja, amikor a gyilkosáról beszélt.
Cikkcakkban kanyargok az utcákon, hátha szerencsém lesz, de nem tudok rájönni, ki jár a nyomomban. Hirtelen megtorpanok, leguggolok cipőt kötni. Hátralesek a karom alatt. Sikerül!
A magas, hajlott hátú öregember nem fordítja el idejében rólam a szemét, így rajtakapom.  Ezüstszürke öltönyben van, ami kissé kirívó ebben a környezetben. Arca borotvált, fehér haja, kora ellenére, dús. Látszik rajta, hogy nem kell szűkölködnie. Ki lehet ez? Vajon miért követ?
Nem tudom tovább húzni az időt, fel kell egyenesednem. Feltűnik előttem a vegyesbolt. Remek! Szinte felszakítom az ajtaját, és berobbanok az üzletbe.
– Miben segíthetek? – A tulajdonos áll előttem. Mrs. Natasa Wheland, Tamara édesanyja, aki azt mesélte róla, hogy amit az anyja nem tud, az nem is történt meg Cold Valley-ben.
– Üdvözlöm, Mrs. Wheland! Pár dologra lenne csak szükségem. – Miközben beszélek, szemem sarkából lesem az öreget, aki a kirakat előtt megáll. – Gyertyát szeretnék önteni, és gyöngyökkel feldíszíteni. Anyámnak szánom névnapjára – próbálom még együttműködőbbé bűvölni. – Tamara mesélte, hogy önnél senki sem tud szebbet készíteni. Segítene, hogy és mit csináljak? Ma úgysem mehetek suliba. Dr. Malcom, Denise apja, eltiltott tőle. – Mosolyom nem is lehetne ragyogóbb, még az sem fakíthatja el, hogy az öreg nem mozdul a kirakat elől.
– Persze, drágám! Hallottam, mi történt veled. Borzasztó! Hatalmas szerencséd volt, hogy olyan hamar rád találtak! Emlékszem, tíz évvel ezelőtt Mr. Jameson fia, David tűnt el arrafelé, azóta sem került elő. Szörnyű! Mr. Jameson folyton abban reménykedik, hogy egyszer csak beállít hozzá. – Miközben beavat a részletekbe, a keze sem rest. Nyújtózkodik, sertepertél, pakol, és előttem a pulton egyre nagyobbra nő a kupac. Hmm, talán már nem olyan feltűnő, ha rákérdezek...
– Mrs. Wheland, meg tudná mondani, ki az az ember az utcán? Olyan ismerősnek tűnik!
– Kire gondolsz, édesem? – nyújtogatja a nyakát viccesen.
– Arra az idős úrra, a kirakat előtt.
– Ó! Nem hiszem, hogy ismernéd! Mr. James Hunt soha nem hagyta még el Cold Valley-t. Rejtély az az ember. Szinte senki sem emlékszik a feleségére. Ritkán jár be ide, pedig a Hunt család az egyik legrégebbi a városban. Pár évvel ezelőtt jöttek haza a fiai, valahol külföldön voltak addig.
– Mr. Hunt, Gabriel és Alaric apja? – csodálkozom rá Tamara anyjára.
– Igen! Érdekes ember, ugye? Nem mintha sokat beszélgetne, de valahogy érződik rajta. És hogy honnan van a vagyona? Azt nem tudom. – Úgy látszik, a Hunt család érdekes téma a számára.
Még mindig nem értem. Hiszen Gabriel a kávézóban azt mondta, árvák. Vagy talán rosszul emlékszem? Miért mondaná azt, hogy a szüleik meghaltak, ha nem így van? Miért nem emlékeznek az emberek az anyjukra? Az egész olyan zavaros. Biztos félreértettem valamit. Igen, csak ez lehet! Majd rákérdezek, ha alkalmas lesz rá az idő... Vajon mit akar tőlem a fiúk apja? Visszafordulok Mrs. Wheland felé, mert már a gyertyaöntésről beszél. Igyekszem érdeklődő arcot vágni, bólogatok. Jaj, csak hagyná abba! Mehetnékem van már. Végre fizethetek, és elindulok az ajtó felé. Az öregnek se híre, se hamva. A fene!
Bosszankodom az elszalasztott lehetőség miatt, de nincs mit tenni, így haza indulok. Lehajtott fejjel bandukolok. Azon jár az eszem, hogyan tovább. Valahonnan rá kéne jönnöm, ki is volt Nicole, és pontosan mi történt vele. Aztán nem ártana többet megtudni a Huntokról, ha már Gabriel így érdeklődik irántam. Bármire is gondolok azonban, vissza-visszatér az érzés, hogy bele kéne merülnöm új képességeim vizsgálatába. Legfőképp az lenne a fontos, hogy rájöjjek arra, ki is vagyok én.
Már közel járok a házunkhoz, amikor nekimegyek valakinek. Varázsütésre terem előttem az alak, akinek legelőször a Nike sportcipőjét látom meg. Lassan emelem pillantásomat az arcára. Meglepődve pislogok. Erre nem számítottam!
Gabriel áll előttem mosolyogva.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!