2013. szeptember 18., szerda

Vámpírok márpedig... ~ 15. A nyakék titka


15.

A NYAKÉK TITKA
–…, hogy az ördög szánkázzon a hátadon! Nem megmondtam, hogy halhatatlan vagyok? Ha nem hat ez az izé, esküszöm, visszahozlak! Utálni fogod a létezésed minden percét, de több ilyen hülyeséget nem csinálsz majd, az biztos. Minek kell neked állandóan mártírt játszani?
Alaric zsörtölődése zene a fülemnek. Azt hiszem, nem lesz az életemben még egy olyan pillanat, amikor jobban fogok annak örülni, hogy szidnak, mint a bokrot. Ezek szerint ugyanis életben vagyok, és Alaric is a legjobb egészségnek örvend. Legalábbis erre vallanak a válogatott szitkok, amiket a fülembe dörmög.
– Ha nem térsz magadhoz hamarosan, nagyon megbánod! Átkozni fogod a napot, amikor ide jöttél, ha még eddig nem tetted volna.
Nincs mese, ki kell nyitnom a szememet, mielőtt valami végzetesre vetemedik. De olyan jó hallani, hogy ilyesmire ragadtatja magát csak azért, mert félt engem. Mintha hájjal kenegetnének!
Vonakodva emelem meg a szempilláimat. Csak egy kicsit akarok kilesni, épp csak annyira, hogy lássam, minden rendben van vele. Persze, hogy lebukom!
– Végre! – csattan fel, de szemében nem harag, hanem megkönnyebbülés izzik. – Már azt hittem, drasztikusabb eszközökhöz kell nyúlnom.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. – A hangom még egy kicsit gyenge, de már tapasztalatból tudom, hogy hamarosan erősebb leszek. Lehet, hogy a karomba csepegő infúziónak köszönhetően, hiszen most nincs itt Aisha, hogy mágikus rásegítéssel gyorsítsa a gyógyulásomat. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy Alaric megtette.
– Ha szerinted nem jó ötlet, akkor csak díjnyertes lehet – morogja. – Lassan az a meggyőződés alakul ki bennem, hogy a te ragyogó ötleteid fognak megölni.
– Nem ölhetnek meg. Halhatatlan vagy.
– Erről van szó! – néz rám keményen. – Mi a fenének kellett a véreddel itatnod? A farkas már épp elejtett egy szarvast, gond nélkül felépültem volna, legfeljebb egy kicsit hosszabb időt vett volna igénybe. De nem. Te felvágod az ereidet. Majdnem megöltelek, ahogy a farkas táplálkozni kezdett.
– De nem öltél meg – sóhajtok fel. Viszont lehet, hogy most megtenné, ha sejtené, hogy egy cseppet sem bántam meg, hogy megitattam.
– Nem sok híja volt. Camilla sikoltására tértem észhez. Manipulálnom kellett az elméjét, hogy elfelejtse, mit látott. Arról nem is beszélve, hogy milyen bonyolult infúziós állványt és plazmát lopni a kórházból. Soha többé ne tégy ilyet!
El akarom kerülni a pillantását, így inkább körülnézek a csónakházban. A heverőn fekszem, de ugyanabban a szobában, ahol elvesztettem az eszméletemet. Ezek szerint áthozta ide. És valóban, itt az állvány, a tasakok, no, meg a kötszer. Bal karom csuklótól könyékig bepólyálva, a jobbomba meg infúzió csepeg. Ó, hogy mennyire utálom a tűket!
– Oké! Akkor te meg ne lövesd le magad helyettem! – morgok rá.
– Butaságokat beszélsz! – Ujjával elsimítja az egyik rakoncátlan tincsemet, ami a szemem elé merészkedik. – Mint már említettük, halhatatlan vagyok. Ha téged talál el a golyó, már halott lennél. És ráadásul az én hibámból.
– Miért lett volna a te hibád?
– Jobban utána kellett volna néznem Jamesnek. Nem gondoltam, hogy Gabriel ilyen gyorsan megerősíti a kapcsolatát vele. Bár, így utólag logikus, hiszen nem számított neki, hogy semmi emberi sem marad Huntban.
– Ne hibáztasd magad! Nincs értelme. Nekem is jobban kellett volna gyanakodnom, hogy olyan simán megúsztuk Lissa kiszabadítását. Tényleg! Most hol vannak a lányok?
– A másik szobában, még mindig. Egy negyedórája még zokogtak.
– Hogyan? – ülök fel hirtelen. – Mi bajuk?
– Valami olyasmit hallottam fél füllel, hogy Lissa magát hibáztatja a történtek miatt, miként Camilla is. Gondolom, ez valami emberi dolog lehet – fintorodik el fanyarul.
– Nem igazságos, hogy szórakozol rajtuk – dorgálom meg. – Attól, hogy te több száz éves vagy, és nem érint meg semmi érzelem, attól még a szeretet komoly dolog. Arról nem is beszélve, hogy egy perce még magadat hibáztattad valami olyasmiért, amiről nem tehetsz.
Nem értem, miért komorodik el a tekintete, hiszen amit mondtam, semmivel sem súlyosabb azoknál, amikről korábban beszélgettünk. De azokat nem vette ennyire a szívére.
– Nem akarok még egyszer arra ébredni, hogy a halál küszöbén álldogálsz, úgyhogy mégis csak van, ami megérint.
Elakad a lélegzetem attól, amit ez jelent. Ezek szerint szeret? Nem merek rákérdezni, csak nézem őt. Tekintetünk egybefonódik, az övében fekete örvény kel életre, húz, von magába.
Aztán vége lesz. Alaric lehunyja a szemét, és mély lélegzetet vesz.
– Nem helyes ez, Neyree. Nem csinálhatom ezt veled. Tizenhat éves vagy, én meg egy őskövület. Nekem nem kamasz vágyaim vannak.
– Én meg soha nem voltam kamasz – suttogom ellenkezve.
– Nem? – mosolyog rám elragadóan. – Amit mondasz, az is csak azt bizonyítja, hogy az vagy. – Ellenkezni kezdenék, de csitítóan felemeli a kezét. – Varázslatos vagy, és nemcsak azért, mert dryw vagy. Elragadó az őszinteséged, rabul ejtő a szenvedélyed…
– Itt jön a „de”, ha jól sejtem.
– Igen. Itt jön. De meg kell értened, hogy mi vámpírok ugyan nagyon hasonlítunk megjelenésünkben hozzátok, emberekhez, mégsem vagyunk azok. Mást jelentenek nekünk az érzelmek, ebben igazad van, és Aisha sem véletlenül félt tőlem. Mert erről van szó, nem igaz? Ezen kaptatok össze.
– Mindegy, mit mond. Nincs igaza!
– Nem mindegy – simít végig a kezemen. – Aisha tapasztalt nő. Tudja, mit jelent a férfi-nő kapcsolat, és ismeri, milyen az, amikor egy idősebb férfi a saját céljaira használ fel egy fiatal lányt.
– De te soha nem bántanál engem, ebben teljesen biztos vagyok.
– Szerintem ő is biztos volt abban, hogy az apád nem fogja bántani. De tévedett, nem igaz?
– Ne hasonlítsd magad Marcushoz! Neki valamiféle titokzatos célja volt, neked nincs ilyen.
– Dehogynem – néz rám immár tiszta szemmel. – Elfelejted, hogy nálad van a kulcs a Továbblépésemhez?
Elszorul a torkom, majdnem elbőgöm magam. Még mindig itt tart? Nem változott benne semmi? Még mindig el akarja hagyni ezt a létezést? Akkor tényleg nem érezheti azt, amit én. Nem érezheti, mert akkor meg sem fordulna a fejében, hogy elhagy. Már megint hülyét csináltam magamból, hisz amíg számomra eget-földet megrengető élmény volt az, ami az erdőben történt, addig Alaric-re nyilván nem tett mély benyomást.
– Azt hittem, meggondoltad magad – motyogom.
– Túl sokszor „hiszel” ahelyett, hogy a tényekre figyelnél.
– Ne leckéztess!
Ingerült hangomra szomorúan, mégis valahogy elégedetten néz rám. Egek! – villan belém. – Csak nem el akar marni magától? Vagy megint csak kábítom magam, ahogy az előbb is utalt rá? Akár így, akár úgy, de a jó érzésem tovareppen.
– Most mihez kezdünk? – kapok új téma után, és megpróbálok lekecmeregni a heverőről.
– Ne kapkodj! – fogja le a kezem. – Előbb ki kell szednem a tűt, és megbizonyosodnom arról, hogy jól vagy.
– Csak csináld gyorsan! Elegem van a tehetetlen fekvésből.
Mindentudóan néz rám, és egyre mélyebbre fészkeli magát bennem a gondolat, hogy valóban csak azért mond nekem ilyeneket minden egyes gyengéd pillanatunk után, mert távolságot akar tartani.
Fürge kézzel kapja ki a kanült, ugyanígy törli végig fertőtlenítővel a helyét. Gézzel lefedi, majd rögzíti egy ragtapasszal, akár csak egy nővér. Amikor végez, megpaskolja a kezem. Ha a fülemet is megvakargatja, agyonütöm, bármi lesz is a következménye!
– Most már beszélhetünk arról, hogy mit csináljunk?
– Persze. Csak hívjuk át a lányokat!– Felugrik, és az ajtóhoz megy. – Camilla, Melissa! Átjönnétek?
A lányok szinte azonnal belépnek.
– Jobban vagy? – kérdezi óvatosan Camilla. – Alaric mondta, hogy véletlenül megvágtad a kezed.
– Igen, sokkal jobban. Ostoba dolog volt tőlem, hogy beleszaladt a bicska a kezembe – mormolom, szándékosan félreérthetően. Alaric összerezzenése gyógyír sértett önérzetemre.
Lissa is odaoldalog. Szeme alatt már kisebb az árnyék, és az ajka is visszanyerte természetes színét.
– Lissa mondta, hogy Gabriel rabolta el a háztól, de még most sem értem, miért? – Camilláról valóban süt az értetlenség.
Alaric-re nézek, aki a lányok háta mögött rámutat a fogaira, majd nemet int a fejével. Oké, akkor a vámpírok létezését kihagyjuk a dologból. Lissa csak annyit látott, hogy Gabriel pohárból itta a vérét, és erre lehet más magyarázatot is találni. Megköszörülöm a torkom.
– Tudjátok, hogy Gabriel közeledett hozzám. Meglátogattam őket, és amit láttam, abból sajnos arra kellett következtetnem, hogy Mr. Hunt és Gabriel valamiféle alkimista szertartást próbálnak elvégezni. Nem lehetnek teljesen épek. Ráadásul Mr. Hunt ránk támadt az erdőben. Nagy szerencsénk, hogy egyikünket sem találta el, és hogy megbotlott, majd beütötte a fejét, így nem tudott újra ránk lőni.
– Hát ezért csuklott össze előttetek? Nagyon megijedtem, mert azt hittem, hogy Alaric-et eltalálta.
– Ó, nem! Dehogy! – mosolyodik el Alaric. – Csak amikor lerántottam Neyree-t, beütöttem az oldalam, és kiújult egy régi focisérülésem.
– Értem, csak olyan sok volt a vér…
– Ugyan, csak a fák között sötét volt. Szerintem amiatt láttad úgy – fintorodom el.
Lissán látom, hogy hiszi is, meg nem is. De hát nagyon rossz állapotban volt az ösvényen, így bízom benne, hogy elfogadja a mesémet. Az viszont cikis lesz, ha megtalálják Mr. Hunt feltépett torkú testét. Alaric-re nézek, és megpróbálom átküldeni a fejébe az utolsó gondolatomat. Ha hívni tudtam azzal, hogy a nevét ismételgettem magamban, akkor talán ez is sikerül. Meglepetésemre bólint, maga elé mered, majd megszólal:
– Mindenesetre felhívom a kereső csapatot, hogy merre keressék. Jobb lenne, ha ők találnák meg, és nem a vadállatok – mormogja, majd a telefonja után nyúl.
Megborzongok, amikor belém villan, hogy az előbb feltehetően a farkast utasította, tegye felismerhetetlenné a halált okozó sérülést. Riasztó arra gondolnom, milyen hatalma van az avatárja felett.
Röviden beszél a rendőrfőnökkel, elmondva neki, hogy kirándulni volt, és Mr. Hunt megzavarodva rátámadt. Ő leütötte, majd elmenekült, és Mr. Hunt nem követte, így gondolta, bejelenti az esetet. Valószínűleg a rendőrfőnök behívja az irodájába, mert többször is igenel, és azt mondja, két óra múlva ott lesz.
A lányok értetlenül hallgatják. Hmm. Ezt is ki kell magyarázni. Milyen zavaros, nehéz dolog a hazugság! Az egyik dolog húzza magával a következőt.
Megvonom a vállam, és Camilláékra nézek.
– Gondoljátok el, mit szólnának, ha fekete mágiával gyanúsítanánk meg Gabrielt és az apját. Jobb lesz ez így!
– És velem mi lesz? – kérdezi Lissa. – Mit mondunk rólam? És Gabriel megússza majd ezt az egészet?
– Véletlenül sem! – csattintja be a telefonját Alaric. – Intézkedni fogok, hogy kezelést kapjon. Csak egy kis időt kérek tőletek, hogy elrendezzem a dolgot. Nem szeretném rácsok mögött látni a testvérem!
Olyan hihetően mondja, hogy Camilla szeme megtelik szánakozással.
– Persze, érthető! Csináld csak! Mi Lissával hallgatunk a történtekről. Mondhatjuk azt, hogy Lissával összevesztünk, és beszaladt az erdőbe, majd véletlenül beleesett egy kútba, ahol Neyree-vel megtaláltuk őt. És eddig csak azért nem beszéltem erről, mert féltem, hogy mit szólnak hozzá a szüleink.
– Igen, így jó lesz! – lelkesedem. Ha Camilláék is benne vannak, szilárdabb lesz a történetünk.
– Leköteleztek, köszönöm! – biccent Camilla felé Alaric.
– Szívesen! – mosolyog rá Camilla. – Remélem, minden rendben lesz Gabriellel.
Azt hiszem, nála jobban senki nem értheti meg, mi mindenre képes az ember a testvéréért. Számára teljesen elfogadható Alaric kérése. De ennek ellenére úgy érzem magam a mosolya láttán, mint akit gyomron vágtak. Főleg, mert Alaric éjszín tekintete sokáig egybefonódik szőke barátnőmével. Még ha sejtem is, hogy ez csak a „tartsuk távol magunktól Neyree-t” stratégia része, attól még rosszul érzem magam tőle, és legszívesebben behúzódnék egy sarokba, mint egy megsebzett vad.
– Rendben – sóhajtom. – Akkor Alaric elmegy a rendőrségre, mi meg hozzátok, Camilla.
– Ne siess annyira, Neyree! Szó sem lehet arról, hogy nélkülem nézzetek szembe Gabriellel! – Bár eddig úgy tűnt, Alaric elégedett a dolgok alakulásával, most mégis úgy mered rám, mintha hátba támadtam volna. Éljen a logika! És még a férfiak mondják a nőkre, hogy érthetetlenek.
– Nem akarok belekotyogni a tervezésbe, de nem egészen értem, mivel akarjátok rávenni Gabrielt az együttműködésre. – Lissa a legjobbkor szól közbe, hogy megőrizhessem a méltóságomat, és ne tépjem meg Alaric-et.
– Elhitetjük vele, hogy nálunk van a nyaklánc, amit keres. Akkor hajlandó lesz egyezkedni.
– Hogy néz ki az a nyaklánc? Nem lehetne becsapni egy akármilyen lánccal? – kérdezi reménykedve Camilla.
– Sajnos nem. Azt a nyakláncot mind a ketten nagyon jól ismerjük. – Alaric kesernyés fintora árulkodó, de mivel a lányok nem tudják a titkot, így legfeljebb arra gondolhatnak, hogy a sajnálkozás csalta az arcára, s nem az öngúny. – Egy arany nyakék, közepén egy körülbelül két centi nagyságú, könnycsepp formájú smaragddal, amit kelta sárkányok vesznek közre. A lánc maga kelta csomók és növényindák szövevényéből áll. Nagyon egyedi.
Alaric a múltba révedve idézi fel a lánc kinézetét, ezért nem látja, ahogy Lissa és Camilla elsápadva egymásra mered.
– Mi a baj, Camilla? – kérdésemre már Alaric is felneszel.
– Hmm. Csak arra számítottam, hogy valami ismeretlen ékszert ír le Alaric, de ezt a nyakéket már mi is láttuk.
– Hogyan?! – kiáltunk rá egyszerre Alaric-kel.
– Ez a lánc olyan, mint a nagymamánké. De nem értem, miként szerezhetett tudomást róla más, mert a nagyi nagyon őrzi. Azt mesélte, hogy családi örökség.
– Várj! Azt mondod, hogy nálatok van az ékszer? – hápogom. Nem lehet ekkora mázlink…
– Nem nálunk, hanem a nagyinál.
– Elmehetnénk hozzá? Muszáj ránéznem a nyakláncra, meg szeretnék bizonyosodni arról, hogy valóban az, amit keresünk. – Alaric most képtelen palástolni az izgatottságát. Mondjuk, nem csodálkozom. Kétszáz éve vár az átok megtörésére, amihez a nyakék feltétlenül szükséges.
– Persze, nincs semmi akadálya – mondja Camilla. – Majd a nagyitól felhívom a szüleinket. Hihetőbb is lesz, hogy inkább odamentem Lissával, és nem haza.
Alaric úgy néz Camillára, mintha ő lenne a világ közepe. Szőke barátnőm javára legyen mondva, hogy megzavarodva felém pillant, mintha mentegetőzne.
Remek! Miért kell ilyen rendesnek lennie? Ha tetszene neki Alaric figyelme, és flörtölne vele, legalább utálhatnám, de így csak szimplán megőrülök a féltékenységtől. Ettől a gondolattól azonban dühös leszek magamra, ami a jelen esetben pompás dolog, mert helyes irányba tereli a gondolataimat. Nem kéne hagynom, hogy Alaric-nek ekkora hatalma legyen felettem. Tetszik, sokszor elragadónak találom, és imádok vele ölelkezni, valamint sejtem, hogy direkt próbál magára haragítani, de többé nem szabad szem elől tévesztenem, hogy egyetlen cél lebeg előtte, ez pedig a Továbblépése. Ehhez rám és arra az átkozott nyakékre egyaránt szüksége van.
Miközben morcosan merengek magamban, a többiek készülődni kezdenek, így csatlakozom hozzájuk. A kéretlen gondolatok pakolászás közben is elkísérnek. Visszacseng a fülembe Alaric minden szava, ami közénk áll. Az, hogy ő vámpír, halhatatlan, hogy másfajta vágyai vannak, mint egy tizenévesnek, hogy az egyetlen szerelme, Athanasia halála miatti bűntudata szinte felfalja, hogy tudatosan csak a kamaszt akarja látni bennem, valamint az is, hogy Aisha mennyire ellene van a kapcsolatunknak. Nem mintha Alaric túl sok esélyt adna nekünk... Itt az idő, hogy ezekkel szembenézzek, és eldöntsem, mit akarok.
Alaric hajlongó alakjára nézek, aki rendületlenül pakol, hogy a csónakház érintetlennek tűnjön távozásunk után. A kocsi csomagtartójába rakja az infúziós állványt – mivel nem fér be, jobb híján félbehajtja, mintha csak vékony drótból lenne –, a kiürült plazmás zacskókat és a tűket. Ha így folytatja, még az ujjnyomainkat is eltűnteti – bizsergeti meg a kedveskedő gúny a szívemet. Nem tehetek ellene, nem tudom kivonni magam a hatása alól. Szeretem, ezzel nem érdemes vitatkoznom. Inkább azt kell eldöntenem, hogy mit kezdjek ezzel az érzéssel. Elönt a szomorúsággal vegyes megkönnyebbülés, amikor elhatározásra jutok. Elfogadok mindent, amit nyújtani tud, de nem erőszakolom rá magam, hogy mikor eljön az ideje, legyen erőm azt tenni, ami helyes.
Szótlanul ülök be a kocsiba, de a többiek sem szószátyárabbak. Camilla az anyósülésre veti magát, míg Lissa bekucorodik Alaric mellé a hátsó ülésre. Kigördülök az útra, és hátrahagyom testi, lelki haldoklásom színhelyét, ami lassan elenyészik a visszapillantóban.
Camilla útmutatását követve átszelem a várost. Néha, amikor a tükörbe nézek, meglátom Alaric töprengő tekintetét. Halvány mosolyt küldök felé, amitől még komorabban mered előre. Hát, váljék egészségére! Én soha többé nem kezdeményezek beszélgetést a dolgainkról.
A kocsi falja a mérföldeket, és csakhamar bekanyarodom a Camilla által mondott utcácskába, ahol különböző korú és állapotú családi házak állnak egymás mellett. Leparkolok a tizenkettes szám előtt. Camilla és Lissa szinte feltépik az ajtót, úgy igyekeznek szabadulni a nyomasztó némaságba burkolódzó autóból.
– Akkor menjünk mi is! – Akkorát sóhajtok, hogy attól még a fák is meghajolnának.
– Mi a baj? – érint meg a vállamon Alaric. Belenézek a tükörbe, úgy állom éjfekete pillantását.
– Semmi.
– Csalódni fogsz, ha azt hiszed, beérem ezzel a válasszal. Egy lépést sem teszünk, amíg meg nem mondod, mi jár a fejedben.
– Alaric a gondolatrendőrség? – vonom fel a szemöldököm. – Semmi közöd ahhoz, mire gondolok éppen. Nem nyaggatlak, nem siránkozom, nem kérek számon tőled semmit. Ennyi nem elég?
– Tudni akarom, mit gondolsz kettőnkről!
– Erre egyszerű válaszolni. Nincs olyan, hogy „kettőnk”! Elég egyértelművé tetted, és én elfogadom.
– Haragszol? – Nem tudom, reménykedő-e a hangja, vagy épp ellenkezőleg. A fene vigye el, hogy ennyire kiismerhetetlen!
– Nem, nem haragszom. Értelmetlen lenne. Haragudhatok-e a szélre, mert fúj? Az esőre, mert esik?
Egy pillanatig mereven néz még a szemembe a tükrön keresztül, majd elengedi a vállam.
– Akkor rendben van – mormolja. – Örülök, hogy nincs se félreértés, se harag közöttünk.
Kiszáll, és becsukja az ajtót.
– Ebben biztos lehetsz – suttogom magam elé, miközben kikecmergek a kocsiból. – Nincs közöttünk félreértés.
Amikor utolérem őket, Camilláék csöngetésére már ajtót nyit egy öreg néni. Huh, lehet vagy kilencven éves, mégis élénken csillan a szeme az unokái láttán.
– Édeseim, de örülök! Gyertek beljebb! Nem is mondtátok, hogy meglátogattok.
– Mindent elmesélek, nagyi, csak hadd mutassam be a barátainkat – int felénk Camilla. – Neyree Brock, a barátnőm és Alaric Hunt, az osztálytársunk, aki elkísért.
– Örülök, hogy megismertelek benneteket – integet felénk a néni. – Én Catharina Brinks vagyok, de szólíthattok Cathy néninek is – ragyogtatja ránk mosolyát.
Betipeg az előszobába, és mi követjük. Miközben Camilla elmeséli a verziónkat a történtekről, valamint felhívja a szüleit, hogy ne nyugtalankodjanak tovább, Catharina a nappaliba invitál minket, majd süteményt tesz elénk. Kancsóban üdítőt hoz, és a teavizet is felteszi forrni. Ilyet még csak filmen láttam, hiszen soha nem volt igazi nagyim, de élvezem minden mozdulatát. Alaric tökéletes udvariassága elbűvöli Cathy nénit. Egy-két bók, és kenyérre lehetne kenni. Várom, hogy a stratégia nagymestere – Alaric – végre előrukkoljon a farbával, de nem kapkodja el. Camilla visszatértéig csak Lissáról, a testvérek állítólagos összeveszéséről és általánosságokról esik szó. Amikor szőke barátnőm leül mellém a kanapéra, Alaric a szemével int nekem. Persze hogy tőlem várja, hogy szóba hozzam.
– Cathy néni! Camilla említette, hogy van egy régi családi örökségük.
– Sok családi örökségünk van – mosolyodik el kedvesen. – Melyikről lenne szó?
– Tudod, nagyi, az ükmamid nyakláncáról… – szól közbe Lissa.
– Az valóban szép és különleges darab, de nem nagyon szoktunk róla mesélni – dorgálja meg az unokáit kedves hangon Catharina.
– Tudom – biccent Camilla –, csak amiatt beszéltünk róla, mert Alaric-ék családjában is volt egy hasonló ékszer.
– Valóban? – néz érdeklődve az idős néni Alaric-re.
– Így van, asszonyom! Úgy kétszáz éve veszett nyoma, és azóta keressük nemzedékről nemzedékre.
Alaric csak azt felejti el közölni, hogy ő és Gabriel keresi emberi nemzedékről emberi nemzedékre az ékszert, de ez az a ritka helyzet, amikor az őszinteség csak ártana.
– Nos, ez igen érdekes, mert a nyakláncot a családi hagyomány szerint az ükapám találta, amikor egyszer vadászni volt. Úgy érezte, hogy ez jel, hogy valóban az ükanyám az igazi a számára, így még aznap felkereste, és megkérte a kezét. A nyaklánc volt az eljegyzési ajándéka. Azóta anyáról leányra száll az ékszer. Mivel nekem fiam született, így az unokáim kapják majd meg a halálom után – mondja szelíden, de határozottan.
– Nagyon szép hagyomány, asszonyom. Boldogok lehetnek, hogy ilyenek vannak a családban. Megmutatná nekünk esetleg a nyakláncot? Olyan ékszert ritkán láthat az ember, aminek az értékét nem az érce, hanem a története adja.
– Természetesen – áll fel megenyhülve Catharina. Ekkor értem meg, hogy attól tartott, Alaric magának követeli a nyakláncot. Ami persze így is van, és már előre sajnálom szegény nénit.
Cathy néni eltipeg a másik szobába, ahonnan egy faragott rózsafa ládikával tér vissza, majd átnyújtja Alaric-nek.
– Gyönyörű faragás, asszonyom – simít végig a kacskaringókon könnyű kézzel.
Catharina arcán büszke mosoly ragyog fel.
– Az ükapám faragta, a tetejébe belevéste a dátumot is.
Alaric felnyitja a dobozt, majd felénk mutatja. De nem a nyakláncot, hanem a ládika tetejét, amire egy rég elporladt ember keze véste szerelmes üzenetét asszonya számára. Elszorul a torkom, ahogy a nagy gonddal készített, kétszáz éves faragást olvasom:
„Örök szerelmem jeléül, Marianne, a leggyönyörűbb asszony számára. A Te ragyogásod elhomályosítja a smaragdét is!”
Belenézek Alaric szemébe. Megmagyarázhatatlan érzelmek cikáznak közöttünk. Egyet azonban megértek: Alaric ismét képes arra, hogy meglepjen. Lassan kiemeli a nyakláncot, és azt is felmutatja.
– Önt és az unokáit látva, asszonyom, biztos vagyok benne, hogy az ükapja az igazat írta. A smaragd nem ragyoghatta túl az ön ükmamájának szépségét, bár valóban ritka darab.
Óvatosan visszahelyezi az ékszert a dobozba, majd lecsukva a fedelét Catharinának nyújtja. A néni átveszi tőle, majd még kedvesebben mosolyogva megkérdezi:
– Nos, fiatalember, ez az az ékszer, amit keres?
– Kétségem sincs felőle, de jobb helyen van az önök családjában, mint minálunk. Ne féljen, nem támasztunk semmiféle igényt önök felé! Nem is tudnánk igazolni, hogy minket illet – biccent a dobozka felé Alaric.
Már megint meglep. Vajon mit fundált ki, hogy nem követeli magáénak a nyakéket?
Catharina elgondolkodva simogatja a ládika tetejét.
– Köszönöm, igazán megnyugtatott! Bármikor, amikor csak szeretné, eljöhet hozzám megnézni, kedvesem.
– Nem hiszem, hogy sor kerülne rá asszonyom, de lekötelez. – Alaric mély hangja hosszan rezeg még bennem a reménnyel együtt. Lehet, hogy kitalált valamit Gabriel ellen, és mégsem akar Továbblépni? Talán mégis van valami, ami itt tartaná? Még ha Camilla is lenne az, akkor is boldog lennék, mert rá kellett ébrednem, hogy a föld kopárrá és vigasztalanná válna, ha ő nem lenne.
Míg én a feltámadó reményben lubickolok, addig Alaric a lányokkal és Catharinával mindenféléről beszél. Néha megpróbálnak bevonni engem is, de hamar nyilvánvalóvá válik, hogy hiába. Lélekben messze járva nem tudok bekapcsolódni a beszélgetésükbe. Eltelik egy óra is, mire Alaric feláll.
– Nagyon jól éreztem magam, asszonyom, de most mennünk kell. A rendőrfőnöknek megígértem, hogy bemegyek hozzá, és előtte a lányokat még haza szeretném kísérni.
– Köszönöm, fiatalember! Igazán ritkaságszámba megy, hogy illemtudó fiatallal találkozom. Máskor is jöjjön csak nyugodtan, szívesen látom! És téged is, kedveském! – fordul felém.
– Nagyon szépen köszönöm, Cathy néni! – mondom illedelmesen, majd belekarolok Camillába, aki kicsit húzódozik, de végül ő is megindul az ajtó felé. Lissa szófogadóan követ bennünket.
– Szia, nagyi! Vigyázz magadra! – hangzik fel a lányok kórusa.
– Ti is, édeseim!
A kocsihoz megyünk, és mindenki elfoglalja a helyét. A tükörből nézek vissza Camilláék nagymamájára.
Catharina Brinks addig integet az ajtóban, míg csak be nem kanyarodom a sarkon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!