2013. augusztus 31., szombat

Vámpírok márpegig... ~ 4. Nicole

 
4.
NICOLE
Szédülök, testem nehéz, mozdulni sem tudok. Képtelen vagyok a szememet kinyitni. A pánik a torkomat fojtogatja. Nem kapok levegőt!
„Nyisd meg a lelked! Láss a természet szemével!”
Halk suttogás. A szél! A lány. Az a Nicole nevű! Mintha valaki mellettem feküdne és épp csak lehelné a szavakat a fülembe. A gond csak az, hogy nem a fülemmel hallom, hanem a fejemben szól. Erősödik bennem a rettegés. Le fog gyűrni! Szinte felszűkölök, de nincs hangom. Képtelen vagyok egy sóhajtásra is.
„Nyisd meg a lelked! Láss a természet szemével!”
Levegőt! Adjon valaki levegőt! Ne suttogjon, hanem segítsen! Nem látja, hogy szükségem van rá? Nem lát engem? Újabb sóhaj. Összpontosítok. Felidézem, amikor kiskoromban egyszer kiszöktem az erdőbe, és ott a tisztáson leheveredtem. Lehunyt szemmel süttettem magam a nappal, és gondolatok nélkül feküdtem a meleg földön. Az az érzés a mai napig kísért. Mintha együtt lélegeztem volna a földdel. Ahogy erre gondolok, valamivel könnyebben kapok levegőt.
„Nyisd meg a lelked! Láss a természet szemével!”
Huh! Ebből elegem van! Talán idióta, hogy állandóan ezzel jön? Ahogy a tüdőm újra és újra megtelik, majd kiürül, a beszökő oxigén minden molekulájával egyre nő bennem az elszántság, hogy véget vessek ennek a helyzetnek.
„Nyisd meg a lelked! Láss a természet szemével!”
Elnyomok magamban minden gondolatot és indulatot. Üres dióhéjként heverek. Látni akarok! Mély lélegzetet veszek, és kinyitom a szemem.
Eltelik egy, majd még egy perc, és még mindig nem tudom, mit látok. Körülöttem barnás narancssárga falak. De mintha több helyről nézném ugyanazt. Sosem volt ennyire teljes a kép. Lassan megszokom az érzést. Nem értem, de megszokom. Ez az alkalmazkodás.
Egy barlangban vagyok. Csak fentről szivárog be némi fény. Felnézve látom, hogy egy hasadék van a fejem felett. Szinte elvakít a napfény. Elvakít? Az eszemmel tudom, látnom sem kéne, olyan sötét van a föld alatt. Pislogok egyet. Most szinte vakon meredek előre. Látni akarok!  Megkönnyebbülve sóhajtok, amikor visszatér a többszemszögű, furcsa látásom. Ez az!
Feltámaszkodom, tenyerem dörzsöli a durva talaj. Kellemetlen. Egy pillanat múlva, mintha folyós homok lenne, kisimul a kő a kezem alatt. Összerázkódom, és megpróbálok felugrani. Nem megy. Lassan azonban felkecmergek. Állok a barlangban, érzékeimet új élmények ostromolják. Zúg a fejem. Meg kell nyugodnom! Rá kell jönnöm, hogy mi történt! Hirtelen rám zúdulnak az emlékek.
Üldöztek, és én menekültem. Az a valami az erdő felé hajtott. Amikor beléptem a fák közé, akkor hallottam meg ezt hangot, ami – álmomban is és itt is – körülöttem suttog. Utána talán elájultam? Távolról mintha zuhanás emléke kísértene. Lehet, hogy csak valami visszatérő álomkép? De mindez nem segít abban, hogy rájöjjek, mi történt velem.
Az egyik sarokból széllökés ér. Gondolkodás nélkül indulok arra. Ha a levegő bejöhet onnan, én esetleg kimehetek, ha akkora a nyílás, hogy kiférjek.
Ahogy közeledem a sötét sarok felé, felzavarok pár denevért. Amint szárnyra kapnak, meglódul szemem előtt a világ, mintha részeg lennék és tántorognék. A denevérek megnyugszanak, és a barlang megállapodik körülöttem.  Furcsa!
Lassan leguggolok. A többszemszögű látvány stabil marad, de kissé életlenné válik. Jobb lenne élesen látni, ami előttem van! A denevérek a hátam mögött megélénkülnek, és a barlang mélyén alakot öltenek az árnyak. Ha nem lenne lehetetlen, azt mondanám, hogy az apró, szárnyas emlősök látnak helyettem.
Hülye! – szidom magam. Ahelyett hogy azzal foglalkoznék, hogy mihamarabb kijussak innét, ostoba kísérletekkel szórakozom. Bosszúsan morgok és felegyenesedem. Gyors léptekkel indulok újra a sarok felé. Nemsokára meglátom a rést, amin a levegő beáramlik. Hurrá! Kiférek rajta!
Átgyömöszölöm magam a nyíláson. A ruhám beakad, hallom a szövet reccsenését. Nem törődöm vele. Ismét azzal vagyok elfoglalva, hogy nem látok semmit.
Újra megpróbálom az „ellazulós-látni akarok” trükköt. Ha hülyeség, ha nem, működik.
Egy alagút nyílik meg előttem. Óvatosan mozgok, lábam alól néha kigördülnek a kövek. Elérem a végét, és egy tágas terembe érek. Fentről és alulról hatalmas kőtüskék meredeznek. Olyan érzésem van, mintha egy ásító vadállat szájában lennék. Csak ennek a nyelve helyén egy fekete tó van. Rám tör a szomjúság. Lesietek a partra, és a víz fölé hajlok. Tenyerem öblébe fekete selyemként folyik be a víz. Mohón iszom.
Szomjam csillapultával körülnézek. Sehol sem látok kijáratot. Lezöttyenek a tó partjára. Nem elég, hogy fogalmam sincs, mi történt, azt sem tudom, hol vagyok.
„Nyisd meg a lelked! Láss a természet szemével!”
Na tessék! Eddig néma kísérőm újra itt van.
– Ki vagy? – Hangomat játékosan veri vissza a sziklafal.
– Nicole vagyunk!
Már megint ez a hülye válasz! Azt hiszem, meg fogok buggyanni. Meg fogok? Már buggyant vagyok! Dühömben artikulátlanul felordítok:
– Ki. A. Fene. Vagy?!
Üvöltésemtől pár meglazult kődarab a tóba hullik. Fodrot vet a víz. Meredten bámulom a sötét felszínen kirajzolódó alakokat. Egy nagy vitorlás hajó. Fregatt? Köpenyes, csuklyás árnyak, ahogy a partra lépnek. Az egyik megtorpan, visszanéz, int a hajó kapitányának, majd a többiek után siet. Csuklyája hátracsúszik, és megpillantom a vonásait: vékony, finom vonalú arc; göndör, megzabolázhatatlan tincsek; dacos, duzzadt ajkak; magasra ívelő szemöldök, alatta mélykék szempár. Hogyan látom, hogy milyen színű? Szemek, amik nyugodtan néznek az enyéimbe, miközben felizzik bennem a tudás.
– Igen! Most ő vagyunk mi! – suttog a hang.
– Ti? – kérdésem megbicsaklik.
Zizegni kezd körülöttem a levegő, szellő suhintja meg az arcomat, vízpermet fröccsen rám, föld fordul ki a lábam alól és forróság kúszik végig a tagjaimon.
– Mi! A vérvonalban valaha is előforduló drywek varázsereje. – A suttogás egyre erőteljesebb, mint amikor a rádió keresőjén rátalálsz a megfelelő hullámhosszra.
– Miknek a mije? – Hangom magasra ível. Tuti, hogy megőrültem! Felkacagok. Nem panaszkodhatom arra, hogy szegényes tévképzetek gyötörnek. Szárnyaló a fantáziám. Hisztéria kerülget, de nem akarom magam átadni neki. Megpróbálok megnyugodni.
– Drywek, látók, boszorkányok, varázshasználók ereje. Bárki, aki a vérvonaladban birtokolta a Tudást, és életre keltette a hatalmát, benned, körülötted hagyta lélekszilánkját, erejének egy-egy cseppjét. Te is dryw vagy!
– De miért hallak most? – Akár bele is mehetek ebbe a játékba, a vége úgyis gumiszoba lesz. Elvégre nem azt bizonygatja nekem egy belső hang, hogy boszorkány vagyok?
– Hordod a gyűrűnk, Nicole gyűrűjét. Rajta volt, amikor meghalt. Megérintett a gyilkosa. Ott vagy, ahol elenyészett. Vérünk a véred!
Ide-oda pattognak bennem a szavak. Remek! Ha készpénznek veszem, amit az őrült elmém elém vizionál, akkor gyilkos van a közelemben?! Nem lennék meglepve! Amekkora mázlim van mostanság...
– Mi értelme van ennek? Miért kell, hogy ez történjen velem?
– Rád vadászik. Kell neki az erőd. A mi erőnk! Bezártam. A lakatot a véremmel pecsételtük le. – Zavaros ez az egész. Az állandó egyes-többesszám keveredés. Nem könnyű megértenem ezt az identitást vagy mit. Mindenesetre jó lenne tudni, mi vezetett idáig.
– Ki vadászik rám, és miért?
– A gyilkosom. Ki akar törni, hogy kedvére vadászhasson. Tőled reméli a szabadulást.
– De ki az?! – Kezdem elveszíteni a türelmem. Tuti, hogy a titokzatoskodása miatt nyírták ki ezt a Nicole-t!
– A neve nem segít neked. Sok néven hívták már. Vért iszik, és szenvedésben fürdik.
– Miről ismerem meg?
– Nyisd meg a lelked! Láss, a természet szemével!
Úgy érzem, mindjárt sikítok! Talán még nem vagyok elég őrült, hogy a választ is el tudjam képzelni? Gyilkos? Ugyan már! Vámpír? Az csak a divatos regényekben, filmekben van. Csak feltűnt volna valakinek egy sápadt, éjjel mozgó, vért szívogató lény! Amennyire tudom, a vámpírok megharapják az áldozataikat, és kiszívják a vérüket. Egy ilyen kisvárosban kiderült volna, ha valami vér nélküli hullákat gyártana, nem? Ugyanakkor úgy emlékszem, menekültem valami elől.
Hátha működik még ez a víztévészerűség... Ez az identitás dolog csak az egyértelmű kérdésekre válaszol. Hezitálok, majd döntök. Egy próbát megér!
– Mutasd meg, hogy kerültem ide, és ki a gyilkosod!
A víztükör újra fodrozódni kezd. Hurrá! Működik!
Látom magam, ahogy hazafelé tartok. Valami fekete, fenyegető tömeg mozdul meg a sötétben. Maga a Rettenet! Látni nem látom, de érzem. Menekülni kezdek. Megpróbálok kitérni, de nem hagyja. Az erdő felé terel. Beérek a fák közé. Valami villan a sötétben. Meglendülnek a faágak és lesújtanak az üldözőmre, akinek a vonásai árnyékba vesznek. De ezt már nem láthatom akkor, mert beszakad alattam a talaj. Lezuhanok.
Hát remek! Ettől sem lettem okosabb. Valaki üldöz valami átok miatt. Már ha elfogadom, hogy nem az agyam bomlott meg. Azért nem ártana egy csekélyke konkrétum!
Elegem van a téveszméimből. Még hogy boszorkány lennék?! Nincs se seprűm, se vasorrom. És ha már itt tartunk, nincs varázserőm sem. Ha lenne, hülye lennék a vizsgákra tanulni. Bár az igaz, hogy valami forróság megégette Alaric-et, amikor erőszakoskodott velem. Nem tudom, mi volt az, de azt igen, hogy mi nem lehetett: BOSZORKÁNYSÁG!
 Hülyeség ez az egész!
Felkelek a víz mellől, és elindulok a barlang hátsó fala felé, hátha ott lesz a kijárat. Az ujjamon a gyűrű felforrósodik, ismeretlen erő húzna vissza a partra. A fene vigye el Gabrielt! Mi a csudáért adta nekem ezt a vacakot? Dühösen próbálom letépni a kezemről. Végül csekély véráldozat árán – lehorzsolódik a bőröm, így némi vér maszatolódik rá, amin lecsúszik a gyűrű – megszabadulok tőle.
Megkönnyebbülten forgatom a kezemben, majd hatalmas lendületet veszek, és elhajítom. Még látom, ahogy megpördülve felvillan a levegőben, azután elnyeli a sötétség. Valahol koppanva földet ér, és csilingelve elgurul. Végre!
A furcsa látásom nem enyészik el azzal, hogy már nincs rajtam a gyűrű, így gond nélkül elérem a barlang hátsó falát. Bekanyarodom egy kiszögellés mögé, és megtorpanok. Fénypont vetül a lábam elé. A derengés forrását keresve feltekintek. Egy kürtő van a fejem felett! A leáramló friss levegő arra utal, hogy a külvilágba nyílik. Remény ébred a szívemben.
Ha fel tudok mászni a kürtő falán, kikerülök innen! Többször nekirugaszkodom, de visszaesem. Soha többé nem fogom elhanyagolni a tesiórát! Végre sikerrel járok, és fel tudok kapaszkodni a kürtő falán. Hernyóként araszolva egyre közelebb kerülök a külvilághoz. Épp megpihenek egy kicsit, amikor kötél esik a nyakamba. Majdnem lesodor a mélybe!
– Hé! – kiáltom el magam felháborodottan, mielőtt végiggondolnám a dolgot. Egy pillanattal később elemlámpa fénye vakít el. Ha a barlangnak nem sikerült kinyírnia, majd a megmentőimnek sikerül!
– Oltsák már el azt a nyavalyás lámpát! Kiég a szemem tőle! – Ordításomra eltűnik a fény. Káprázó szemem előtt egy homályos körvonal bontakozik ki.
– Jól vagy? Ugye te vagy Neyree Brock?
Mit képzel ez? Ki a fene lennék? Vagy talán naponta tűnnek el errefelé diáklányok?
– Én vagyok!
– Kapaszkodj meg a kötélben! Felhúzunk!
Szó nélkül engedelmeskedem, és pár perccel később már a felszínen vagyok. Fejemet hátravetve próbálok minél több napfényt magamba szívni. Nincs rá sok időm, mert késő délutánra járhat. Ezek szerint egész éjszakára és egy fél napra a föld alatt rekedtem. Nem csoda, hogy feltámad bennem az éhség. Valaki ad egy pokrócot, amibe szorosan bebugyolálom magam. Amíg odalent voltam, nem is éreztem, hogy ennyire hideg van. Rendőrök sürögnek körülöttem. Egy ember forró teát hoz nekem. Kérek tőle valami ennivalót is, és nemsokára egy csomag kekszet tesz le mellém.
Denise apja is itt van. Nem hiszem, hogy minden esetben a főorvos vizsgálná meg az előkerült fiatalokat. Úgy tűnik, mindent rendben talál. Hálás vagyok Denise-nek, biztos az ő érdeme, hogy az apja foglalkozik velem. Nemsokára előkerül Jill apja is.
A rendőrfőnök leguggol hozzám. Összenéz a főorvossal, majd felém fordul. Nyugodt, lassú hangon beszél hozzám, mintha idegbeteg tyúk lennék. Ingerültté tesz.
– Azt hallottam, jól vagy. Nem érzel fájdalmat? Minden rendben?
Bólintok egyet, szerintem nem vár tőlem részletesebb választ. Igazam van. Már jön is a következő kérdés:
– El tudod mondani, mi történt?
Azóta számítok erre a kérdésre, amióta megtaláltak. Már kész válaszaim vannak. Kihagyom a meghatározhatatlan, nagy eséllyel csak képzelt üldözőmet és a látomásokat. Elég kevés dolog marad. De legalább nem visznek el az őrültekházába.
– Amikor este elváltam Camillától, hallottam valamit a bozótban. Azt hittem, hogy egy állat vergődik, ami beleakadt valamibe. Közelebb mentem, hogy lássam, mi az. Hirtelen megnyílt a talaj a lábam alatt, és lezuhantam egy barlangba. Idáig tartott, hogy megtaláljam a kivezető kürtőt.
– Szerencséd volt. El is tévedhettél volna az alagutakban.
Mintha nem lenne több mondanivalója, elkezd felegyenesedni. Utána nyúlok, visszatartom. Itt a lehetőség, hogy én is megtudjam, amire kíváncsi vagyok.
– Rendőrfőnök úr! A szüleim merre vannak?
– Még nem érkeztek ide. De ahogy megkaptuk a bejelentést, értesítettem őket! Bármelyik percben itt lehetnek.
– A bejelentést? – Elfullad a hangom. Ezek szerint fel sem tűnt nekik, hogy tegnap este nem érkeztem haza? Sírhatnékom támad. Jó lett volna, ha tévedek abban, hogy mennyire érdeklem őket.
– Igen. Ma reggel egy fiú betelefonált az őrsre, hogy nem érkeztél meg az iskolába, és hogy szerinte valami bajod esett.
– Ki volt az? – Jó lesz hallanom, hogy Gabrielnek tényleg fontos vagyok. Hogy bármilyen furcsán is tud viselkedni a testvérével, az nem érint engem. Hogy a szeretete biztos és megingathatatlan. Várakozón, de boldogan nézek a rendőrfőnökre. Ha a szüleimnek nem is, de Gabrielnek hiányoztam! A szívem szinte repes.
– Alaric Hunt. Minden adatot bediktált, hogy mikor látott téged utoljára, és milyen ruha volt rajtad. Igazából az idegessége volt az, ami meggyőzött, hogy nem valami idétlen tréfáról van szó. Szerencséd, hogy ilyen barátod van. Nemsokára Jill és Camilla is telefonált, és megerősítették, hogy eltűntél. – Lassan felegyenesedik, leporolja a térdét.
Leforrázva, bambán meredek előre. Alaric? Mindenkire előbb gondoltam volna, mint rá.  És Gabriel? Mi lehet az oka, hogy nem keresett? Talán annyira összeveszett a testvérével, hogy nem is ment iskolába, ezért nem tűnt fel neki a távollétem? Vagy más az oka? Nem találhatok rá választ, és ha majd találkozunk, akkor sem rohanhatom le a kérdéseimmel. Ha tudott róla, hogy eltűntem, de mégsem ő volt, aki telefonált, akkor mégsem vagyok elég fontos a számára. Nincs értelme olyan busz után rohanni, ami nem vesz fel. Megtanultam már ezt a tételt a szüleimmel kapcsolatban.
Körülnézek, hátha megpillantom őket, de még negyedórán át hiába várok. Amikor megérkeznek, csak anyám jön oda hozzám. Kényszeredetten rám mosolyog, és egy szó nélkül magával húz a kocsihoz. Hazaindulunk. Nem mondhatom, hogy a boldogság veszi el a hangjukat. Egyszerűen csak nem érdekelte őket, hogy előkerülök-e, és most sincs semmi mondanivalójuk.
A házba érve apám leveti a kabátját, a kis szekrényre dobja a kocsikulcsot, és bemegy a nappaliba. Már hallom is a sportcsatorna szignálját.
Anyám szemében hiába kutatok gyengédség után. Egy darabig néz engem, aztán apám után indul.
A magányom szinte kézzelfogható. Minek az embernek ellenség, ha ilyen szülei vannak? Többet pusztítanak a hallgatásukkal, mint mások a politikai beszédeikkel.
Lepakolom a kölcsönpokrócot egy székre, és felmegyek a szobámba. Gondolkodnom kell! Amint belépek, meg is torpanok azon nyomban.
A letakart ágyam közepén, a lemenő nap fényében ott ragyognak boszorkányelődöm gyűrűjének ezüstös indái.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!