2013. szeptember 7., szombat

Vámpírok márpedig... ~ 12. A háború megkezdődik


12.
A HÁBORÚ MEGKEZDŐDIK
Lassan ébredezem, egyrészt mert marasztalna az álom, amiben mint puha felhőben lebegek, másrészt még mindig fáradtnak érzem magam a tegnapi események után. Az ágyban fekve próbálom összeszedni az emlékeimet, amik néhol életlennek, színtelennek tűnnek, akár egy régi fekete-fehér fénykép. Amiről Alaric-kel beszéltünk, kristálytisztán cseng vissza bennem, míg az, ami azután történt, hogy kibontakoztam Aisha karjából – még mindig nehéz rá anyámként gondolnom –, tompa ködfoltként úszik emlékezetem felszínén. Mintha abban az ölelésben kisült volna belőlem minden erős érzelem, reakció.
Mikor visszajöttünk a házba, Aisha szeme tele volt kérdéssel. Alaric-en nem látszott semmi, olyannak tűnt, mint aki elugrott a közértbe kenyérért, de bosszúságára csak zsemlét kapott. Hogy én milyennek tűntem, nem tudom. Gondolom, zavarodottnak és tétovának, mert Aisha nem erőltette a vacsora kérdését, amikor azt mondtam, inkább feljövök lefeküdni. Nem volt erőm a múlttal, Gabriellel és a jövővel foglalkozni.
Most már azonban nem lehet semmi kifogásom. Nyújtózkodásom közben bevillan, hogy vajon Alaric itt aludt-e a nappaliban a kanapén, vagy máshol tért nyugovóra – esetleg a pincében? Amikor tegnap elbúcsúztam Aishától, eszembe sem jutott, hogy illene valamit Alaric-nek is mondanom. Így utólag belegondolva, még mindig annak a hatása alatt állhattam, amit megtudtam tőle/róla. Az, hogy embert ölt, nem tűnt apró semmiségnek a szememben, és hogy tettét a bosszú motiválta, az sem emelte piedesztálra. Egy szó mint száz, a frász tört ki tőle. Ismét. Hogy miként leszek túl ezen, ha túl leszek egyáltalán, nem tudom, nem tudhatom. A könyvekben és a filmekben ilyenkor a főhős megrántja a vállát, elintézi egy „De azóta megváltozott!” felkiáltással, és továbblép. Nem ér meglepetésként, hogy én képtelen vagyok erre.
Kikászálódom az ágyból, és elvaklászom a fürdőszobáig. Jó, hogy ismerem az utat, mert másként tuti összetörném magam, hiszen a szemem még mindig zárva tartom. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnik, hogy soha többé ne nyissam ki. Nincsenek illúzióim, hogy miként festhetek. A fogmosáshoz azonban kénytelen vagyok kilesni a szempilláim mögül – snassz lenne a mosdókagylóból kivadászni a tévedésből mellényomott fogkrémet –, amit azonnal meg is bánok, ahogy a tükörre téved a pillantásom. Szörnyella de Frász szépségkirálynőnek tűnne most mellettem. A hajam kábé úgy áll, ahogy az övé, amikor megtépi a kiskutyák szökése miatti dühében, de a smink az ő javára billentené a mérleget. A szemem alatti karikák vetekednek egy pandáéval, és igazán túlviláginak tűnök sápadt, színtelen bőrömmel. Úristen! Mint egy háromnapos hulla...
Bevetem magam a zuhanyzóba, és tövig nyitom a csapot. A jéghideg víztől sápadtságom legalább eltűnik, helyet cserél a fagyottlila árnyalattal. Végül is a lila szép szín, nem? Kocogó fogakkal sikálom a bőröm, és titokban azt remélem, mire végzek, a gondjaim megoldódnak, és a világ visszazökken a megszokott kerékvágásba. Persze az önámításban eddig is csúcsokat döntöttem.
Miután hajat mosok és szárítok, kifestem a körmöm – a lábamon is –, rájövök, nem húzhatom tovább az időt, egyben dühös is leszek magamra. Mi a fenét művelek?
Hátrafeszített vállal masírozok be a szobába, magamra kapok egy tépett farmert, egy testre simuló tojáshéjszínű felsőt, és lerobogok a nappaliba. Jobb szemtől szembe állni az „ellenséggel”!
A szobában senkit nem látok. Sem a kanapén, sem alatta nem fekszik az, akivel leginkább tartok a találkozástól. No, jó, akkor biztos a konyhában van. Lenyuszizom magam, és elindulok szembenézni a vámpírral, akivel mégis egy oldalra kényszerültünk. Azzal most nem vagyok hajlandó foglalkozni, hogy a szívem környéke megbizsereg a gondolattól, hogy esetleg kócos hajjal, kávét kortyolgatva találok rá. Olyan katyvasz van bennem, hogy nem csodálkoznék azon sem, ha az ölelésébe rohannék, de azon sem, ha elszaladnék előle.
A konyha küszöbén nem jutok túl. Egyszerűen sóbálvánnyá válok, mint a bibliai Lót asszonya. A terített asztal, a legyezőformára hajtogatott szalvéta, az asztal közepén illatozó friss kalács és forró kávé látványa eltörpül Aisha kérő, kérdő tekintete és várakozó arca mellett. Beljebb óvakodom, miközben megcsípem magam. Még mindig álmodnék?
– Nem tudtam, mit szeretsz, ezért pirítottam kenyeret is, ahogy meghallottam, hogy jössz lefelé. Mindjárt kész lesz – Aisha hangjának tétovasága szíven szúr. Odasietek, és hevesen megölelem. Szememből megint csak szivárognak azok a fránya könnyek!
– A fene! Olyan vagyok, akár egy selejtes locsolókanna. Bocs! – húzódom vissza, és törlöm meg az arcom, miközben könnyeimtől nedves pólójára mutatok.
– Nincs semmi baj? – Ilyen sem fordult elő eddig az életemben. Tényleg aggodalom van a hangjában.
– Nem, nincs. Csak még soha nem készített nekem senki reggelit. Pontosabban, nem emlékszem rá, hogy történt volna ilyesmi.
– Korán ébredtem, és képtelen voltam a mennyezetet bámulva heverészni – bagatellizálja el, mintha nem lenne semmi jelentősége a dolognak, pedig van. – Reggelit meg mindenki szokott enni. Vagyis – mered ki az ablakon a hátam mögött –, majdnem mindenki.
Megpördülök, és a farkast látom, ahogy a kocsibehajtónál álló fenyő tövénél lustán elheverve a házat nézi.
– Viszek ki vizet – indulok a mosogató felé.
– Hagyd! Már kitettem neki egy tállal, és némi ropogtatnivalóval is megkínáltam, de egyelőre nem közelít. Furcsa egy farkas ez.
– Ööö, hmm. Nem tudom, említettem-e tegnap, de ez a farkas Alaric egyik avatárja. Legalábbis valami olyasféle. – Zavartan tekergetni kezdem a tincseim, mielőtt leállíthatnám a mozdulatot.
– Nem, valahogy elfelejtetted, de nem csodálkozom rajta. Nem hiszem, hogy nagyot tévednék, ha azt mondom, sűrű volt a tegnapi napod. – Leül az egyik székre, az ölébe ejti a kezét, úgy néz rám. – Tudom, hogy nehéz lesz valaha is megbocsátanod, de meg kell kérjelek rá, ne szaladj így el többé. – Mély levegővétel után folytatja: – Utálhatsz, akár gyűlölhetsz is, de ne tedd ki magad emiatt veszélynek!
– Gyerekes dolog volt tőlem, hogy elrohantam úgy, hogy végig sem hallgattalak. Azonkívül megvoltak az indokaid arra, hogy azt tedd, amit tettél. Nem kell vele egyetértenem. Ráadásul a tegnapi beszélgetésem után Alaric-kel, nem hibáztathatlak semmiért. Nem sokkal voltál idősebb, mint én most, és a saját bőrömön érzem, milyen nehéz jól dönteni, és szembenézni a félelmeinkkel. Tartok tőle, hogy nem is leszek rá képes. – Elkeseredetten zökkenek le a székre. – Mit csináljak, Aisha?
– Legelőször egyél valamit! Utána elmesélhetnéd, mi történt köztetek – int az ajtó felé a fejével. Odakapom a tekintetem, pedig tudhatnám, hogy nem beszélne ilyen nyugodtan, ha ott állna Alaric. Lehiggadva, szófogadóan elveszek egy kalácsszeletet, és jó vastagon megkenem csokis mogyorókrémmel.
– Dióhéjban vagy részletesen kéred?
– A 100 híres regény változatot kérem, később úgyis belemegyünk a részletekbe.
– Elszaladtam, utánam jött, leszidott a meggondolatlanságom miatt, mesélt a múltjáról Gabriellel, arról, amikor ellene fordult, és arról, hogy szerinte mit fog csinálni a testvére most, hogy úgy tudja, meghaltam. Aztán hazajöttünk.
– Talán tévedek, de ebből nem derül ki, mi az, ami annyira megviselt téged, és engem leginkább az a rész érdekel. – Komolyan néz a szemembe, tekintetében némi acélosság villan. Szokatlan érzés, hogy valakit érdekelhet velem kapcsolatban ilyesmi. Addig, amíg ki nem mutatta a foga fehérjét, abban bíztam, hogy Gabriel lesz az, akinek végre fontos leszek. Ehelyett rátaláltam az anyámra.
– Alaric mesélt a múltjáról. Arról, hogy hogyan ölte meg bosszúból Gabriel kedvesét – suttogom halkan, mintha attól tartanék, valaki más is meghallja, amit mondok.
– Ennyi?
Nemtörődömsége láttán megdöbbenek. Szerinte is normális dolog egy ilyen cselekedet?
– Ennyi – biccentek.
– Félre ne érts, megrázó, amit megtudtál, de nem meglepő.
Felvonom a szemöldökömet, majd szinte megrettenek magamtól. Jézusom! Csak nem vettem át Alaric idegesítő szokását?
– Alaric vámpír – mondja ki Aisha a nyilvánvalót. – Nem mintha nem tudnád, csak nem látom értelmét, hogy kerülgessük a forró kását. Soha nem lesz emberi, soha nem fog emberi normák szerint cselekedni. Ragadozó, aki vadászik, aki a territóriumát védi. Tetszik, nem tetszik, ez tény. Az, hogy ebben a küzdelemben mellettünk áll, kicsit kiegyenlíti az erőviszonyokat, de nem bízhatunk meg benne. Több száz évnyi közös múlt áll Gabriel és ő mögötte. Bármikor eljöhet a pillanat, amikor úgy találja, inkább mégis mellette a helye.
– Ha nem bízol benne, akkor miért fogadtad el a segítségét? Egyáltalán hol van most? – Oda sem figyelve kortyolok a kávéba, amit Aisha kitölt. Keserű, akárcsak a szám íze, így gyorsan cukrot lapátolok bele, és nyakon öntöm tejjel.
– Miután lefeküdtél, azt mondta, elmegy, és utána néz, mit csinál Gabriel. Nem is bánom, mert így legalább van lehetőségünk nyugodtan beszélni.
Töprengve nézem Aishát, majd arra jutok, szükségtelen, hogy beavassam, sejtésem szerint pont ezért ment el Alaric. Inkább arról kezdek beszélni, ami nemrég fogalmazódott meg bennem.
– Tegnap említette, hogy Gabrielnek azért kell egy boszorkány, mert csak így találhatja meg a medált, amivel Nicole lezárta az átkot. Ezek szerint Gabriel eddig nem tudta megszerezni, tehát a következő lépése az lesz, hogy megpróbál téged elfogni és kényszeríteni, hogy előkerítsd. Ezt kéne valahogy kivédenünk. Ha előtte jutunk a medál nyomára, fegyverré válhat a kezünkben, és a pokolra küldhetjük a segítségével Gabrielt. – Hogy mi lesz ebben az esetben Alaric-kel, arra egyelőre gondolni sem akarok.
– Igen, bennem is felmerült ez a lehetőség, de nem olyan egyszerű a helyzet. – Zavartan hunyja le a szemét. – Neyree! Én nem vagyok képes ilyesmire, és addig jó, amíg ezt sem Alaric, sem Gabriel nem tudja. Kevés az erőm hozzá, a dryw-vér elzárja tőlem a hatalmát. Apám szerint anyám vére a ludas ebben, de ez semmin sem változtat. Nem bírok annyi mágiával, hogy találomra elsüllyesztett tárgyakat felhozzak a föld alól.
– Alaric utalt rá, hogy esetleg meg tudnál tanítani az alapvető praktikákra.
– Ebben igaza van. Megvan hozzá a képzettségem, bár kevés a tehetségem. Ha ezt akarod, mindent megtanítok neked, amit csak tudok. A hatalmad messze felülmúlja már most is az enyémet.
– Oké – veszek mély levegőt –, csináljuk! Te kiokítasz minden csínjára-bínjára a dryw-létnek, én pedig megpróbálom megtalálni azt a nyavalyás ékszert. Legelőször ott van a napló, hátha abból kiderül, mit is csinálhatott Nicole.
– Napló?
– Igen. Alaric nekem adta Nicole naplóját. Gondolom, abban reménykedett, hogy egy sereg dolgot nem neki kell majd megmagyaráznia a számomra, de eddig nem volt rá időm, hogy elolvassam.
– Akkor kezdjük a naplóval!
Késő délutánra már mindent tudok Nicole családjáról, a birtokról, ahol éltek, a Rend alapvető előírásairól és egy bizonyos Mathias Reedről, aki a Summerbee földek szomszédságában telepedett le akkoriban. A naplóból feketén-fehéren kiderül, hogy a család háta mögött Nicole igen bensőséges kapcsolatot ápolt az illetővel. A későbbi oldalak arról vallanak, mennyire hiányzott neki a férfi Cold Valleyben. Ezektől a soroktól furcsamód jobban érzem magam, de nem akarok azzal foglalkozni, mi a forrása megkönnyebbülésemnek.
Nicole leírja Jeremiah és Anna búcsúzását, az utazásukat a Revenant fedélzetén, a megérkezésüket és azt, milyen szóbeszédeket hallottak a Cold Valley-i erdők vérengző szelleméről, akiről azt tartották a helyiek, hogy egy indián varázsló nyugtalan szelleme, aki bosszút áll a fehéreken, népe gyilkosain. De egy szó sincs benne varázslatokról, bűvigékről vagy egyéb dryw-mágiáról. Megtalálom azt a részt, ahol a – mostani kávézó helyén álló –kocsmában látott vérengzésről beszámol, és leírja, miként sikerült egy időablakon át a múltba tekintenie és megbizonyosodnia arról, hogy az nem egy szellem műve volt. Nem veti papírra a varázslat részleteit, így nem leszek okosabb, legfeljebb megnyugtat, hogy nem az őrület környékezett meg azon a délutánon, amikor erről vizionáltam.
Ahogy telik az idő, azt veszem észre, hogy egyre gyakrabban nézek az órára a nappaliban. Hallom, Aisha motoszkálását a konyhában, és megengedem magamnak, hogy szíven simogasson a gondolat, hogy egész nap körülöttem sürgött-forgott, pedig első ránézésre senkinek sem jutna eszébe róla egy konyhatündér. A nap folyamán egy hangos szó sem esett közöttünk, sőt volt, hogy csak úgy egymásra mosolyogtunk. Idegen az eddigi életemtől, de ehhez szívesen hozzászoknék.
Sok mindenről beszélgettünk. Nagyapámról, Earl Summerbee-ről, akiről megtudtam, hogy kimagasló tehetségű dryw volt, akinek különösen erős kapcsolata volt a tűzzel. A család történetéről, a kétszáz évvel ezelőtti menekülésükről Európából, amiről csak tizenhét évesen tudta meg anyám az igazat, mármint, hogy a Rend elől szöktek Amerikába. És az apám – Marcus – titokzatos terveiről a gyermekeivel kapcsolatban.
Aisha igyekezett elfogulatlanul beszélni róla, de még így is érződött a hangján, mennyire bánja, hogy nem lehetett közös jövőjük. Az én szememben azonban Marcus inkább olyan gerinctelen féregnek tűnt, aki céljai érdekében nem restellt becsapni és megtéveszteni több fiatal lányt sem. Hogy mit látott benne Aisha, számomra rejtély maradt.
A napló és a családi legendák arról árulkodtak, hogy a Rend Atyja valamiféle fenyegetést látott a Summerbee családban, ezért sem értettem, hogy vajon mi mozgatta Marcust, amikor szemet vetett anyámra. Igaz, amikor Earl mellé kirendelték a nagyanyámat – Elsie Frewent –, hogy csábítsa el, még nem tudhatták, hogy az egyesülésükből lánygyermek születik majd. Milyen cél szolgálatában áldozta fel magát Elsie, hiszen a napnál is világosabb, hogy nem volt szerelmes nagyapámba, és legfőképpen, mivel vették rá az engedelmességre? Hihetetlennek tűnik, hogy egy egyszerű utasítás elegendő lehetett arra, hogy feláldozza a boldogságát, és olyan ember mellett élje le az életét, akihez nem fűzte szerelem. Bár jobban belegondolva, mennyiben különbözik ez attól, amikor a szülők csak gyermekeik miatt maradnak együtt azután, hogy a szerelem tovaszáll életükből?
A gyűrűm is szóba került. Aisha úgy véli, egyfajta katalizátorként működött, hogy felébredjen addig alvó hatalmam. Ez így rendben is volna, de érzem, van még valami jelentősége, hiszen különben nem találtam volna meg az ágyamon, miután elhajítottam a barlangban. Nicole akarata a túlvilágról is megtalálta a módját, hogy figyelmeztessen és támogasson. Lehet, hogy egyéb tervei is vannak az ékszerrel és velem kapcsolatban.
Aishának rengeteg kérdése volt, amit mint felnőtt barátnő nem tehetett fel, mert úgy érezte, gyanús lett volna. Érdeklődött a gyermekkori emlékeimről, hogy milyen volt felnőni Brockék mellett, és ennek kapcsán felvetődött, mit is tegyünk majd, ha túlleszünk a vámpírproblémán. Elképzelhetetlennek tartom, hogy Aisha újra csak mint barát vegyen részt az életemben.
Azon kapom magam, hogy ismét az órát nézem. Nyugtalanságom egyre nő. Hol lehet Alaric? Miért nem jött még vissza? Igaza volt Aishának abban, hogy ingatag? Nem, ezt nem hihetem, főleg a tegnapi beszélgetés után nem!
Tekintetemmel a farkast keresem, de nem találom. Oké, most már nem csak nyugtalan, hanem ideges is vagyok. Vajon hova tűnt néma őrünk? Nem kellett megkérdeznem Aishától – tudtam magamtól is –, hogy Alaric azért hagyta itt az ordast, hogy fél szemmel figyelni tudja a környéket, nehogy Gabriel meglepjen bennünket. Most még sincs se híre, se hamva a fekete fenevadnak. Felállok, és az ablakhoz megyek, hátha onnan megpillantom, ahogy a ház oldalának dőlve pihen, de ott sem látom.
Mi van, ha Gabrielnek mégsem volt szüksége annyi pihenésre, ahogy Alaric gondolta? Mit tegyünk, ha megtalálta a módját, hogy Alaric-et fogságba ejtse? Olyan keveset tudok róluk, és szinte semmit arról, mi mindent tehetnek egymással. Gabriel egyszer már kitalálta, hogyan tartsa távol tőlem az öccsét egy darabig. Mi van, ha most is erről van szó? Az angyali kinézetű vámpír volt olyan éber és agyafúrt, hogy megragadja a kínálkozó lehetőségeket. Mennyivel egyszerűbb lenne a dolgunk, ha a filmek és a könyvek mintájára nekünk is csak egy ostoba ellenség jutott volna. De nincs ilyen szerencsénk, ráadásul Alaric-nek és a farkasának nyoma veszett.
Vívódom, hogy szóljak-e Aishának, de a régi beidegződés visszatart. Biztos azt mondaná, hogy képzelődöm, és elhessegetné az érveimet. Mégiscsak ő a felnőtt, én meg csupán egy tizenhat éves lány vagyok, akinek eléggé zavaros a múltja ahhoz, hogy mindenütt veszélyt lásson. Alaric-et pedig nem szívelheti, hiszen vámpír. Ezt teszi az előítélet. Hiszen Gabriel és Alaric olyan, mint a tűz és a víz, semmi közös sincs bennük. No, jó! Kivéve a vérszívást, de hát mégsem adhatja legelésre a fejét egy vámpír!
Bármennyire is taszít Alaric tette, amivel bosszút állt szerelme haláláért, mégis féltem őt. Ami jó nagy hülyeség, tekintve, hogy egy több száz éves halhatatlanról van szó, de ki állította, hogy mindig ésszerű vagyok.
Mindenesetre a konyhából kiszűrődő dúdolás nem arról árulkodik, mintha Aisha túlságosan aggódna Alaric távolléte miatt. Talán példát kéne vennem róla, és jobban kellene bíznom Alaric képességeiben!
Már sötétedik, amikor megcsörren a telefon. Bele sem gondolok, hogy Alaric nem tudja a számot, máris a készülék felé vetődöm.
– Halló?
– Neyree? Camilla vagyok. Segíts!
Alig értem a szavait a zokogásától.
– Persze, mi történt? – markolom meg szorosabban a kagylót.
– Lissa! Lissa eltűnt!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!