2013. szeptember 5., csütörtök

Vámpírok márpedig... ~ 10. Vallomások


10.
VALLOMÁSOK
Észre sem veszem, hogy semmi sem akadályoz már a beszédben, annyira tele vagyok csalódással kevert elkeseredéssel. Elárultak! Az anyám, Aisha elárult!
Alaric meglepetten elhallgat. Nem azért tűnik fel, mert csend lesz – eddig sem hallottam semmi mást, csak a szívemben dübörgő kérdést –, hanem inkább a vámpír hirtelen mozdulatából. Aisha felé fordul, látszik, hogy lenne hozzáfűznivalója a történtekhez, de végül nem szólal meg, arcán hitetlenkedés és megdöbbenés uralkodik. Aisha azonban nem őt nézi. Szeme az én tekintetemet faggatja, kutatja, így láthatom benne a reménytelenség óceánját. Nem hiszi, hogy bármi olyasmit mondhat, ami enyhítené a bűnt, hogy magamra hagyott. Ezt mondjuk én is kétlem! Végre rászánja magát, hogy válaszoljon:
– Fiatal voltam, Neyree! Csak egy lány, aki hirtelen kilátástalan helyzetbe került. Nem sok választási lehetőségem volt. – Mély levegőt vesz, közelebb húzódik, kezét szinte bénán ejti az ölébe, ahogy beszél hozzám. – Tizenhét éves voltam, amikor anyám elvitt Franciaországba. Egy hatalmas luxus-óceánjárón utaztunk. Mint később kiderült, ez a hajóút volt anyám egyik jutalma az engedelmességéért. Majdnem belehaltam az utazásba. Tudod, nem nagyon bírom a tengert. Megkönnyebbültem, amikor kikötöttünk Rouen-ban, bár csak egy napot töltöttünk ott, és már indultunk is tovább Párizsba. Amikor megláttam a várost, úgy éreztem, hogy az minden kínt megért. Elbűvölt a dekadenciája, a fenségessége. Ott találkoztam Marcusszal, az apáddal, egy bálon. Egész életemet egy farmon töltöttem, gondolhatod, mennyire lenyűgözött a gazdagság, ami hirtelen körülvett. Csak egy vidéki kislány voltam, aki beléphetett álmai birodalmába. Marcus befolyásos, gazdag ember volt, hatalmas limuzinnal járt, komornyik leste minden óhaját, és kastélyban lakott, akár egy mesebeli herceg. Utólag tudtam csak meg, hogy a találkozásunkat megszervezték. Anyám a Rend engedelmes követője volt, és eszébe sem jutott, hogy ne azt tegye, amire a Rend Atyja utasítja, azonkívül gazdagon megjutalmazták mindezért. De rövidre fogom. Marcus elcsábított. Házasságot ígért, és csak három hónap elteltével jöttem rá, hogy még négy másik lánynak is, velem egyidőben. Amikor ráébredtem, hogy becsaptak, kérdőre vontam anyámat, aki csak annyit mondott, hogy ezt kívánta tőle a Rend. Azt, hogy miért, csak hosszú évek múlva tudtam meg. Nagyon el voltam keseredve, úgy éreztem, cserbenhagytak. Gondolom, most te is így érzel velem szemben – szomorúsága szinte kézzelfogható. – Apám épp akkor ért utol minket, amikor anyám úgy döntött, átad Marcusnak. Azokban a napokban ismertem fel azt is, hogy várandós vagyok veled. Az apám őrjöngött. Neki is megvoltak a maga titkai anyám előtt. Ha jobban belegondolok, mindig minden a titkolózás miatt romlott el. A titok olyan, mint a sötét sarokban gubbasztó mérges pók, meghúzza magát szinte észrevétlen, és akkor marja meg áldozatát, amikor az egyáltalán nem számít rá. – Óvatosan végighúzza a kezét a takarón. Ujja a rojtokkal játszik, céltalanul fonja össze, majd bontja ki őket. – Apám az utolsó férfi leszármazottja volt Jeremiah Summerbee-nek, a Rend egyik régi, nagy hatalmú boszorkánymesterének. A család már vagy kétszáz éve elköltözött a kontinensről, hogy elrejtőzzön a Rend akkori Atyja elől. Anyám azonban, mint kiderült, csak azért ismerkedett meg apámmal annak idején, hogy a vérvonalat visszavezesse a Rendbe. – Felemeli a fejét, tekintetét az enyémbe fúrja. – Nem engedhettem meg, hogy téged is kihasználjanak! Életem talán legsúlyosabb döntését kellett meghoznom, és a mai napig vállalom, bár sok fájdalom forrása lett. – Az ablakon kitekintve folytatja. – Apám segített megszökni Párizsból. Legnagyobb meglepetésünkre sikerült, annak ellenére, hogy sokan voltak a nyomunkban. Akkor ültem először repülőn, de egy cseppet sem élveztem. Vonaton zötykölődtünk, autóval átszeltük fél Európát, rengeteg helyen jártunk, mégis csak egyetlen dologra emlékszem: a rettegésre! A félelem, hogy ránk találnak, megmérgezte a napjaimat. Elrejtőztünk egy messzi, elmaradott, kis országban, ami kívül esett a Rend érdekeltségein. Tudtuk azonban, hogy a nyomunkra fognak bukkanni. Megvártuk hát, hogy eljöjjön az idő, és megtehessük a következő lépést. Megszülettél, és bár hónapokig csak arra készültem, hogy elválok tőled a biztonságod érdekében, mégis meginogtam. Apám azonban nem rettent vissza attól, hogy meghozza a legnagyobb áldozatot – köhint, mire összerezzenek. Alaric valahol a szoba sarkában állhat. Nem látom, annyira beleolvad az őt körülölelő árnyékokba, némasága azonban súlyosan megüli a szobát. Aisha mély sóhaj után folytatja: – Elvitt tőlem, és egy térgyűrű-varázslattal kicserélt Margaret szüléskor meghalt gyermekére. Csak így tudtunk biztonságba juttatni, ugyanakkor abban reménykedtünk, hogy Brockék szeretetben nevelnek fel, és nem fogsz hiányt szenvedni semmiben.
– Hát ebben tévedtetek! Csak arra lennék kíváncsi, még miben? – Rekedt hangom akaratom ellenére ellenséges. Hiába értem meg, hogy úgy vélték, csak így védhetnek meg, az elárult gyermek a bensőmben nem akarja ezt az érvet elfogadni. – Ha úgy gondoltad, így a legjobb nekem, miért kerestél?
Aisha sápadtan harapdálja a szája szélét.
– A halott csecsemőt eltemettük, fejfájára felvésettük a Summerbee-k jelét, és hagytuk, hogy a Rend kopói rátaláljanak. Úgy tűnt, ezzel lezárult az üldözésünk. Körülbelül egy évvel ezelőtt azonban tudomásomra jutott, hogy a féltestvéreid közül is elrejtett egyet az anyja, de megtalálták. A gyermek Marcus kezei között halt meg, ahogy a többiek is. Csak te vagy még életben! A közeledben akartam lenni, hogy segíthessek, ha szükséged van rá.
– És az apád... Nagyapa hol van? Ő is itt van valahol? – Tanácstalan vagyok, nem tudom, mit tegyek azokkal az érzésekkel, amik tekergő kígyókként hemzsegnek a szívemben. Egyik pillanatban eltaszítanám, a másikban magamhoz ölelném Aishát.
– Nagyapád meghalt. A térgyűrű-varázslat életenergiából meríti az erejét, és legalább két drywnek kell részt venni a rituáléban, hogy túlélhessék a mágia mohóságát. Apám egyedül volt. Anyám elárulta, én a szüléstől legyengülve, kételyektől sújtva nem lehettem a segítségére, a barátai előtt pedig nem merte felfedni a hollétünket újabb árulástól tartva. Azt tette, amit a szíve diktált.
– Akkor halt meg? Amikor Margaretnek adott? – Megfosztottnak érzem magam. Nem ismerhetem meg a nagyapámat! De mit is várhattam az élettől? Egyik vélt nagyszülőmel sem találkoztam. Mindenki hamarabb meghalt, mint ahogy én megszülettem.
– Nem. Az első születésnapodon fogyott el végleg az életereje. Úgy ünnepeltünk, mintha velünk lettél volna, köszöntőt mondott, majd visszavonult aludni. Többé nem ébredt fel – elhallgat, majd mivel nincs újabb kérdésem, folytatja: – Nagyon büszke lenne rád! Nemcsak a hatalmad lesz nagy, de a lélekerőd vetekszik a legnagyobbakéval.
– Nem tudom, mit jelent ez! Nem tudom, mit kéne tennem! – Az indulatok átcsapnak felettem. – Mi a fenéért üldözne engem a Rend? Mit akarhatnának? Elegem van! Még azt sem tudom, hogy ezek mit akarnak tőlem! – intek hisztérikusan Alaric felé. A bensőmben valahol érzem, hogy igazságtalan és méltánytalan vagyok, de most ez nem tud érdekelni. Nem, amikor épp mindenről, amit valóságnak hittem, kiderül, hogy illúzió, és amit elképzelni sem tudtam, hogy igaz lehet, arról bebizonyosodik, hogy maga a realitás! – Most kell megtudnom, hogy te vagy az igazi anyám, ahogy azt is, hogy a nagyapám valamiféle boszorkány volt, aki belehalt egy varázslatba! Ja, és hogy el ne felejtsem, vámpírok loholnak a nyomomban! Elegem van ebből a sok misztikus hülyeségből! Nem bírom tovább!
Mintha rugóra járnék, ugrom ki az ágyból. Ugyan megszédülök és megingok, de továbbvisz az értetlen harag. Aisha elkapja a kezem.
– Hova indulsz? Nem mehetsz el csak így! – Sápadt arca most kőmerev, akár egy szoboré.
– Hogy hová? Sétálni!
– Nem engedhetem! – Hangjában több a könyörgés, mint a parancs, de most süket vagyok rá.
– Talán meglep téged, de nem kértem engedélyt! Oda megyek, ahová akarok! – tépem ki a karomat a szorításából. Keze lehanyatlik, csak szemem sarkából látom az arcán legördülő könnyeket. Már az ajtónál járok, amikor utolér a hangja:
– Engedd legalább, hogy elkísérjelek! Lehet, hogy az az átokfajzat most is rád les odakint.
– Nem! Nem akarok veled lenni! Gondolkozni akarok! – választ sem várva csapom be magam mögött az ajtót. Leszaladok a lépcsőn, és felkapom az első, kezem ügyébe kerülő kabátot, majd kirontok a házból. Annyi eszem azért van, hogy körbenézzek. Miután nem látom sehol Gabrielt, idegesen magamra rángatom a dzsekit. Remek! Anyám kertészkedős kabátját hoztam el! Anyám? Dehogy! Margaret! Úgy pattognak a szavak és az érzések bennem, akár a pingponglabda az asztalon. Felhajtom a kabát gallérját, és behúzott nyakkal indulok neki. Nem törődöm vele, merre, hová! Megyek, amerre a lábam visz.
Hamar elérem az erdőt. Ahogy belépek a fák közé, kiszakad belőlem a sírás. Először hangtalanul könnyezve, majd féktelenül zokogva menetelek az ösvényen. Nem botlom meg, pedig a könnyektől semmit sem látok. Párafelhő száll, ahogy a hűvös éjjelbe zihálom az elkeseredésemet. De amíg a pára eloszlik, addig a szívemben a fájdalom csak nem akar múlni. Végül arra a tisztásra jutok, ahol pár napja a szarvasünőt megpillantottam. Tompa aggyal nézem a sötétség ecsetjével acélszürkére festett, hajlongó fűtengert. Lerogyok a mező szélén, ujjammal a nedves talajba túrok. A friss földillat kissé kitisztítja az agyamat. Nem sok időbe telik, hogy rájöjjek, milyen óvatlan voltam.
Először csak a jelenlétét érzem meg, aztán az orromba furakodik a jellegzetes, szúrós vadszag. Nem fordulok meg, úgyis tudom, hiábavaló lenne menekülnöm, ha az életemre tör. Most nincs erőm küzdeni. Leterített a megrázkódtatás, kiszívta minden erőmet a csalódás.
Nem ugrik rám, még csak meg sem morog. Néma léptekkel halad el mellettem, a közeli bokrokat fürkészi, és orrával a téli erdő leheletét ízlelgeti. Hatalmas testén hullámzanak az izmok, szőre elnyeli a csillagok fényét, amik csak a hófehér agyarakon villannak fel, mielőtt elemésztené őket a sötétség. Nem is lehetne ennél fenyegetőbb, mégis biztonságban érzem magam.
A farkas a tisztás közepére ér, és leheveredik a fűbe. Csak a két hegyes fület látom, ahogy élénken hallgatják az erdő éjszakai neszeit. Én sem mozdulok. Örülök, hogy tiszteletben tartja az akaratomat, és hagy egyedül lennem.
Nincs kétségem afelől, hogy Alaric küldte az ordast, hiszen együtt küzdöttek Gabriel és Argus ellen. Mivel nem hiszek most már a véletlenekben sem, így csak az lehet a válasz a felbukkanására, hogy a vámpír – Jézusom! Milyen nehéz még mindig így gondolnom rá! – utasította arra, hogy őrizzen engem.
Hálás lehetnék a tapintatáért. Hálásnak kéne lennem, de nem vagyok az!
Szeretném azt hinni, hogy minden, ami történt az elmúlt napokban, csak egy rémálom, és felébredhetek belőle. Igen! Nincsenek sem boszorkányok, sem vámpírok, sem valami titokzatos Rend! Aisha csak egy különc tudós, akin most tört ki az elmebaj; Alaric egy magába húzódó, antiszociális kamasz, akinek kisebbségi komplexusa van a bátyjával szemben; én pedig megbuggyantam, mert egy jelentéktelen porfészekbe költöztünk, ahol semmi, de semmi érdekes nem történik. Azért fantáziálok ilyen hajmeresztő dolgokat, mert vágyom rá, hogy különleges legyek, hogy rajtam álljon a világ további sorsa, hogy ne én függjek másoktól, hanem rám legyen szüksége mindenkinek, aki csak a közelemben van.
Bármennyire igyekszem azonban, hogy elhiggyem, erről van szó, valójában tudom, hogy amit teszek, menekülés. Menekülés a történtek elől, a múltam elől, magam elől. Csak a gyávák menekülnek! Gyáva vagyok? A félelem uralkodik felettem? Nem tetszik a gondolat. Egyrészt a racionális lényem tudja, hiába rohanok, mindig van gyorsabb futó. Másrészt a félelem nem old meg semmit, a gyávaság csak kiszolgáltatottá tesz.
Átölelem felhúzott lábamat, és a térdemre hajtom a fejem. Jó így! Valahogy biztonságot nyújtó. Lenézek a földre. Egy kis hangya kapaszkodik egy fűszálba, ami ide-oda ing az apró súly alatt. A hangya egyre följebb és följebb kapaszkodik, elszántsága nyilvánvaló. Ahogy megteszi az út háromnegyedét, a fűszál meghajlik, teteje a földet éri. Ha a hangya helyében lennék, toporzékolnék dühömben. A kis jószág azonban átkapaszkodik egy erősebb fűszálra, és rendületlenül próbál följebb jutni. Igyekezete lenyűgöz. Vajon Isten ugyanígy szemléli mindennapos küzdelmeinket?
Kinyújtom az ujjam. A hangya először megtorpan, majd nagy bátran rámászik a hirtelen megjelenő, biztos talajra. Mutatóujjamat a legközelebbi, magas és erős növényhez érintem. Kis utasom tétován tapogatózva megvizsgálja, és lendületesen átmasírozik rá. Talán példát kéne vennem erről a hangyáról!
Mély levegőt veszek, feltápászkodom. A farkas érdeklődve néz föl rám, amikor odaérek mellé.
– Szeretnék Alaric-kel beszélni! Szerinted hol találom?
A farkas csak megbillenti a farkát. Nem úgy tűnik, mintha megértette volna a kérdésemet. Sőt!
Jobb meggyőződésem ellenére belenézek a szemébe. A vadállatok nem tűrik az ilyesmit, ezt az ordast azonban nem zavarja. Fekete szeme figyelmesen vizsgál, nem látok benne semmi heves érzelmet, csak türelmet és nyugalmat.
– Alaric! Beszélni akarok veled! Gyere ide, kérlek!
Humor csillan a fekete mélységben, a farkas pedig mintha vállat vonna. Megölöm, ha szórakozik velem!
Örömmel üdvözlöm dühös valómat! Ez az! Lehet kapitális nagy baj, de csak akkor temethet maga alá, ha hagyom!
– Alaric!
– Ne kiabálj, hallak!
Majd szívszélhűdést kapok a hátam mögött felzendülő gunyoros hangtól. Hogy a fene essék a természetfeletti humorába! Miközben megpróbálom a szívemet visszagyűrni a helyére, megfordulok. A sötét alak mozdulatlanul ácsorog előttem. Mire vár?
– Azt mondtad, beszélni akarsz velem. Itt vagyok – unja meg végül a némaságom.
Nem könnyű! Istenem, mennyire nem az! De a tények azért még tények maradnak, akkor is, ha nem akarunk tudomást venni róluk.
– Aisha hogy van?
Mindig csak egy lépést! Szépen, óvatosan! – lüktet bennem.
            – Bűntudattól gyötrődve, kétségbeesetten. Milyen választ akarsz hallani?
Közömbösen mondja, nemtörődöm hangján nem szivárog át semmi érzelem.
– Az igazat! Csakis! Miért, mire gondoltál?
– Ne villogtasd a fogaidat! Ti, emberek, olyan kiszámíthatatlanok vagytok. Mikor azt gondolom, hogy értelek benneteket, a következő pillanatban rácáfoltok – türelmetlen arcom láttán megemelinti a szemöldökét. – El van keseredve, úgy érzi, nincs esélye arra, hogy megértsd és elfogadd. Meglepett, hogy nem is sejtetted, hogy ő az anyád, de egy kicsit hevesen reagáltál, nem? Nem kellett volna megértőbbnek lenned?
Tényleg nem érti!
– Tizenhat éves vagyok, könyörgöm! Mit kellett volna tennem? – hevesen gesztikulálva közeledem hozzá. Ő egyre csak hátrál, de mintha szórakoztatná indulatosságom. – Gondolom, attól, amit megtudtam, egy felnőtt is hátast dobott volna. Szerintem kimondottan visszafogott voltam.
– Visszafogott? – kerekedik el a szeme hitetlenkedve. – Visszafogott akkor lettél volna, ha végighallgatod. De nem, neked el kellett rohannod, ki a nagyvilágba, hátha Gabriel marokkót játszik a csontjaiddal.
Nem kiabál, még meg sem emeli a hangját. Megőrülök tőle, hogy ennyire higgadt. Egy ember kiabálna velem. Egy ember hadonászna, miközben a fejemhez vágja, milyen felelőtlen voltam. Felszínesnek, könnyelműnek, de mindenekelőtt gyerekesnek érzem magam a szavaitól.
– Abbahagynád ezt? Torkig vagyok a felsőbbrendűségeddel!
– Tudod, mi a te bajod, Neyree?
Bár költői a kérdés, mégis közbeszúrom:
– Nem, de te biztos megmondod nekem!
Most villan először ingerültség a szemében, de egy pillanat múlva már semmi sem utal arra, hogy kihoztam a sodrából. Egy fához ballag, és lazán nekidől.
– Na, rukkolj ki vele! Ne sajnálj!
Gúnyolódásomra össze sem rezzen.
– Olyan vagy, mint egy mongúz a kobrával szemben. Nem kell támadnod, mert nem fenyegetlek. Kérdeztél, és én válaszoltam, igaz?
Kényelmetlenül feszengek. Ott magasodik előttem. Amióta tudom, hogy mi, képtelen vagyok ugyanúgy tekinteni rá, ahogy annak előtte. Sötét ruhája miatt eltűnhetne az erdő árnyai között, de a homály sűrűbb körülötte, így mégis jól látható az összes vonása. Aztán rájövök, hogy a válaszomra vár. Megint.
– Igaz! – vakkantom. Csak tudnám, miért vagyok ennyire ingerült, ha vele kell szóba állnom!
– Nem érdekel, mit érzel irántam, de kihoztalak Gabriel fogságából, így megillet némi tisztelet. Egyetértesz?
– Igen! – csattanok fel. Mély levegőt veszek, hogy folytassam, de leint.
– Akkor lépjünk tovább. Aisha itt van, és hajlandó neked segíteni. Ez nem megvetendő dolog. Meg tudja tanítani neked az alapokat, hogy könnyebben kezeld a növekvő hatalmad miatt ingatag kedélyedet.
– Úgy beszélsz velem, mintha egy idegbeteg liba lennék! – Akaratom ellenére panaszos a hangom.
– Úgy beszélek veled, ahogy megérdemled, és ahogy a helyzet megkívánja. Nem engedheted meg magadnak az olyan kirohanásokat, mint amilyen az előző volt! Egy rossz lépés, és Gabriel rajtad lesz. Kihasználja az összes gyengédet, amit csak elárulsz neki. Meg akarod könnyíteni a dolgát? Csak rajtad áll.
Nézem, ahogy jobb lábát felhúzva lazán a fának dől. Kétségtelen, hogy sötét egy alak, ugyanakkor eddig a segítségemre volt. Talán itt az ideje, hogy erőt vegyek magamon.
– Oké! Mondd, amit kell! Figyelek.
– Rendben! Mit hallottál a magyarázatomból a házban?
– Ez hogy jön ide? – nyűgösködöm.
– Azt hittem, megállapodtunk.
Most először lesz acélos a hangja, és ráébredek, soha nem akarom, hogy többször így szóljon hozzám. Beletörődően nyitom a számat:
– Azt, hogy: „...ennek köszönheted, hogy itt lehetsz az anyáddal!
Újból az a jellegzetes szemöldökemelintés. Ha elalszik, istenemre mondom, a helyére ragasztom, hogy ne tudja többet emelgetni!
– Hmm. Akkor ugorjunk megint neki! Huntot sikerült semlegesíteni, de nem örökre, és Gabrielnek sem kell sok idő, hogy rájöjjön, hova vittem a tetemedet. Azt hiszi, halott vagy, és ez előnyt biztosít nekünk.
Kíváncsi tekintetem láttán megadóan felsóhajt:
– Kérdezz!
– Miért nevezed az apátokat egyszerűen Huntnak? Nem értem. Egyáltalán hogy lehet apátok?
– James Hunt biológiai szempontból nem az apánk. Tekintettel arra, hogy vagy nyolcszáz évvel idősebbek vagyunk nála, nem is lehetne – humor csillan a szemében, ahogy ezt mondja. – Csak egy ember, aki volt olyan botor, hogy egyezséget kössön Gabriellel. Időről időre szükségünk van arra, hogy elménk egy részét emberrel osszuk meg. Ha elmulasztjuk, túl sok állati vonást öltünk magunkra, és ez megnehezíti, hogy elvegyüljünk az emberek között.
– Ezek szerint te is meg szoktál szállni embereket? – Hátrébb húzódom, bár tudom, semmi értelme sincs. Ha bántani akar, bármikor megteheti.
– Ahogy mondtam, ez egy szükséglet. Egy idős hölgy volt az, akivel annak idején megegyeztem.
– Miss Simmons! – villan fel bennem a felismerés. – Megegyezésről beszéltél. Mit nyert ő ezzel?
– Valóban ő volt az. A fia halálos betegen született. Megállapodtunk, hogy segítek neki, ha rendelkezésemre áll, amikor szükséges. A gyermeke így felnőtt, megházasodott, annak is gyermekei születtek, majd meghaltak. De a szerződésünk a vége felé járt. Sajnálom, hogy Gabriel elrabolta tőle a szabad évek lehetőségét!
– Hogy érted ezt?
– Mindennek ára van! A megállapodásunk százötven évre szólt, és a nyári napforduló után lejárt volna. De Gabriel bosszús lett, amiért megzavartalak benneteket az utcán, így amikor lepihentem, levadászta Emilyt.
– És most? Engem akarsz?
Mosolya feldereng.
– Semmi esetre sem! Emily is csak szükségmegoldás volt. Jobban szeretek férfiakkal megállapodni. A női testeket nehezebb irányítani. Az érzelmeik sokszor megzavarják a kapcsolatot, és ezért nehezebb uralni őket.
Nem leplezhetem a megkönnyebbülésem. Már a lehetőségét is utálom annak, hogy kiszorulok a saját testemből.
– Amikor használjátok őket, hová lesznek maguk az emberek, és miért volt olyan nagy különbség Mr. Hunt és Miss Simmons között?
– Most tényleg ez érdekel téged? – Bólintásomra folytatja: – A tudatunk egy részét átvezetjük az övékbe a kapcsolaton keresztül. Olyankor az agyi tevékenységük visszaesik, mondjuk úgy, mintha eszméletlenek lennének. A test cselekszik, de az elme nem működik. – Levegőt veszek, hogy közbevágjak, de mosolyogva megálljt int, és válaszol a fel nem tett kérdésre. – A kapcsolat vér által jön létre. Nekünk más a szervezetünk, mint a tiétek. Tudatunk egy része a vérünkben kering. Csak egy kis mágia kell hozzá, mint katalizátor, és létrejön a kapcsolat az elménk és az emberi test között. És az öregedés? Attól függ, kivel kötött megállapodást az ember. Van, aki uralkodik a testhez tartozó elmén; van, aki csak utazik. Ha a kormánynál ülsz, irányítod az autót, és akkor nem öregszik a test; ha a hátsó ülésen, akkor csak nézelődsz, és a test működése olyan, mint bármely más emberé. Gabriel uralkodik Hunton, teljesen elnyomja az elméjét, és Huntban már nincs semmi abból, aki annak előtte volt.
Teljesen valószerűtlen, amit hallok, de már tényleg túl vagyok azon, hogy megdöbbenjek. Elmosolyodom, amikor eszembe jut, az elmúlt napokban hányszor gondoltam, hogy már semmi sem lephet meg. Sok mindenről kell még beszélnünk Alaric-kel, ezért kényelembe helyezem magam. Leülök a legközelebbi fa tövébe, és hátamat az erős törzsnek vetem. Alaric velem szemben ugyanezt teszi, egyik hosszú lábát felhúzza, a másikat lazán kinyújtja. Magabiztosnak és veszélyesnek látszik, és ez nem az a helyzet, amikor a látszat csal.
– Szerinted mi lesz Gabriel következő lépése? – A kérdés úgy bukik fel belőlem, mint forró vízből a buborék.
– Nincs sok ideje. Ha felébred, helyreállítja a kapcsolatát Hunttal, majd a keresésedre indul.
– Miért kéne neki a hullám? Azt hiszi, megöltél. Nem Aishát kellene féltenünk tőle?
– Gabriel helyében én úgy gondolkodnék, hogy míg el nem telik a halál utáni tizenkét óra, még változtathatok a dolgon. Kell neki egy túsz, hogy Aishát együttműködésre bírja, arról nem is beszélve, mekkora erőt biztosítana neki, ha egy boszorkány testét birtokolhatná.
– Várj! Azt mondod, a halál beállta után is olyanná változtathatna, mint amilyen Mr. Hunt?
– Persze nehezebb, de nem megoldhatatlan – bólint határozottan.
Na, ez remek!
– Akkor miért nem változtatott egyszerűen olyanná, mint ti?
– Egyrészt az nem olyan könnyű, különben már minden második ember vámpír lenne, másrészt ha elvész, majd újjászületik a tudatod, semmivé válik a hatalmad is. Neki pedig arra van szüksége, hogy minél jobb erőben légy.
– Mit akar tőlem? Nem értem!
– Amikor Nicole megérkezett, hamar rájött, hogy nem engem kell megfékezni. A Rend törvénye szerint az Egyensúly mindennél fontosabb. Ehhez az is hozzátartozik, hogy csak ritkán ölnek a vámpírok. Sokkal többen tudnának rólunk, ha szabadon étkezhetnénk. A többség ennek tudatában csak félévente egyszer öl, különben avatárt használ a táplálkozásra, ahogy én is – a farkas felé int, aki laza köröket fut, miközben beszélgetünk. – Az állati vér is táplál minket, bár az íze nem olyan jó, és az ereje is kevesebb. Úgy hallottam, van pár vámpír, aki delfinekből iszik, mert szerintük az van olyan tápláló, mint az emberi vér. Van, aki embereket tart a háza körül, és csak keveset szív belőlük egyszerre, így nem kell meghalnia senkinek sem, de több a részleges tudatú ember.
– Ezek szerint minél fejlettebb egy állat agya, annál több erőt tudtok belőle nyerni, és házi embereket tartotok, úgy, mint mi a csirkéket?
– Valahogy így! – simít végig a nadrágján, mintha kicsit zavarná a beszédtéma.
Megborzongok. Olyanok, mint az élősködők, csak nincs boltban kapható ellenszerük.
– Meghaltok, ha karót vernek a szívetekbe?
Felnevet, a feszélyezettség eltűnik a vonásairól.
– Igazán hálásak voltunk, amikor megjelentek ezek a badarságok. Szerintem egy vámpír kezdte el terjeszteni ezeket a tévhiteket. Nem, nem halunk meg. Tényleg halhatatlanok vagyunk. Nem taszít a fokhagyma, sem a szentelt víz, nem éget meg a nap, és azt is túléljük, ha levágják a fejünket. Bár az már egy kicsit bosszantó, mert sok időbe telik regenerálni a testünket. És nem, nem ragyogunk gyémántfénnyel a napsütésben – mosolyodik el szélesen.
– Jézus! Ez komoly? Túlélnéd azt is, ha lecsapnák a fejed? – A ragyogásos megjegyzésre nem reagálok.
– Igen, túlélném – mosolya feszesebbé válik. Úgy figyel, mintha attól tartana, felugrom, és elszaladok. No, nem mintha sok választana el ettől, de az előbb már tisztáztam magamban, hogy a futkározás nem old meg semmit, így a fenekemen maradok és figyelek. – Egyetlen módja van, hogy az ember megfékezzen egy elvadult vámpírt, az pedig az, ha hív egy drywet, és az átlöki a Határon. De minél idősebb a vámpír, ez annál nehezebb feladat. Annak idején ezért jött Nicole a bátyjával. Gabriel, amikor felvette a nevemben a kapcsolatot a Renddel, hazudott az életkor tekintetében is. Idősebbnek állított be, hogy nagyobb erőkkel érkezzenek ide. Ez biztosította volna, hogy az akaratom ellenére is Továbbsegítsenek.
– Mi történt? – Most sajnálom igazán, hogy nem volt időm végigolvasni a naplót. Feljegyzem magamnak, hogy amint lehet, ezt pótolnom kell!
– Nicole összefutott velem az erdőben, amikor táplálkoztam. Elbeszélgettünk, és akkor derült ki Gabriel turpissága. Gondolom, a bátyám arra számított, Nicole azonnal cselekszik, amint meglát. Egy vámpír azért szokott a Továbblépés mellett dönteni, mert felismeri, hogy veszélyezteti a többiek inkognitóját, illetve belefásul a létezés ezen módjába – int magán végig. – A drywek nem nagyon állnak le ilyenkor cseverészni. Kellemetlen kötelességnek tekintik a vámpírok körüli teendőket, és minél hamarabb túl akarnak lenni rajta. De Nicole meglátott valamit rajtam, ami megakadályozta, hogy életre hívja a mágiáját, és lezárja itteni létezésem. Kérdezett pár dolgot, és én válaszoltam. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy rájöjjön, Gabriel az igazi probléma.
– Nicole tehát Gabriel ellen fordult?
– Okos nő volt. Felkereste Gabrielt, és beszámolt neki arról, hogy felkértem őket, segítsenek tovább, de most úgy látja, meggondoltam magam. Hangsúlyozta, hogy ez nem is lenne baj, de azt tapasztalta, hogy elvadultam. Szövetséget ajánlott Gabrielnek, amit az örömmel elfogadott. Üldözni kezdtek – rajzol macskakörmöt a levegőbe –, majd a folyóhoz hajtottak, mint a vadászok a szarvast. A szakadéknál ott várt Jeremiah. Nicole-lal egyesítették a hatalmukat, és amíg Gabriel sakkban tartott, elkezdték a rituálét. Gabriel azonban megneszelt valamit. Amikor a varázshurkok megjelentek körülöttünk, előreugrott, és letaszította a mélybe Jeremiah-t. Nicole koncentrációja megingott. Próbáltam megfékezni Gabrielt, de nem jártam sikerrel. Megtámadta a drywet, és eltörte a gerincét. Nicole az utolsó erejével, no, meg a nyakláncával, kötést vetett ki ránk. Azóta nem tudjuk elhagyni a környéket, úgymond röghöz lettünk láncolva.
– És nem tudjátok megtörni az átkot?
– Nem. A dryw-vér és az amulett átitatódott a mágikus kötéssel. Ahhoz, hogy kiszabaduljunk, porrá kell törni a nyakláncot, és a dryw vérére is szükség van.
– Az a lánc most, gondolom, Gabrielnél van.
– Dehogy! Mondtam, hogy Nicole okos nő volt. Felébresztette a földet, és elnyelette vele a láncot. Bárhol lehet a föld alatt. Ezért egy boszorkány ereje kell már ahhoz is, hogy rátaláljunk, és emiatt volt kíváncsi Gabriel arra, hogy felfedezed-e a méreg ellenszerét a celládban. Mert ha képes vagy rá, van erőd arra is, hogy a lánc nyomára bukkanj.
Borzongva ülök a sötétben. A csillagok pislákoló fénye kevés már ahhoz, hogy áttörjön a lombokon és a gyülekező felhőkön. Időbe telik, míg rájövök, hogy nem az Alaric által meséltek miatt ráz a hideg. Összébb kucorodom, átölelem a lábam, hogy minél több meleget őrizzek meg. Árny moccan, suhanó hang hallatszik, és Alaric már mellettem is van. Lekanyarítja a kabátját, és rám teríti.
– Ha összeszedted magad, hazamehetünk.
– De még annyi mindent akarok kérdezni! – burkolódzom be a kabátba. Olyan jó meleg, annyira jó illatú!
– Ott is beszélgethetünk, azt nem is említve, hogy Aisha mennyire megnyugodna, ha látna téged – simogatja meg a hajam Alaric. – Igazából te is tudod, hogy meg kell bocsátanod neki.
– Jaj, ne akard megmondani nekem, hogy mit kell tennem! Csak felbosszantasz megint.
– Nem tudok ellenállni a kísértésnek. Olyan kis pukkancs vagy.
Oldalt csapok, és legnagyobb meglepetésemre elérem a vállát. Nagyot puffan az ütés. Ijedten nézek fel rá. Amikor meglátja az arckifejezésemet, összevonja a szemöldökét, és mérges kaffantást hallatva felém kap. Megrándulok, mire nevetni kezd. Majd felborul, úgy röhög rajtam.
– Neyree, Neyree! Komolyan azt hiszed, hogy emiatt a kis legyintés miatt a torkodnak ugrom? Sokkal nagyobb fájdalmat is megért volna, hogy ilyen ijedtnek lássalak. Amióta megismertelek, azon gondolkodtam, hogy valószínűleg nincs ki mind a négy kereked, mert amikor félned kellett volna, te csak felhúztad magad, és robogtál tovább előre.
A fejemet rázva nézem. Ha elkezdi csapdosni a térdét jókedvében, esküszöm, belerúgok! Aztán én is nevetni kezdek. Igaza van. Tényleg nem vagyok normális! Egy őrült vámpír üldöz, a boszorkány anyámat megbántottam, és mindezek után itt üldögélek a sötét erdőben, egy farkas és egy vámpír társaságában, és önfeledten röhögök, ahelyett hogy az életem félteném.
Nézem Alaric-et. Fekete szeme jókedvűen villog, de a csillogás mellett van még benne valami. Valami, ami miatt izgatottan fészkelődni kezdek.
A humor szikráinak tánca fekete szemében; kemény vonalú, markáns arca; hatalmas alakja mind-mind megmozdít bennem valamit, és arra gondolok: vak voltam. Változtatni ezen már nem tudok, és nem hihetem, hogy Alaric van olyan nagyvonalú, hogy megfeledkezzen arról, először Gabriel tetszett meg nekem. Még akkor sem, ha most épp kinyújtja felém a kezét, és felsegít.
Kétségtelen, hogy törődik velem, és megtesz majd mindent, ahogy eddig is, hogy ígéretéhez híven megvédjen, de attól tartok, nem lesz részem újra abban, hogy velem nevessen, és a szemébe nézve egy kóbor pillanatig úgy érezzem, több vagyok számára egy megóvandó kislánynál.
Engedem, hogy felhúzzon, és hogy eligazgassa a kabátját rajtam. Tovareppen a jókedvem. Alaric rám néz, majd közelebb húz magához. Átölel, magához szorít egy pillanatra, majd elenged.
– Gyere! Még nem ettél semmit, és fázol is. Otthon felmelegedsz, eszel, és közben együtt kitaláljuk, mi is legyen a következő lépés.
Megragadja a kezem, és elindul az ösvény felé. A farkas hol előttünk, hol mögöttünk cikázik. Éberen forgatja a fejét, szimatol. Engedelmesen követem Alaric fekete alakját, akiről csak annyit tudok, veszélyes ragadozó, vért iszik és még mindig titkolja, hogy mit akar tőlem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!