2013. szeptember 17., kedd

Vámpírok márpedig... ~ 14. Mr. Hunt




14.

MR. HUNT
Nem csapok nagy zajt, Alaric pedig semennyit, ahogy előretörünk a bokrok kusza szövevényében. Az ösvényt úgy tíz perce hagyhattuk magunk mögött. Alaric egyszer csak letért róla, én meg kivételesen nem faggatóztam. Gondolom, nem szerette volna, hogy a testvérének feltűnjön a közeledésünk, vagy talán megérezhetett egy csapat vadászt, és őket akarta kikerülni.
Most hallgatagon lépdel előttem, és én sem érzem úgy, hogy feltétlenül beszélnem kéne. Aggódom és félek. Egyik érzésről sem társalognék szívesen. Aggódom, hogy elkésünk, és már nem segíthetünk Lissán, és félek Gabrieltől, aki világosan megmutatta, milyen sötétség lakik benne. Vadsága, kegyetlensége taszít, ereje rettegéssel tölt el, mégsem hátrálhatok meg. Egyrészt akit a félelmei uralnak, az nem is él igazán, másrészt Lissának szüksége van rám. Miközben követem Alaric magas, fekete alakját, magamban zsolozsmázom: Szembenézek a félelmemmel! Megismerem és legyőzöm! Szembenézek a félelmemmel! Megismerem és legyőzöm! De nem érzem ettől bátrabbnak magam, csak idétlenebbnek. Mindenesetre biztos, ami biztos, folytatom a terápiát, hátha később hat. Ráadásul most sokkal több az esélyem a túlélésre, mint mikor elindultam, hiszen Alaric itt van velem, és ketten szállunk szembe Gabriellel.
Alaric visszanéz rám a válla fölött, és ettől kiröppen a fejemből minden aggodalmas gondolat. Fekete szemében még feketébb lángok táncolnak, sötét haja a nedves levegőtől csigákba göndörödik, vonásai szinte kínzóan tökéletesek. Kábán megállok, és úgy nézem tovább. Megtorpan ő is, majd visszaindul felém.
Széles vállára rásimul a bordó pulóver, farmernadrágjában kirajzolódnak combizmai. Legszívesebben szorosan hozzásimulnék, beleolvadnék, hogy minél közelebb érezhessem magamhoz. Már itt is áll előttem, éjszín szeme kérdően fürkészi az enyémet, de nem tudok, képtelen vagyok válaszolni. Furcsa, nem evilági kábulatomban kinyújtom felé karjaimat, és átölelem a nyakát. Lábujjhegyre állva nyújtózkodom, és valószínűleg azért, mert meglepem, sikerül megcsókolnom. Szája észtvesztően puha és selymes. Meleg leheletünk egy pillanatra összekeveredik, majd szétválik, ahogy gyengéden megpróbál eltolni.
Nem hagyom magam. Szükségem van rá! Teljes erőmből szorítom, ami neki körülbelül annyit számíthat, mint egy szúnyog erőlködése az elefántnak, de mégis, kis idő múlva enged nekem. Jóleső érzéssel ölelem meg. Olyan, mintha hazaértem volna, ahol nem eshet bántódásom. Egyszer csak átveszi az irányítást, és most már nem én szorítom magamhoz, hanem ő húz magához. Lehajol hozzám, és csókjai végigperzselik az állam, a nyakam, a vállam hajlatát. Eszembe se jut, milyen veszélyes ez a helyzet egy vámpírral. Nem létezik semmi a magával ragadó, forró örvényen kívül, ami az érintésétől támad bennem.
Keze a pulóverem alá téved, és a hideg téli levegő játékos, jeges csókjaitól megborzongok. Vagy talán ő tehet róla, ahogy végigcirógatja a derekamat? Vagy a kasmír puhaságú pulóverének gyengéd érintése a hasamon, miközben Alaric feljebb simítja az enyémet? Nem tudom, de nem is érdekel. Inkább hagyom, hogy egyre mélyebbre rántson az örvény. Vagy inkább szárnyalok, és a magasság miatt fogy ki a levegőm? Semmi mást nem érzek, csak Alaric-et, ahogy ölel, ahogy ajkával kutatja az enyémet, és a gyönyörűséges érzésektől hajtva kezem a pulóvere alá siklik. Megpróbálok még közelebb bújni hozzá, kezem már a pólója alatt kutakodik. Ujjaimat belemélyesztem a hátába, úgy kapaszkodom belé. Csak ő tarthat meg, akár a pokolba szállok épp alá, akár a mennybe ragad az érintése.
Nem gondolkodom, csak érzek, nem tudok megszólalni, de a testem mindent elmond Alaric-nek, amiről érdemes lenne beszélnem. Csókja hirtelen mélyebb lesz, hihetetlen érzés cikázik át rajtam, ahogy keze a mellemhez ér, és szaggatottan levegő után kapok. Egek, elemészt a belsőmben fakadó tűz! Alaric egyre mohóbbá válik, keze már mindenütt ott van, lassan azt sem tudom, melyikünk teste melyikünké. Valami ismeretlen éhség támad bennem, felnyújtózkodom, hogy elérjem a nyakát, és idegen sóvárgással beleharapok.
A következő pillanatban a földön találom magam. Alaric tőlem méterekre áll, hátát egy fenyőnek vetve, fejét hátrahajtva zihál. Én sem vagyok jobb állapotban. Levegő csak ímmel-ámmal jut a tüdőmbe. A számhoz emelem a kezem, és megtörlőm az ajkamat. Összerándulok az érintésre, egyszerre zsibbadt és fájdalmasan duzzadt. Kábultan meredek a vérre a kezemen, amikor leengedem az ölembe. A furcsa éhség újra feltámad bennem, már-már lenyalnám a vért, amikor Alaric mellém szökken és felkiált:
– Ne!
Keze lefogja kézfejemet, majd a zsebéből előrángat egy vászonzsebkendőt, és letörli a vért a bőrömről. Az ő vérét! – jut eszembe, hisz nem érzek sebet a számon.
Egy néma percig egymásra meredünk, majd mintha fájdalmas lenne eltávolodnia tőlem, elhúzódik, és visszalép a fához.
– Mi a fene volt ez? – szakad ki belőlem a kérdés.
– Szenvedély.
– Nem arra értem! Azt ismerem. Ez az éhség…
Megkeményedő pillantásától végigborsódzik a hátam.
– Honnan ismered a szenvedélyt? – A hangja semmi jót nem ígér. Sőt! Úgy hangzik, mintha gyilkolni akarna. – Ki volt az? – A szavai szinte érthetetlenek a hörgéstől. Mintha kavicsok görögnének a szájában és a mellkasában.
– Kicsoda? – meredek rá értetlenül. Az agyi oxigénhiány eredménye lehet, hogy nem értem, mi baja.
– Az, aki megismertetett a szenvedéllyel – villog veszedelmesen a szeme.
– Ó, hogy az?!
– Igen, az! Ne húzd az időt, bökd ki! Megölöm!
– Az nehezen fog menni – vigyorodom el cseppet sem nőiesen. Nem tehetek róla, valahogy vidámsággal tölt el, hogy ölni támadt kedve.
– Már miért menne nehezen? Odamegyek, és kiszívom az utolsó csepp vérét is!
Oké! Ez már nem hangzik olyan romantikusan.
– Nem tudod megölni, mert már halott – sóhajtom, és elkezdek feltápászkodni. Egy tizedmásodperc múlva már ott is van, és segít megállnom a lábamon.
– Fáj a hiánya? – Halk kérdését alig hallom meg.
– Nem! – Valami hebehurgya módon örömömet lelem értetlen pillantásában, amivel mosolyomat jutalmazza. – Nem hiányzik, mert bármikor elérem. – Az arckifejezése mindent megér, de megszánom, mielőtt a fejébe venné, hogy jobban járna, ha elmegyógyászhoz vinne. – Jaj, Alaric! Egy könyvben olvastam róla, aminek az írója már régen meghalt.
– Könyvből ismered a szenvedélyt?
Hitetlen kérdése ráébreszt, hogy milyen keveset tudnak a pasik a nőkről.
– Igen, egy könyvből. És ne röhögj! – ripakodok rá, amikor látom, hogy gúnyos mosolyra húzza a száját.
– De muszáj! – Most már nem is próbálja leplezni, milyen jól szórakozik. – Na, ne légy bosszús, felerészben magamon nevetek! Képes lettem volna vérét venni valakinek, akiről semmit sem tudok. Nem sokszor ébred bennem ilyen erős érzés, ezért tanulságos, ami történt – komolyodik el hirtelen.
– Akkor te sem tudod, mi volt ez a dolog?
– Dolog?
– Jaj, ne őrjíts meg! – kiáltok rá bosszúsan. – Már csaknem egy órája arra vagyok kíváncsi, hogy mi a fene volt az az éhség, amit éreztem.
– Vérszomj.
– Ennyi? Csak ennyi a válaszod? – Magam is hallom, hogy kissé kezd hisztérikussá válni a hangom.
– Nem, nem csak ennyi. Néhány kiválasztott ember, aki érzékeny, valahogy azonosulni tud a vágyainkkal. Valószínűleg te is közéjük tartozol, és ezért érezted magadénak a szomjamat.
– A szomjadat? – Most nem foglalkozom vele, mennyire idétlen, hogy papagájként mindent elismétlek, amit mond. Fontosabb kérdés foglalkoztat. – Te megszomjaztál rám?
– Ez a szexuális felajzottság velejárója a vámpíroknál – mondja halálkomolyan. – De soha többé nem akarom megkóstolni a véred. Legalábbis az engedélyed nélkül nem!
Jézus! Erre nem kérdezek vissza, ha a fene fenét eszik, akkor sem. Az engedélyemre meg várhat, míg a nap a holddal csókolózik.
– Hmm. Köszi, hogy észnél voltál és megakadályoztad, hogy lenyaljam a vért a kezemről. – Inkább sóhajtom, mint mondom. Míg az eszem borzad, addig a vágy, ami ugyan elcsitul már bennem, sajgó hiányt hagy maga után.
– Nem akartad volna, hogy létrejöjjön a kapcsolat. És bármily kevés is volt a vér, megtörténhetett volna – morogja.
– Te most az avatárrá válásról beszélsz?
– Nem – rázza meg a fejét. Szemében már lelohadt a fekete tűz, figyelmesen, éberen néz rám, mintha azt várná, hogy jelenetet rendezek. – Én a szeretők kapcsolatáról beszélek, ami ember és vámpír között vércserével jön létre, akárcsak a vámpír-vámpír pároknál.
– És ahhoz neked nem kellett volna innod az én véremből?
– Már ittam belőled, és nem olyan régen, hogy lehetetlen legyen kapcsolódnunk.
Hoppá! Milyen dolog az már, hogy elfeledkeztem arról, hogy ájultra szívott?! Biztos még mindig nem vagyok teljesen magamnál.
– Lapozzunk! Nem teszek úgy, mintha a te hibád lett volna ez az egész. Ne haragudj, nem tudom mi ütött belém, hogy így letámadtalak!
– Igazán méltányolom, hogy nem engem hibáztatsz, mindazonáltal hamarabb meg kellett volna állnom. Fiatal vagy, téged elragadhatnak az érzéseid, de nekem nincs ilyen mentségem – mosolyodik el fanyarul.
Egyszerűen bámulatos, hogy egy mondattal miként képes teljesen elvenni az életkedvemet is. Ennél jobban nem is éreztethette volna, hogy kis taknyos vagyok hozzá képest. Legszívesebben bepancsolnék neki, csak hogy valami halvány sejtése legyen arról, hogyan érzem magam a mentális józanító pofonja után.
– Ó, hagyjuk már ezt az egészet! – vicsorgok rá. – Lissáért jöttünk, és ha jól látom, közel van a tisztás – intek jobb felé, ahol valóban halvány derengés játszik a fák között.
Alaric kis ideig még fürkészőn néz, majd mint aki jól végezte dolgát, elmosolyodik.
– Igazad van, kicsi dryw! Ismét.
Ha megérem, egyszer móresre tanítom. Tuti, hogy tudja, miként hat rám az efféle gabrieles lekicsinylő kicsidrywezés. Jössz még az én utcámba! – sziszegem magamban. És milyen édes lesz a bosszú! Amint lehetőség adódik, én élek vele, és akkor meglátjuk, ki a kicsi dryw!
Erőt veszek magamon, és megpróbálom felnőttként kezelni a helyzetet. Nagy cucc! Az előbb elkapott a hév, és rámásztam. Na és? Megy tovább a világ, nem? De igen!
Megjátszott higgadtságom eléri a célját. Összedugjuk a fejünket, és tervet kovácsolunk. Alaric előre küldi a farkast, hogy utánanézzen, Gabriel csakugyan a vadászokkal múlatja az idejét, majd behatolunk a tisztásra. Egyszerű, de nagyszerű terv, nem igaz?
Alaric hamarosan bólint. A farkas elérte a vadászokat, és valóban ott látja Gabrielt és Argust is az első sorban. Remek!
A faház felé indulunk. Én a kút felé kerülök, míg Alaric a házat deríti fel. Már a kútkáván támaszkodom, amikor elcsípem a szemem sarkából a jelzését, hogy minden rendben. Csakhamar ott áll mellettem.
– Üres a ház. Sehol senki – mormolja, majd egyetlen mozdulattal letaszítja a kutat fedő deszkatákolmányt a káváról.
Szememet meresztve nézek le a sötétbe. Először nem látok semmi különöset, majd kavargás támad a mélyben, ahogy a kút falánál megmozdul egy csatakos hajú, vizes ruhájú, vékonyka alak, majd visszahúzódik, mintha fedezéket keresne.
– Lissa! Lissa! Mi vagyunk azok! Neyree és Alaric!
Melissa tétován a kút közepére lép, és feltekint ránk. Összeszorul a szívem, ahogy megpillantom szinte feketére színeződött ajkát, hatalmasra tágult szemét. Nem úgy tűnik, mintha magánál lenne.
– Alaric! Gyorsan ki kell húznunk onnan!
Sürgető kiáltásomra megemeli a szemöldökét, mérlegelőn rám néz, majd így szól:
– Lépj hátra! – és egy ugrással a kútban terem.
Hallom, ahogy Lissa ijedten felsikolt, majd Alaric megnyugtató dünnyögésének hatására elcsitul. Egy fél pillanatra rá már mellettem állnak. A vámpír úgy szökell fel a mélységből, mintha csak lépcsőfokra ugrana. Alaric lassan leengedi az öleléséből Lissát, aki lecsúszik a földre.
Lissa tényleg szánalmas látványt nyújt. A téli hideg és a csaknem kiszáradt kút nedvessége megtette a magáét. A földön kucorogva egész testében remeg, szeme rettegéssel és fájdalommal telve pásztázza a környéket, jobb felkarján vöröslő szélű, hosszú vágás éktelenkedik.
– Csitt, csitt! Nincs semmi baj! – tekerem köré a pokrócot, amit magammal hoztam. – Minden rendben lesz. Camilla már vár rád.
Kissé aggodalmasan pillantok Alaric-re. Valahogy nem számítottam rá, hogy Lissát ilyen állapotban találjuk. Mi lesz, ha nem éli túl, vagy ha túl gyönge, hogy velünk jöjjön az elágazáshoz, ahol a nővére várakozik? Vajon mit tett vele Gabriel, hogy ennyire magánkívül van?
Fekete kísérőm fürkészőn körülpillant, majd leguggol Lissa mellé.
– Hogy érzed magad? Fázol? Gyenge vagy?
Nem értem Alaric-et. A hülye is láthatja, hogy Lissa átfagyott, és olyan gyenge, mint az őszi légy. De aztán leesik. A sikoltáson kívül eddig egy hang sem hagyta el Melissa torkát.
– Tudnunk kell, Lissa, hogy mi történt. Segíteni akarunk – hajolok mellé, hátha elcsípek akár egy sóhajtásnyi választ is. De percekig kell még várnom, és győzködnöm, hogy meghalljam a hangját.
– Fázom. – Olyan halkan cincogja, hogy először azt hiszem, csak a fülem tréfált meg. Intek Alaric-nek, mire a házból újabb pokrócot hoz, amit szintén Lissa köré tekerek. Felsóhajt, aztán újra nekikezd: – Este felhívott, hogy Camilla osztálytársa, és hogy látott minket múltkor a suli előtt. Azt mondta, nagyon megtetszettem neki, és hogy találkozzam vele. Ráadásul olyan volt, mintha belőlem hívna. – Szerencsétlenül néz rám, és értetlenségem láttán tovább magyaráz. – Mintha valami belülről hajtott volna felé, mintha valami fonál lett volna belül hozzám kötve, amivel magához húzott. És a hangját a fejemben is hallottam, nemcsak a telefonból. – A mondat végén a hangja kétségbeesetten megcsuklik.
– Semmi baj, értem! – simogatom végig a karját. – Utána mi történt?
– Amikor kiléptem a kapun, már várt rám. Az erdő szélén várakozott, a lámpaoszlop alatt. Pont ráesett a fény. Olyan szép volt.
Elszorul a torkom. Pontosan tudom, mit érezhetett Lissa, amikor megtapasztalta Gabriel jól bevált csábító trükkjét. Megszorítom a karját, hogy bátorítsam.
– Amikor mellé értem, berántott a fák közé. Egy hatalmas, szürke kutya volt vele, ami egy intésére körbejárta a házat legalább háromszor. Nem értettem semmit, és teljesen tehetetlen voltam. Magához szorított és befogta a számat – zokog fel.
Miközben átkarolva ringatom, nem kerüli el a figyelmemet, hogy Alaric egyre türelmetlenebb. Nem csodálom, nekem sincs sok kedvem itt cseverészni, de Lissának túl kell esnie ezen, hogy tudjuk, hová is vigyük. Mert ha nagyobb a baj, szó sem lehet Camilláról. Akkor egyenesen a kórházba kell mennünk. Nyugtató simogatásom úgy látszik, lassan megteszi a hatását.
– Amikor a kutya végzett, megütött. Elsötétült minden. Egy házban tértem magamhoz. Ott ült a széken előttem, és egy pohárból a véremet itta. – A hisztéria újra megkörnyékezi, de erőt vesz magán. – Megvágta a karomat, majd úgy facsarta, mintha csak nedves ruha lett volna. – Könnyel teli tekintetével az enyémbe kapaszkodik. – Azt mondta, a vérem mutatja majd neki az utat. Hogy amikor telihold lesz, az Ellenség vére felfedi a nyaklánc rejtekét. Aztán bedobott a kútba, és ott hagyott. Nem tudom, mennyi időt töltöttem lent, de nagyon féltem. Nagyon féltem! – Szemét újra elöntik a könnyek, és én csak ölelem, és bugyutaságokat mormolok a fülébe. Mit is mondhatnék neki, ami nem elcsépelt? Lassan azonban kifutunk az időből, és Alaric türelmetlensége már szinte tapintható. Ez az, megvan a megoldás! Hogy nem jöttem eddig rá?
– Ügyes vagy, Lissa! Túlélted, és itt vagyunk, hogy segítsünk. De Camilla távolabb várakozik. Engedd meg, hogy Alaric ölbe vegyen, hogy hamarabb odaérjünk!
Nem nézek Alaric-re, mert nem akarom látni, ha fintort vág. Bár az is lehet, hogy inkább attól félek, hogy túlzottan kedvére lesz Melissát ölelni? Hogy milyen hülye tud lenni az ember! Ráadásul undok dolog, hogy ez egyáltalán az eszembe jut.
– Persze – suttogja Lissa, és lehunyt szemmel engedi, hogy Alaric újra felvegye, immáron pokrócokba bugyolálva.
Miközben sietve elhagyjuk a tisztást, imádkozom, hogy kitartson a szerencsénk. Eddig meglepően simán ment a szöktetés. Túl simán! – sóhajtok aggodalmasan magamban. A hideg lassan engem is átjár, hiába van rajtam több réteg ruha. Szegény Lissa, nagyon szenvedhet!
Alaric kiismerhetetlen arccal szedi a lábát mellettem. Egy árva szót sem szólt azóta, hogy Melissa mellé guggolt. Vagy nincs mondanivalója, vagy éppen hogy rengeteg lenne, csak visszafogja magát. Ha túl leszünk ezen az egészen, majd megkérdezem, mi az igazság ezzel kapcsolatban, de most csak örülök, hogy nem kell vele vívnom. Megint megkísért a gondolat, hogy mihez kezdenék nélküle. Képtelen lennék Lissát a karomban a kocsihoz vinni, az tuti fix.
Már azt hiszem, semmi nem jöhet közbe, amikor egy alak tűnik fel előttünk az ösvényen. Egyik kezében fegyver, a másikban a kísértetiesen sápadt Camilla. Harag és kétségbeesés tölt el. Miért nem tud soha, semmi simán menni?
Megtorpanunk. Hallom, hogy Alaric bosszúsan felszisszen. Csak a szemem sarkából látom, hogy leengedi Lissát az öléből. A két lány úgy mered egymásra, mintha be akarnák szippantani egymás látványát. Az alak közelebb lép, most már az ő arcát is látom.
– Ne mozduljatok! – kiáltja.
Camilla a hirtelen hangra összerezzen, majd még jobban elsápadva összecsuklik.
Öntudatlanul lépek előre, mire a férfi felém rántja a fegyvert. Égzengésként robajlik fel az éjszakában a lövés, és abban a pillanatban tudom, hogy végem van.
Jobbról ér a becsapódás, és a következő pillanatban a földön vagyok. Eltelik egy másodperc, mire elér a tudatomig, hogy ismét Alaric terített le, nem pedig egy golyó. Megpróbálom talpra küzdeni magam, de nem megy. Nem, mert a kezem minduntalan megcsúszik valamin, ami meleg és nyálkás. Feladom a próbálkozást, és iszonyodva meredek vérben úszó kezemre.
– Nem! Alaric! – Előrenyúlok, hogy megrázzam, de aztán visszahúzom a kezem. Alaric mellkasán a bemeneti nyílás szinte nem is vérzik. Élete ott folyik el, ahol a golyó is elhagyta a testét. A hátán. A vér szaga súlyosan üli meg a levegőt.
Valaki levegő után kapkod, és csak késve döbbenek rá, hogy én vagyok az. Lissa kábultan mered maga elé a földön, Camilla ájultan hever. Az egyetlen, aki talpon van, az Mr. James Hunt, akinek a szemében azúrkék lángok járják táncukat.
– Szóval visszahozott. Nem gondoltam volna, hogy rászánja magát. Biztos mély benyomást tettél rá, kislány.
Undorodva nézek a báb arcába. Vele nem is számoltunk. Alaric meg volt róla győződve, hogy annyira összezúzta Gabriel és Hunt kapcsolatát, hogy fivérének hetek kellenek ahhoz, hogy helyrehozza a törést. Tévedett. És ez a tévedés lehet, hogy az életébe kerül. Igaz, hogy azt mondta, halhatatlan, de most mégis mozdulatlanul fekszik, miközben a vére egyre jobban eláztatja körülötte a talajt.
Mr. Hunt otthagyja Camillát a földön, és felém lép. Tudom, semmi esélyem, hogy elkerüljem az érintését, és ha hozzám ér, akkor rájön a titkunkra. Alaric arcára meredek, inkább, minthogy azt nézzem, miként fogy el minden reményünk, hogy legyőzzük Gabrielt, és csak ezért látom meg, amikor Alaric szeme megrebben. A fekete tűz feltámad, az ajka mögül agyarak bukkannak elő. Magamban imádkozom, nehogy Lissa erre nézzen, és sikoltozásával eláruljon minket. Alaric ujjai karmokként görbülnek be, teste megfeszül.
Hunt már csaknem ott áll előttem. Arcán visszataszító vigyor. De nem sokáig vigyoroghat. Mint amikor villám hasítja ketté az eget, úgy pattan fel Alaric, és egyetlen nagy ívű csapással felmetszi Hunt torkát. Egyszerre hanyatlanak le. A megölt emberi avatár és gyilkosa, a vámpír.
Messze az erdőben iszonyatos üvöltés hallatszik. Nem sok időm lehet, amíg Gabriel és Argus bosszúért lihegve megjelenik, miközben itt vagyok egyedül a magatehetetlen két lánnyal és a vérét folyató Alaric-kel.
Sietve túrok bele a hátizsákomba, hátha találok valamit, amivel csillapíthatom a vérzést, de nincs szerencsém. Kibújok a pulóveremből és a hosszú ujjú pólómból. Egy melltartóban vacogva tépem le az ujjait, hogy azokból rögtönözzek kötést Alaric mellkasára. Egy pillanat alatt átfagyok. Nem is értem, hogy bírta ki Lissa ezt a hideget a kút mélyén, a nedves ruháiban. Gyorsan visszarántom magamra a megcsonkított pólót és a pulóvert. Miután megbizonyosodom arról, hogy a vérzés csillapodik, Camilla kerül sorra.
Olyan sápadtan hever az ösvényen, mintha halott lenne. Halántékán ütés nyoma kéklik. Hunt biztos leütötte, amikor megtámadta a kocsinál. Megvizsgálom, hogy van-e rajta más sérülés, de nem találok egyet sem. Szerencse a szerencsétlenségben.
A hátizsákból kiveszem a kulacsot, és a kezemre locsolt vízzel megmosom az arcát. Semmi reakció. Ez nagyon nem jó! A hátizsákot Camilla lába alá gyűröm, hátha magához tér, ha több vért kap az agya, de aztán eszembe jut, hátha megsérült a feje, és akkor csak ártok neki. Kihúzom a táskát a lába alól, és egy pillanatig tanácstalanul nézem. A bozót zörrenése ébreszt rá, hogy nagyon nincs erre időm, de szerencsémre csak valami állat mocoroghat, mert nem tör rám sem Gabriel, sem Argus. Mivel Camilláért nem sokat tehetek, Lissához megyek.
Valamivel jobb színben van, mint amikor kiszedtük a kútból, bár maratonon most sem indulhatna. De legalább magánál van. Döntenem kell, mihez kezdjek, mert rohamosan közeledik a vész Gabriel személyében.
A kocsiig már nem sok van hátra. Legfeljebb tízpercnyire lehet, még akkor is, ha terhet cipelek magammal. Először Lissát vonszolom az autóhoz, majd gyorsan ruhát rángatok rá Camilla táskájából, és körbebugyolálom a száraz pokrócokkal. Az átázottakat a kocsi hátuljába gyömöszölöm.
Bármennyire nem tetszik a helyzet, Alaric-et hagyom utoljára. Camilla súlyosabb, mint Lissa, de utólag mégis pihekönnyűnek tűnik, amikor Alaric-et próbálom az autóhoz vonszolni.
Egyre jobban aggódom. Telnek az értékes percek, és egyre nagyobb rá az esély, hogy Gabriel rajtunk üt. Végre sikerül mindenkit a kocsin belül tudnom. Zihálok, és fürdök az izzadságban, de szinte szédelgek a megkönnyebbüléstől, amikor beindítom a motort, és a hátam mögött hagyom az erdőt és az ösvényt, amin Hunt teste hever feltépett torokkal.
Öt perce autózom, mikor ráébredek, nem mehetek haza. Egyrészt Aisha nem fogja megköszönni, hogy elaltattam, másrészt Alaric-kel szemben nagyon erős az előítélete. Nem tudom, képes-e ártani neki, de nincs kedvem kipróbálni. Lehúzódom az útpadkára, és a kormányra hajtom a fejem. Mihez kezdjek?
Lepkekönnyű érintésre kapom fel a fejem. Lissa keze pihen a vállamon, barna szeme óriásira tágulva néz rám a visszapillantóból. Úgy ülnek egymás mellett a hátsó ülésen, mint a verebek a dróton. Csak épp ketten nincsenek maguknál. A fene!
– Mi a baj, Neyree?
– Nem mehetünk hozzám, nem tudnálak elrejteni titeket – vallom be neki ódzkodva.
– Kell egy hely, ahol nem találnak ránk?
– Igen. Amíg nem tudjuk, ki van ellenünk, addig meg kéne húznunk magunkat valahol.
Nem akarom még jobban ráhozni a frászt azzal, hogy elmesélem neki, miként keveredtünk két halhatatlan vámpír évszázados küzdelmének közepébe. Elég, ha annyit tud, rejtve kell maradnunk egy ideig.
– A csónakház! – kiált fel hirtelen. Annyira váratlanul ér, hogy majdnem megáll a szívem. – Apám évekkel ezelőtt felújíttatta, ott meleg van, és senkinek nem jutna eszébe ott keresni bennünket télvíz idején.
– Zseni vagy, Lissa! Merre menjek?
Félórás kanyargás után jutunk el a célunkhoz. A csónakház hosszan nyúlik el a parton, körülötte sehol egy bokor vagy rejtőzésre alkalmas hely. Nem tudnak láthatatlanul megközelíteni bennünket, még akkor sem, ha ránk találnak. Ami elképzelhetetlen! Szinte dalolni támad kedvem.
Lissa segítségével bevonszolom Camillát és Alaric-et az épületbe. Szerencsénkre a polgármester a kényelem híve, így a csónakházban akad egy heverő is. Camillát arra fektetem, míg Alaric-nek egy kivénhedt, de kényelmes fotel jut. Vajon minek kell Lissáék apjának pihenőszoba és fotel a csónakházba? De az kétségtelen, hogy a különcsége most nagyon jól jön nekünk.
Meleg ugyan nincs, de találok egy olajradiátort, és a biztosítékok felkapcsolása után áram is lesz. Igaz, a frász tördel, miközben kint a biztosítékszekrénynél babrálok. Állandóan arra várok, mikor veti rám magát Gabriel hátulról. Szerencsére azonban híre-hamva sincs. A csónakházban lassan szétkúszik a meleg. Esküszöm, oltárt állítattok annak, aki feltalálta az olajradiátort! Lissa egyre élénkebb, és Camilla arca is némi színt kap. Találok teafüvet, így nemsokára belülről is átmelegedhetünk. Egyre nyugtalanabb leszek azonban Alaric miatt.
– Lissa! Kérlek, maradj itt Camillával, és itasd meg teával, ha magához tér!
– Te hová mész? – kérdezi riadtan.
– Csak ide, a szomszéd helyiségbe. Meg kell néznem, hogy Alaric-nek van-e egyéb sérülése is. – Istenem, mennyire utálom, hogy állandóan trükköznöm kell! De a szemérem védelme elég jó indoknak tűnik, hogy Alaric-kel egy szobában maradjak Lissa jelenléte nélkül. Így hát átvonszolom Alaric-et a másik helységbe a fotellel együtt. Mélyen együtt érzek közben a költöztető munkásokkal. Majd leszakad a karom, mire végzek.
Behajtom az ajtót, hogy véletlenül se lássanak ránk, majd Alaric fölé hajolok.
– Hahó! Ébresztő! – No, jó! Ez elég hervadt kísérlet volt, de reménykedni lehet. Mivel nem vált be, tutibb módszert kell találnom. Mit használhatnék repülősónak? Mi az, amire a vámpírok gerjednek? Vér!
A hátizsákból kiveszem a bicskám, majd mély levegőt veszek, és megvágom a karom. Nem merem behunyni a szemem, mert félek, hogy mélyre szalad a penge, ha nem vigyázok. Az éles fájdalmat követően folyni kezd a vérem, így gyorsan Alaric mögé állok, és a karomat előrenyújtva a szája elé teszem. Csak egy pillanatra jut eszembe, hogy alig egy fél napja esküdöztem magamban, hogy a világ végéig várhat az engedélyemre, és erre most én tömködöm a karom a fogai közé.
Először nem történik semmi. Már-már kétségbeesem, amikor megérzem nyelvének érintését a bőrömön. Utána belém harap. Csillagokat látok, de próbálok mozdulatlan maradni. Két kezével átfogja vérző balom, és úgy szorítja magához, mint a gyermek az alvóbabáját. Egyre határozottabb a fogása, egyre egyenletesebben szívja a véremet. Szédülni kezdek, megpróbálom elhúzni a kezem. Nem hagyja! Elgyengül a térdem. Az utolsó gondolatom az, hogy bár mindenkit sikerült kihoznom az erdőből, mégis lesz egy újabb vámpíráldozat. Megtántorodom, és megpróbálok újból szabadulni, de nem megy. Homály kúszik a szemem elé, a hangok elhallgatnak, mintha vattát dugtak volna a fülembe, csak a szívverésem az egyetlen, amit érzek. A szívverésem, ami egyre lassabb, akadozóbb. Kicsúszik alólam a talaj, és elnyel a homály.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!