2013. szeptember 6., péntek

Vámpírok márpedig... ~ 11. A múlt fogságában



11.
A MÚLT FOGSÁGÁBAN
Szótlanul lépdelünk az árnyas ösvényen. Alaric amúgy sem beszédes fajta, én meg azon rágódom, hogyan hozzam szóba azt, ami foglalkoztat.
Mert mit is kérdezhetnék, ami nem tűnik tolakodásnak? Alaric nem mondott eddig semmit a múltjáról. Amit tudok, azt Gabrieltől tudom. Hogy volt egy nő, aki miatt összekülönböztek, és Gabriel nem rettent vissza attól, hogy megölje azt a nőt, és hogy Alaric ezért megpróbált elégtételt venni, nem túl sok sikerrel. Vajon mit értettek azon, amikor a Határt meg a Továbblépést emlegették? Mit jelent ez nekik? Olyan a számukra, mint a halál? És mit akarhat Alaric? Bosszút állni Gabrielen, vagy valami mást? Gabriel, ahogy mondta, szabadulni akar az átok alól, amit Nicole vetett ki rájuk. De mi mozgatja Alaric tetteit?
Némán lépdel előttem, kezemnél fogva húz maga után. Végtelenül bosszant, és végül az ingerültség legyőzi a tartózkodásomat. A fene vigye el! Nem fogom behúzni fülem, farkam, csak azért, mert Ővámpírsága így akarja! Engedelmességem köddé válik. Megrántom a kezem, hogy kicsússzon a markából, de csak annyit érek el, hogy szorosabbra zárja az ujjaim körül. Sarkamat a talajba vájom, mire végre feltűnik neki a viselkedésem.
– Mi a baj, Neyree? Gyorsan megyek? – Felvont szemöldökkel néz vissza rám a válla fölött. Talán meg kéne neki mondanom, mennyire utálom ezt a gesztusát.
– Nem, nem mész gyorsan. De egyszer ezt a beszélgetést már lefolytattam egy vámpírral, és azóta sem változott a hozzáállásom.
– Mivel nem tudom, miről beszélsz, kénytelen leszel elismételni, amit akkor mondtál. Talán elkerülte a figyelmedet, de nem Gabriel vagyok! – A hangja most már egyértelműen haragos. Nocsak! Csak nem neheztel meg rám amiatt, hogy megemlítettem a testvérét?
Szembefordul velem az ösvényen, és karba fonja a kezét. Így állhatnak a hadvezérek a seregeik előtt, de én nem egy frissen besorozott baka vagyok, ennek ellenére kicsit visszaveszek.
– Arról beszélek, hogy elegem van ebből a vámpírtempóból. Nem vagyok kisautó, hogy magad után húzz! – Bár szeretném, ha hangom határozott és rendíthetetlen lenne, nem az. Megérint a szemében kavargó megbántottság. Zavarhat, ahogy bánik velem, de azt nem érdemli meg, hogy egyenlőségjelet tegyek Gabriel és közé.
– Vámpírtempó? Nem vagyok biztos benne, hogy értem, miről beszélsz.
A tekintetéből látom, hogy tényleg így van.
– Nem ismerek túl sok vámpírt – A fene! Nem kéne emiatt mentegetőznöm! –, de eddig, akikkel találkoztam, mind így viselkedtek, amikor menni akartak valahová. Eldöntötted, hogy hazamegyünk. Megfogtad a kezem, és magad után húztál, mintha nekem nem lenne, nem is lehetne szabad akaratom. – Megértés villan a szemében, így bátrabban folytatom: – De peched van! Képtelen vagyok elfogadni az ilyesmit. – Biztos, ami biztos, azért rávillantok egy röpke mosolyt.
– Azért lettél bosszús, mert magammal húztalak? Jól értettem?
– Valahogy így.
– Azért fogtam meg a kezed, mert sötét van, és hamar a házhoz akartam érni. Azt gondoltam, könnyebben fogsz így követni, és nem botlasz meg az ösvényen. Illetve ha meg is botlanál, nem esnél el, mert elkapnálak. – Nem mentegetőzik. Minden szava száraz ténymegállapítás. – Nem is nézhetnélek akarat nélküli bábnak, mert a kiszámíthatatlanságoddal újra és újra meglepsz. Szinte soha nem azt teszed, amiről azt gondolom, hogy ésszerű és logikus lépés lenne.
Hm! Lehet, hogy egy csöppet túlreagáltam a viselkedését? Amit mond, őszintének tűnik. Nem mentegeti magát, nem mondja azt, hogy jobban tudja nálam a dolgokat, ami ha így nézzük, igen nagyvonalú dolog. Több száz évvel idősebb nálam. Ez aztán a generációs szakadék! És akkor még nem is beszéltünk az eltérő tapasztalatmennyiségről. Ráadásul igaza van. A sötétben tényleg könnyen elvágódhattam volna, ahogy követem, de ezzel együtt nem tetszik, hogy bosszantóan következetlen nőszemélynek lát.
– Erre nem gondoltam – követem meg, bár minden sejtem tiltakozik ellene. – Ne haragudj, hogy hozzá hasonlítottalak! – Nem kell kimondanom, kire gondolok, úgyis tudja. Látható, ahogy a vonásai kisimulnak. Nem is tűnt fel eddig, hogy mennyire feszes lett, amikor párhuzamot vontam kettőjük viselkedése között.
– Nem történt semmi. Jobb, hogy kibukott belőled. – Mókásan meghajol előttem, karja a földet sepri. – Neyree kisasszony! Megtisztelne azzal, hogy velem tart? Az édesanyja házához igyekszem. Lekötelezne, ha megfogná a kezem, hogy biztosabban haladjunk az úton.
Nem tudom visszafogni a mosolyomat.
– Tényleg így beszéltek annak idején? Ennyire körülményeskedően és modorosan?
Vállat von, majd hagyja, hogy mellé lépjek. Egymás mellett indulunk tovább.
– Attól függ, melyik korra gondolsz. És amikor voltak, akik így beszéltek, akkor is akadtak olyanok, akik nem. Változnak az idők.
– Beszélhetünk erről? Nem zavar? – szedem végre össze a bátorságomat.
Megfogja a karom, és maga felé fordít. Fekete szeme figyelmesen néz, semmit nem tudnék elrejteni előle.
– Bármit megkérdezhetsz tőlem, válaszolni fogok. Dryw vagy, és ha a Rendben nőttél volna fel, mindent tudnál rólunk. – Elengedi a kezem, és tovább indul. – Arról nem is beszélve, hogy ha arra méltónak talállak, hogy a segítségedet kérjem, képmutatás lenne bármit elhallgatnom.
– Gabriel is és te is említetteket valamiféle Továbblépést. Mit értetek ez alatt?
– A vámpírok, ahogy már mondtam, halhatatlanok. De a fejlődésünknek ugyanúgy vannak szakaszai, mint az emberinek. Kezdetben gyermekek vagyunk, szertelen, vad, szélsőséges indulatokkal, korlátok nélkül. Felnövekedvén megtanuljuk a mértéktartást, és az emberi elmék, amikkel kapcsolatba kerülünk, nyomot hagynak bennünk. De eljön az az idő, amikor már teherré válik a test, ami kezdetektől változatlan formában kísér bennünket. Olyankor a drywek segítségével tudjuk hátrahagyni fizikai burkunkat. Hogy azután mi lesz? Nem tudom, és nem hiszem, hogy van olyan vámpír, aki tudná. A szellemi átlényegülés után valószínűleg képtelenek vagyunk fizikai kapcsolatba lépni az itt maradókkal. Legalábbis így véljük.
– De akkor miből gondoljátok, hogy halhatatlanok vagytok? Honnan tudjátok, hogy nem egyszerűen meghaltok?
– A halhatatlanságunk tényét az életünk támasztja alá. Lelőhetnek, megmérgezhetnek, feldarabolhatnak, de mindig visszatérünk. Miért lenne ez másként a Határon túl?
– De arra sincs bizonyítékotok, hogy így van! – Hát nem látja, milyen képtelenség, amit mond? Ki lenne olyan ostoba, hogy a bizonyosság helyett a bizonytalant válassza? – Szerintem nem lehetnek túl sokan azok, akik a Továbblépést választják. Épeszű ember nem dönthet így!
– Elfelejted, hogy nem vagyunk emberek. – Nincs sem harag, sem bosszúság a tekintetében, csak valami végtelen tudás és nyugalom. –  Akár igazad is lehet, sosem jutott eszembe, hogy utánanézzek. – Nem szükséges hozzátennie, hogy nem mérvadó, mit gondolok erről. A szeme elárulja.
– Miért, utána lehetne járni? – kekeckedem.
Még mindig nem emeli meg a hangját. Végtelen türelme irritál. Mi kell még ahhoz, hogy kizökkentsem ebből a nagypapás „mindent jobban tudok, de türelmesen válaszolgatok a csacska kérdéseidre” hozzáállásból? Utálom, hogy a tudatlan kislány szerepébe kényszerültem. Azt akarom, hogy rám figyeljen! Egyelőre azonban be kell érnem csendes válaszával.
– Úgy tudom, él egy vámpír a keleti Kárpátokban, a régi Havasalföld területén, akit értesítenek azok, akik a Továbblépést választják. Ő tudhatja, hogy hányan léptek már erre az útra.
– De ugye nem Drakulának hívják azt a vámpírt? – nézek rá kételkedve.
– Nem! – neveti el magát. – Christopher a neve.
– És milyen címre írtok neki?
Megtorpan, így én is megállok.
– Hihetetlen vagy! – Elképedése nyilvánvaló. – Azt hittem, Gabrielről és rólam fogsz faggatózni, ehelyett ez foglalkoztat?
– Miért, nem kellene? – kérdezek vissza. – Nem tudom elképzelni azt, amiről beszélsz – mentegetőzöm. – Lásd be, hogy elég hihetetlenül hangzik ez az egész „Továbblépésesdi”!
Elborulnak a vonásai, és ráébredek, mennyire kétértelmű volt az, amit mondtam.
– Ne értsd félre! Nem hiszem azt, hogy hazudnál nekem. Csak arra céloztam, hogy emberi mértékkel ez elég elképzelhetetlen. Honnan tudhatnátok, hol is lakik ez a Christopher, hiszen soha nem találkoztatok még vele, nem igaz?
Megenyhülnek a vonásai, homloka kisimul.
– Annak idején, amikor felmerült bennem, hogy eljött az időm, felbukkant egy utazó vámpír. Ő mondta meg, merre találom a Krónikást.
– Így hívjátok?
– Ez az egyik neve a sok közül. És mielőtt megkérdeznéd, nem tudom, nem költözött-e el, hiszen azóta eltelt vagy ötszáz év. De ma már nem hírnökök és postások útvonalai, hanem az internet hálózza be a világot.
Látom, hogy szórakoztatónak találja az arckifejezésemet. Kétségtelen, hogy tele vagyok kétellyel az egész üggyel kapcsolatban. Krónikás? Christopher? Rejtélyesen felbukkanó hírvivő? Pff! Azt már végképp nem látom be, miért érdekelné ezt az alakot, hogy ki és mikor akarja megszűntetni a testi valóját a vámpírtársadalomban. Végül is higgyen Alaric abban, amiben akar! Addig, amíg nekem nem kötelező hinnem benne, nincs miért zavarjon. Egyébként a Krónikás létezésének kérdése jelen pillanatban nem is fontos. Most jut csak el a tudatomig, amit mondott.
– Te már ötszáz évvel ezelőtt a Továbblépést választottad? – Elszorul a torkom. Ha megteszi, nem ismerném, nem ismerhetném...
– Amikor Athanasia meghalt, jelentőségét vesztette minden. Sosem éreztem még így azelőtt. Minden szürkévé vált, így engedtem Gabrielnek, és visszatértem a vámpírszokásokhoz. De ez nem tartott sokáig. Egy idő után, ha megöltem egy embert, Athanasia szomorú tekintete jelent meg előttem. Nehezen viseltem. Kezdetben csak még többet öltem, hátha a gyilkolás öröme kimossa a sejtjeimből az emlékét is. De életében is makacs nőszemély volt, és ezen a halála sem változtatott. Elérte, hogy megundorodjam magamtól, attól, amivé újra váltam, ugyanakkor nem tudtam elképzelni, hogy létezhet olyan dolog, amiért érdemes így élni – pillant végig önmagán. – Már csak a Továbblépésre tudtam gondolni. Ebben láttam a megoldást. Nem is kellett sokáig várnom a Hírnök felbukkanására.
– De nem küldted el a levelet. – Nem kérdezem, kijelentem.
– Valóban nem – mosolyodik el halványan, miközben egy kóbor tincset kisimít az arcomból. – Gabriel teljesen megvadult a Hírnök érkezésétől, ezért úgy döntöttem, mellette maradok, amíg lehiggad. Senkinek sem hiányzik egy gátját vesztett, őrjöngő vámpír.
Szíven ütnek a szavai.
– Te szeretted!
Meglepett hangomra megrezzen a szemöldöke. Megint!
– Természetesen. Hiszen a testvérem.
Olyan higgadtan, megfontoltan, nyugodtan mondja. Semmi indulat nem torzítja el a szavait, nem festi át jelentésüket. Ingerültségem egy pillanat alatt tűnik el, átadva helyét a megértésnek, a sajnálkozásnak.
Mekkora csalódás lehetett neki az, amikor Gabriel elárulta, hogy ő fosztotta meg a szerelmétől! Kinyúlok felé, és megszorítom a kezét. Senkinek nem lenne szabad ekkorát csalódnia abban, akit szeret és akit a bizalmával ajándékozott meg!
– Sajnálom! – bukik ki belőlem.
Kinevethetne – hiszen mit számít, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban –, de nem teszi. Tenyerével beborítja a kezemet, és egy pillanatra mintha bőrünkön át eggyé válnánk. Érzem a szomorúságát, de az elhatározását is, hogy megteszi azt, amit kell, azért hogy ne lehessen több áldozata a bátyjának.
– Köszönöm, de nincs okod rá! Ami volt, elmúlt, de azáltal lehetünk azok, akik most vagyunk. Csak azt bánom, hogy nem voltam éberebb Gabriellel szemben. De bízom abban, hogy tanultam a hibámból.
Egyértelmű a számomra, mit jelentenek a szavai: Válts témát! Válts témát!
– Tehát a lelkiismereted miatt nem öltél többé embert? – Még végig se mondom, amikor rájövök, hogy talán nem a legjobb kérdéssel rukkoltam elő.
– Ugyan, dehogy! – Döbbenten meredek rá, mire elhúzza a száját. – A táplálkozás nem lelkiismeret, hanem választás kérdése.
Jézus! Letaglóz, amit mond. Főleg a következtetés miatt, ami nyilvánvaló a szavaiból.
Nem vagyok más a szemében, csupán egy beszélő, ízletes cupák, amit csak azért nem kóstol meg, mert úgy döntött, vegetáriánusként él.
– Nem értem, akkor miért döntöttél úgy, hogy nem ölsz több embert.
Megremeg a hangom, ahogy kimondom az ember szót. Bánom, mert nem akarom, hogy tudja, mennyire elkeserít a hozzáállása.
– Pedig egyszerű oka van – pillant rám, majd újra megindul az ösvényen.
Követem, bár arra már nincs erőm, hogy a lábam elé is nézzek. Csak a szavaira tudok figyelni.
  Athanasia varázslatos egyéniség volt. Akkor találkoztunk, amikor becserkésztem – mosolya késként hasít a szívembe. – Megfuttattam, sarokba szorítottam. Játszottam vele, mint macska az egérrel. De egyszer csak szembefordult velem. Soha nem fogom elfelejteni a tekintetét. Máig sem tudom, miért engedtem elmenekülni. Kerestem egy másik embert, hogy jóllakjak, és a vadászat kiverte a fejemből az alakját. Pár nap múlva ébredtem rá, hogy nem tudom elfelejteni. Bármit tettem, ott volt a felszín alatt az emléke, és a legváratlanabb pillanatokban bukkant elő. Felkutattam, hogy rájöjjek, mi az, ami miatt ekkora hatása van rám. Láttam, hogy mennyire tud szeretni. Láttam, mennyire másként látja a dolgokat, mint a többi ember. Tudod, teljesen egyéni látásmódja volt. – Le sem tagadhatná, hogy beleszeretett. Vajon ő mikor ébredt erre rá? Nézem a markáns arcvonásokat, és hallgatom az ajkairól pergő szavakat. – Sokáig figyeltem, legalábbis emberi lépték szerint. Három hónap elteltével elé álltam. Más sikoltozva menekült volna, ő meg csak felvetette a fejét, hátrarázta göndör, fekete tincseit, a szemembe nézett, és úgy kérdezte meg, hogy miért nem öltem meg – felnevet az emléktől. – Kicsit emlékeztetsz rá.
Remek! Pont erre vágytam, hogy a meghalt szerelmére emlékeztessem! Ilyen az én szerencsém! Bár ha belegondolok, ez talán jobb, mintha a rántott csirkecomb jutna az eszébe rólam... Erőt veszek magamon, hogy tovább beszéltethessem.
– Mi történt ezután?
Töprengve ráncolja a szemöldökét, ahogy a múltba réved, de folytatja:
– Az iránta érzett szerelmem változtatott meg mindent. Többé nem tudtam úgy nézni az emberekre, mint azelőtt, hiszen bármelyik prédám jelenthetett annyit valakinek, mint Athanasia nekem. Zavart a gondolat, így inkább áttértem az állati vérre. Mikor rájött, úgy simult a karomba, ahogy még sosem. Azt mondta, életében nem hallott még szebb szerelmi vallomást, pedig egy szót sem szóltam. – Félmosolya elárulja. Bár igyekszik úgy beszélni, mintha egy kicsit már nevetségesnek találná az akkor történteket, a vesztesége nyilvánvaló. – Vele akartam élni, át akartam változtatni. Hajlandó lett volna rá, és én ennek nagyon örültem, ugyanakkor féltem, hogy kudarcot vallok, és elveszítem. Az átváltoztatás sokat követel mindkét részről. De nem jött el a pillanat, hogy leszámoljak a félelmeimmel. Egy alkalommal, amikor a pihenésemről visszatértem, a könyvtárban találtam Gabrielt, előtte pedig Athanasia hevert élettelenül. Gabriel átkozta magát és őrjöngött! Azt mondta, Athanasia le akarta venni a vállamról a terhet, így őt kérte meg, hogy változtassa át, vállalva a kockázatot. A rúnák hiánytalanul fel voltak rajzolva, Athanasiát körülvette a megfelelő füvek illata, és Gabriel csuklójából még mindig dőlt a vér. Nem volt okom kételkedni benne, bár a fájdalom majdnem az eszemet vette. Gabriel látta az elkeseredésemet, és mindent megtett, hogy jobban érezzem magam. Azt hittem, a bűntudat hajtja. Papot hozatott, kápolnát épített a testnek, míg én szinte kábultan lézengtem. Mérhetetlenül hálás voltam neki, és nem is sejtettem, hogy azért igyekszik eltüntetni Athanasiát, nehogy vizsgálódni kezdjek. Háromszáz év elteltével mesélte el, miként próbálta elüldözni mellőlem, majd belátva, hogy nem tagad meg engem, hogyan ölte meg.
Rosszabb a száraz, tényszerű hangját hallgatni, mintha ordítana. Katasztrófát túlélt embereket hallottam így beszélni a tévében. Koppanó, érzelemmentes szavai árulkodnak a seb mélységéről, amit a bátyja ütött a szívén.
– Mit tettél?
Vállat von, és tovább ballag.
– Mit tettél, Alaric! – kiáltok rá, miközben megrántom a kezét.
Megtorpan, és a szemembe fúrja a tekintetét. Veszélyes, fekete örvény kavarog a pillantásában, azzal fenyegetve, hogy a mélybe ránt, ha nem nézek félre, de nem engedek neki. Tudnom kell a választ!
– Megkeserítettem az életét – sziszegi hátborzongatóan. – Megölni nem tudtam én sem, de elérhettem, hogy éhezzen, hogy úgy érezze, jobb dolga lenne a pokolban. Keresztülhúztam minden számítását, hogy ne vágyakozzon másra, mint hogy megszabaduljon tőlem. Rá akartam venni, hogy Továbblépjen! Elvette tőlem Athanasiát, és azt akartam, hogy ugyanazt érezze, amit én! Megöltem mindent és mindenkit, akihez kötődött.
– A tűz... – nyilall belém.
– Igen, a tűz. Nem véletlen baleset volt.
– És a húgotok? – csuklik el a hangom.
– Nem a húgunk volt, hanem Gabriel kedvese.
– Szerette őt, és te elvetted tőle. – Rekedt suttogásomat csak azért hallhatja, mert vámpír. Elborzadok, hiszen semmivel sem jobb Gabrielnél, ha ilyesmire képes!
– Igen! Bár a kutyáit jobban becsülte, mint Beatrixet. Azt hiszem, unalmában kezdett csak vele. Mindenesetre sikerült felbosszantanom, és megkeserítenem a mindennapjait.
Elégtétel izzik a hangjában, míg dermesztően hideg a pillantása és a szavai is. Hol van a kedves, megbízható énje, ami úgy elbűvölt? Gonoszabbnak tűnik most, mint amikor először megláttam. De a sötét indulatok mögött ott kell, hogy legyen az az Alaric is, aki vállalt mindent azért, hogy megmenthessen!
– Megnyugvásra találtál?
Halk hangomtól sisteregve alszik ki a hideg tűz a szemében, átadva helyét a magánynak és a fájdalomnak.
– Nem, de ezt úgyis sejtetted. A tűz után csendessé váltak a napjaink, addig amíg Nicole és Jeremiah meg nem érkeztek. Amikor rájöttem, hogy csellel akar eltávolítani, arra gondoltam, miért ne folyamodhatnék ugyanehhez? Ráadásul nem is kellett hazudnom róla Nicole-nak. A tettei magukért beszéltek.
Újra elindul az ösvényen. Egy darabig állok még, majd utána sietek. Elrémisztenek Alaric tettei, a hideg számítás, amit eddig csak Gabrielnél tapasztaltam. Jobban tetten érhető a különbözőségük ebben a rideg célratörő viselkedésben, mint bármi másban. Persze tudnak szeretni, ragaszkodni valakihez, de képesek félresöpörni az érzelmeiket, amikor a céljuk ezt kívánja.
– A drywek halála után afféle fegyverszünetet kötöttünk. Ebben persze nagy szerepet játszott az átok, ami mindkettőnket Cold Valleyhez láncolt. Gabrielnek is változtatnia kellett a szokásain, hogy kevésbé legyenek feltűnőek a halálesetek. Kétszáz év telt el azóta, úgymond eseménytelenül. Volt, hogy évtizedekre a barlangokba kellett húzódnunk, és csak az ember és állat avatárokon keresztül érintkeztünk a külvilággal. Feltűnhetett volna valakinek, hogy semmit sem változunk, és egyikünk sem akart modernkori vámpírvadászokkal játszadozni. Az Öregek, azaz a vámpírelődök, szigorúan veszik az ilyesmit. Rejtőzz el, olvadj be, és akkor szabadon élhetsz! De ha a nemkívánatos figyelmet ráirányítod a vámpírok nemzettségére, kegyetlen kínzások elé nézel hosszú időn keresztül. A halhatatlanságot figyelembe véve ezt nem akarhatja senki.
Nincs mit mondanom, illetve nem tudom, mit is mondhatnék. Alaric varázslatos tud lenni, de a most megismert sötét énjét is olyan természetesen viseli, mint más a farmerét. Választ kaptam néhány kérdésemre, de nem tudok neki örülni. Talán soha többé semminek sem!
Ekkor lépünk ki az erdőből. Ott áll a házunk, a ház előtt meg Aisha.
Nem, ehhez most nincs erőm!
Ennek ellenére felé lök egy érzés. Odarohanok hozzá, és a karjai közé bújok. A mellkasára hajtom a fejem, és hallgatom szaggatott légzését, érzem, ahogy könnycseppek gördülnek le az arcomon. Az ő könnyei!
Egy valamit kétségtelenül megtanultam abból, amit Alaric mesélt. Ha valakit szeretsz, öleld magadhoz bármikor, bármilyen helyzetben, mert nem tudhatod, nem ragadja-e el mellőled a következő pillanatban a halál.
A halál pedig közöttünk jár. Nem csak képletesen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!