2013. szeptember 18., szerda

Vámpírok márpedig... ~ 16. Elárulva


16.

ELÁRULVA
– Most mihez kezdünk? – kérdezem fáradtan. A mai nap igen sűrűn alakult, és még korántsem volt vége.
– Vigyük haza a lányokat, utána menjünk, és simítsuk el Aishával a nézeteltérésed, később pedig elmegyek az őrsre! – Alaric hangja ennél semlegesebb már nem is lehetne.
Nem állok le magyarázkodni, hogy kicsit bonyolult lesz elsimítani a „nézeteltérést”. Valahogy kétlem, hogy Aisha megértően viszonyulna ahhoz, hogy elaltattam, de ez úgyis az én keresztem. Ha Alaric nem akar szorosabban kötődni hozzám, akkor a problémáimhoz sincs túl sok köze. Ergo, nem beszélgetünk az életem ügyes-bajos dolgairól.
– Rendben – biccentek, és nem foglalkozom a döbbenettel, ami Alaric arcán átfut kezességem hallatán. – Camilla, készen állsz? – pillantok gyorsan oldalra.
– Soha nem fogok erre készen állni, úgyhogy mehetünk. Apámék talán lehiggadnak, mire hazaérünk. Szerintem a vadászok is eltűnnek addigra, így legalább nem kell előttük égetnem magam.
– Nem kérnénk erre, ha elkerülhető lenne… – motyogom bocsánatkérőn, bár nem értem, miért töröm magam Alaric helyett.
– Persze, tudom. Csak anyám biztos utálatos jelenetet fog rendezni.
– Megkönnyíthetem valahogy?
– Csak legyél ott, a többit elintézem! – mire befejezi, egy vékony kéz ragadja vállon.
– Elintézzük, Cam!
– Igazad van, Lissa. Elintézzük! – fűzi össze ujjaikat, Camilla. Félelmetes, mennyi erőt nyernek az egymás iránt érzett szeretetből. Nem először nézem irigykedve a kapcsolatukat.
– Nos, vegyetek mély levegőt, lányok! Megérkeztünk – állítom le a motort Camilláék rezidenciája előtt.
Mint a filmeken, együtt nyitjuk az ajtókat, és egyszerre szállunk ki. Camilla és Lissa hátrafeszített vállal masíroznak a bejárathoz. Amikor kinyílik az ajtó, átsuhan a fejemen, hogy nekem kellett volna megfogadnom a saját tanácsomat.
– Végre megérkeztetek! – villan rám Aisha tekintete. Az, hogy dühös, szépítő kifejezés. Vér szerinti anyám tajtékzik.
A lányok úgy eresztenek le, mint a kilukadt luftballon. Óvatosan beoldalognak Aisha mellett, miközben aggodalmas pillantásokat vetnek felém. Nem tudják ugyan, hogy mit tettem, de Aisha viselkedéséből sejtik, mekkora slamasztikában vagyok. Alaric rendíthetetlen sziklaként magasodik mellettem, de jelenléte inkább csak olaj a tűzre Aisha szemében.
– Kisasszony! Gyere utánam, beszédem van veled! – csattan a hangja, mire szótlanul biccentek, mintegy előre belenyugodva a következményekbe.
Aisha kiviharzik mellettünk a kertbe. Remek! Legalább senki nem lesz fültanúja a veszekedésünknek. Szófogadóan követném, amikor Alaric megragadja a karomat.
– Nem akarod elmondani, hogy mi miatt dühöng ennyire?
– Minek? – rántom fel a vállam. – Az én bajom, nem a tied.
– Tévedsz! – sziszegi a fülembe dühösen. – Miattam van, nem igaz?
– Nem! Nem te vagy az oka, úgyhogy abbahagyhatod a kezem összezúzását. Nem mindig körülötted forog a világ. Engedj el! Nem akarom, hogy még mérgesebb legyen.
Alaric a szemembe fúrja a pillantását, de ott dühön kívül egyebet nem talál, így elengedi a karom.
– Menj! – sóhajtja halkan. – Úgyis megtudom nemsokára, amit akarok.
– Ebben nem kételkedem.
Igyekszem minél határozottabbnak tűnni, ahogy Aisha után indulok, de nem tudom, mennyire sikerül. Nagyon nem fűlik a fogam ehhez a beszélgetéshez, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy nem bújhatok ki alóla.
Aisha a kerítésnél megtorpan, majd felém pördül.
– Várom a magyarázatodat, Neyree! – Zaklatottságát híven tükrözi feszült hangja.
– Nem engedtél volna el egyedül, és nem akartam, hogy bajod essék. Látod, szerencsésen alakult minden, mert összefutottam Alaric-kel. – Nem fogom önként hurokba dugni a fejem azzal, hogy beszámolok Hunt támadásáról és a véradásomról.
– Teljesen igazad van – mondja határozottan. – De vésd az eszedbe, hogy én vagyok az anyád! Nekem kell téged megvédenem, és nem fordítva. Több eszed is lehetett volna…
– Elég nyilvánvaló, hogy nem bízol Alaric-ben. Te mit tettél volna a helyemben?
– Elmondom, mit nem tettem volna. Nem altatom el az anyám, akinek hatalma van segíteni. Nem megyek egyedül az erdőbe kiszabadítani Lissát Gabriel fogságából. És semmiképp sem kezdenék ki egy öreg vámpírral!
– Értem. Azonban én az anyámat féltettem, ezért elaltattam. Ha visszamehetnék az időben, akkor is ugyanezt tenném. Camillával együtt mentem Lissáért, majd Alaric is csatlakozott hozzánk, úgyhogy nem játszottam a magányos hőst. Legvégül, nem kezdek ki Alaric-kel, már ha rá gondoltál, amikor az „öreg vámpír” megnevezést használtad. Véletlenül teljesen egyetértetek a kapcsolatunkat illetően, és beláttam, hogy ha ő is úgy vélekedik, ahogy te, én nem sokat tehetek ellene.
Aisha fürkészőn néz rám. Megnyugtathatja, amit a szememben lát, mert leengedi a vállát.
– Örülök, hogy nem történt semmi baj, amíg Lissát kiszabadítottátok, és annak is, hogy Alaric ilyen józan. – Nehezen jön a szájára a dicséret, de kimondja. Valószínűleg a kitörésem után úgy gondolja, hogy ezzel megoldódott a probléma. Én haragszom Alaric-re, ő pedig saját elhatározásából távol tartja magát tőlem.
– Az én józanságom nem tölt el ugyanígy boldogsággal? – Képtelen vagyok száműzni a neheztelést a hangomból.
– Dehogynem! – nyújtja ki bátortalanul a kezét, hogy megfogja az enyémet. – Nehéz megszoknom, hogy felnőtt lányom van, főleg, hogy nem lehettem veled, amikor gyermek voltál. Lehet, hogy túl aggodalmasnak találsz, de szerintem csupán arról van szó, hogy szokatlan neked, hogy valaki figyelemmel kíséri a dolgaidat.
– Valóban az – azt nem teszem hozzá, hogy néha terhes is. És azt sem mondhatom, hogy nem tehet róla, mert miatta lettem olyan, amilyen. Hiszen ha annak idején nem bíz rá Brockékra, máshogy alakult volna az életem, és talán a személyiségem is.
– Nagyon boldog vagyok, hogy megértesz. De elmesélnéd, mi történt, amíg Csipkerózsikát játszattál velem? – Szinte hallom, ahogy a sziklák legördülnek a mellkasáról, ezzel együtt még kicsit feszült a hangja, hiába humorizál.
– Nincs sok mesélnivalóm. Camillával találkoztunk az erdőnél, és odajött Alaric is. Valami olyasmit mondott, hogy magamhoz hívtam őt. – Aisha kérdő tekintetére megvonom a vállam. – Én sem értettem, miként lehetséges, de ezt állította. Alaric kimentette Lissát a kútból, majd ahogy hazafelé jöttünk, kiderült, hogy Camilláék nagymamájának van egy nyaklánca, ami olyan, mint Nicole-é volt.
– Csak olyan, vagy ugyanaz? – tapint a lényegre Aisha.
– Ugyanaz.
– Hmm. Ez felvet pár kérdést – ráncolja a homlokát.
– Igen. Például azt, hogyan szerezzük meg a szertartáshoz az ékszert.
– Alaric-nek mi a véleménye? – most mondjam azt, hogy erre én is kíváncsi vagyok?
– Az, hogy többé nem a ti problémátok Gabriel – hallom a hátam mögül. Meg sem merek mozdulni, úgy várom a magyarázatát.
– Ezek szerint futni hagyod? – Aisha le se tagadhatná az ingerültségét, ami mintha ikre lenne az enyémnek. Mégis mit gondol Alaric?
– Semmiképp. Csak a továbbiakban nem kell veszélynek kitennetek magatokat. – Az utolsó mondatánál olyan érzésem támad, mintha megsimogatná a hátam, de ez csak érzékcsalódás lehet, hiszen egyértelművé tette, hogy nem akar tőlem semmit. Ugyanakkor, mintha helyeslés árnyéka cikázna át Aisha arcán. Megpördülök, de Alaric vonásai semmiről sem árulkodnak. Pedig esküdni mernék rá, hogy csinált valamit. Valamit, amitől Aisha most már nem akarja leharapni a fejét. Visszafordulok, anyám tekintetét faggatom, és elcsípek egy halvány jelet. Legalábbis azt hiszem. Rettenetesen mérges leszek egy pillanat alatt, de hallgatok. Ha megjátszom, hogy nem gyanakszom, talán többet megtudok Alaric pálfordulásáról.
– Akkor rendben van. Nem is faggatlak – biccent anyám Alaric felé, majd megfogja a karom. – Gyere, menjünk be a házba elbúcsúzni! Talán a lányok is végeztek már a magyarázkodással. Velünk jössz? – kérdezi Alaric-től
– Természetesen. Szerintem is túl vannak a nehezén – húzza el a száját a vámpír, mire Aisha ajkán mosoly fut át. Nocsak, nocsak!
Együtt indulunk vissza a házhoz. Alaric karja egyszer véletlenül anyáméhoz súrlódik, és ő nem rántja el ingerülten. Gyomromban szikla növekszik a megerősödő gyanútól. Főleg, mikor a vámpír halkan mond valamit anyámnak, aki erre közelebb húzódik hozzá. Jaj, ne! Ennyire csak nem néznek naivnak? Egyetlen dolog van, amitől anyám elnézőbbé válna Alaric-kel szemben. Az pedig az, hogy a továbbiakban kihagynak a Gabriel ellen szőtt tervekből. Eszerint nem elég, hogy Alaric mégsem érez irántam semmit, ráadásul nem is bízik bennem. De kettőn áll a vásár!
Amikor belépünk az ajtón, a hangokat követve hamarosan rátalálunk a háziakra. A nappaliban a lányok egymás mellett ülnek a kanapén, míg a szüleik velük szemben állnak. Hoppá! Lehet, hogy mégsem jutottak túl a kényesebb részeken?
A polgármester Aisha felé biccent, rólam és Alaric-ről szinte tudomást sem vesz. Aisha halk hangon elköszön Camilla anyjától, majd kézen fog, és akár egy makrancos gyermeket, kivonszol a házból. A vállam felett visszanézve köszönök el, majd egy részvevő pillantással hangtalanul búcsúzom el Camillától és a húgától. Szinte vicces, hogy ők is ugyanolyan tekintettel néznek utánam. Nem hiszem, hogy most jobb véleménnyel vannak Aisháról, mint a saját szüleikről.
Aisha a kocsihoz húz, nem mintha nagyon ellenkeznék. Azért amikor beülök, halkan megkérdezem:
– Miért csináltad ezt?
– A polgármester és a felesége elvárja, hogy kemény kézzel irányítsalak. Ne feledd, a szemükben az anyád barátnője vagyok, akit megbíztak azzal, hogy felügyeljen téged, amíg a szüleid a dolgukat intézik! Nem akarom, hogy bárki kételkedni kezdjen az alkalmasságomban – mondja behajolva a kocsiba.
Amikor megfordul, Alaric-kel találja szemben magát.
– Velünk jössz vagy hazamész? – legalább ügyel rá, hogy kissé kelletlenül hangozzon.
– Egyik sem – mosolyog lefegyverzően a vámpír. – Bemegyek az őrsre Hunt ügyében.
– Mit csinált? – logikus kérdés, hiszen Aisha nem sejt semmit, sem a Camilláékkal kitalált történetből, sem az igazságról.
– Rám támadt az erdőben, és le kellett ütnöm – vonja meg a vállát Alaric a megbeszéltekhez tartva magát. – Ha elintéztem a dolgot, hazamegyek, hogy megtudjam, mit gondol Gabriel a történtekről. Reggel meglátogatnálak titeket, ha alkalmas.
– Szívesen látunk. – Bár a válasz udvarias, sikerül úgy mondania, mintha a fogorvosával beszélne meg időpontot. Alaric szemében vidámság csillan, így tovább erősödik a meggyőződésem, hogy csak egy nekem szóló előadást élvezhetek.
– Akkor reggel – biccent Alaric, majd elsiet.
– Sokat kell még gyalogolnia, amíg beér az őrsre – mormogom magam elé hangtalanul. Bevallom, kissé kárörvendő vagyok, de most jólesik az irónia a megbántott önérzetemnek. Megvárom, amíg anyám beül az autóba. – Aisha! A varázslatokat csak a mesterüktől tanulják a dryw-tanoncok?
– Nem. De miért kérded?
– Lefekvés előtt szoktam olvasgatni. Az jutott az eszembe, hogy gyorsabban haladhatnánk, ha volna valamiféle tankönyv, amit elolvasnék, és megkérdezném tőled, ami nem világos – kicsit ugyan naiv kérdés, de nem bánom. Legfeljebb Aisha strébernek gondol.
– Általában a drywek naplót vezetnek. Ebbe jegyzik fel a velük történteket és a varázslataikat.
– De Nicole-éban nem volt semmi ilyesmi – ahogy kimondom, belém nyilall a vízióm emléke, amiben szellemként felém nyújtotta a feljegyzéseit. Egy barlangban voltunk, ott vette le egy könyvespolcról, majd adta át nekem. Azon a polcon több kötet is volt… Most már csak azt kell kitalálnom, miként jutok el a barlangba titokban, hogy magamhoz vehessem őket.
– Nagyapádé nálam van, azt oda tudom adni.
– Neked nincsen ilyen naplód?
– Nincs. Ahogy említettem is, nekem drywként nincs számottevő hatalmam, így nem láttam értelmét.
– Mikor mondod meg Alaric-nek? – tényleg kíváncsi vagyok a válaszára.
– Soha. Nem tudom, miért kellene ezzel tisztában lennie.
– Értem. – Nem mondom ki hangosan, mi jár a fejemben. Ha Alaric arra építi a stratégiáját, hogy Aisha erejével segítik tovább Gabrielt és őt, akkor keservesen csalódni fog, és az anyám sem éli túl. Cseppet sem kedvező kilátás.
Hallgatagon tesszük meg az utat a házhoz. Ólmos fáradság húzza le a tagjaimat, amikor kikászálódom a kocsiból. Nem kell tettetnem, hogy egyetlen vágyam az ágyba kerülni. Aisha csak rám pillant, majd a konyhába megy. Felvánszorgok az emeletre, és lezökkenek az ágyamra. Lerúgom a cipőm, és épp azon gondolkodom, hogy tekintettel a fürdőszobáig tartó út hosszára, ruhástól dőlök le, amikor kopogást hallok.
– Gyere be! – csak sóhajtom, de Aisha meghallja, és belép.
– Azt hiszem, jólesne neked egy kakaó így a nap végén. Remélem, eltaláltam az ízlésed!
– Köszönöm! Biztosan. – Nehezen jönnek számra a szavak, és a hangom is rekedt. Az isten áldja meg anyámat! Ahogy megcsapja az orrom a forró, édes illat, összefut a nyál a számban. Nemigen ettem napközben, és a vérveszteség, no, meg az egyéb stresszes események miatt, igencsak jól fog esni a kezében gőzölgő kakaó. Ráadásul sosem hozott még fel senki semmit számomra a szobámba. Furcsa érzés, hogy ha tesz is valami olyasmit Aisha, amiért dühös vagyok, a következő pillanatban csinál valami mást, amitől könnyekig meghatódom. Vajon minden családban így van?
Még hálásabb vagyok azért, hogy szótlanul várja meg, amíg megiszom az italt. Nincs rosszabb annál, mint ha valaki akkor szeretne veled beszélni, amikor elmerülnél valaminek az élvezetében.
Puha, gyöngéd kézzel veszi el a bögrét, majd váratlanul megsimítja az arcom. Hangtalan lépésekkel megy ki a szobámból, és csendesen húzza be az ajtót, mintha csak tudná, hogy a következő pillanatban az ágyba vackolom magam, és az ágytakarót a nyakamig húzva már alszom is. Utolsó kósza gondolatom az, hogy milyen jó lenne, ha támogatnának, és nem hátráltatnának a küldetésben, amiről egyre inkább az a meggyőződésem, hogy az életem múlik rajta.
* * *
Álmomban az erdőben járok, és Nicole könnyű léptekkel halad előttem. Bár köd gomolyog a lábunk körül, könnyen követem a bokrok kusza szövevényében. Szürkeség uralkodik a fák között, amit csak helyenként fest narancs és vérszínre a beszüremlő alkonyi fény. Nicole menet közben vissza-visszanéz, ilyenkor kedves mosoly játszik az ajkán. Mintha csak biztatna, és azt mondaná: Jó úton járok. Elmegyünk a már ismerős sziklafal mellett, de nem fordulunk be a barlangba, hanem tovább lépdelünk. Nicole egy magas fa alatt áll meg, majd felnéz rá. Követem a tekintetét, és egy terebélyes fészket pillantok meg. A ragadozó madár – talán valami sasféle – épp akkor száll le. Vörösbe játszó sárga szeme rám villan, fejét érdeklődve forgatja. Ha Nicole nem mutatta volna meg, barnásszürke tollruhája elrejtené előlem a sast. A ragadozó egy cseppet sem fél tőlünk. Nicole-ra nézek, aki helyeslően bólint. Hmm. Tényleg arra gondol, amire én? De nem kérdezem meg – Ki érti az álombeli énjét és cselekedeteit? –, így csak tippelhetek. Nicole most megfordul, és a barlang felé veszi az irányt. Szófogadóan követem. Miért nem vitatkozom vele? Miért nem faggatom?
Zöldszín fátyolfelhő kúszik közénk, botladozni kezdek. Ennek ellenére meggyorsítom lépteim, hogy vezetőm utolérjem. Elkárhozott lelkek sikolyai hasítanak a csendbe, amit eddig semmi sem vert fel. Sírhideg marja végig az orromat. A zöld ködpászmából hirtelen egy óriási arc formálódik. Összehúzott szem, tág orrcimpa és hatalmasra tátott, agyaras száj. Gabriel üvölt felém, és én majd szörnyethalok, annyira rám hozza a frászt. A fene! Legyen már vége ennek az álomnak!
De Nicole nem könyörül meg rajtam. Utánam nyúl szellemkezével, és kiragad a bénultságból. Minden egyes pillanatban arra várok, hogy a fantom Gabriel foga a húsomba tép, de ehelyett összefacsarodik az arca, mintha tüsszenteni akarna, majd az orra magasságában egy hatalmas, fekete füstordas tör át rajta. Az árnyarc szétoszlik, ahogy darabokra szakad a rátámadó farkas éles fogai és széles mancsainak csapása alatt.
Nem nézhetem tovább a jelenetet, mert Nicole ellenállhatatlanul húz maga után. Máris ott állok vele a barlangban a könyvespolc előtt. Szellemkezével egy négy hüvelyk széles, bordó gerincű, körülbelül tizenkét hüvelyk magas könyvre mutat, ami erre kihúzódik a sorból, majd megbillen, és estében kinyílva a lábam elé zuhan. A sorok szinte kiáltanak felém:
„Levegőben szárnyaló, fán otthonra találó, magasba ragadó, halálba taszító madarak királya, hallgass meg! Tárd ki szárnyaid, élesítsd karmaid; segíts meg! Felhők hátán, szélnek erős karján hozd el nekem lelkemnek óhaját, szívemnek vad vágyát! Ó, kérlek, segíts meg!”
Elragad a szavak hangulata, ritmusa. Lüktetve kel életre bennem a hatalom. Egy pillanat elteltével már madárként nézek szét a fa lombja közül. Levetem magam a mélybe, és egy rövid zuhanást követően, a legmélyebb ponton kissé megbillenve, lusta szárnycsapásokkal kapaszkodom fel a levegőbe. Fák lombja felett szállok, majd a sziklánál élesen bevágok. Érzem a szelet megfeszülő szárnyaim alatt, ahogy magam alá kavarom a levegőt. Egy gyors jobb kanyar, majd egy bal, és besüvítek a barlangba. Ott áll Nicole és mellette én, lábaimnál a könyvvel. Karmaimat előre meresztve kapok a kötet felé, és kiragadom az azt magához emelő ember énem kezéből. Emberként nézek a sas után, ami a könyvvel és lelkem egy darabjával együtt kirepül a barlangból. Nicole felé fordulok, aki jót derül döbbenetemen, majd kéken szálló füstként szétoszlik, eggyé válva a barlangban uralkodó homállyal. Vállat vonok, és a sas után repülök. Lomha függönyként nyílik szét előttem az éjszaka. Már a sas felett szállok. A könyv súlya miatt egyszer-egyszer ugyan megbillen, de mégis határozottan repül. Nem telik sok időbe, hogy rájöjjek, a házunk felé igyekszik. Már itt is van. Az emeleti ablak zárva, ezért a lehajított könyv nagyot koppan az ablakpárkányon, és lebucskázik a szétterülő tuja puha karjai közé. A madár széles, nagy szárnycsapásokkal búcsúzik, majd elnyeli a csillagtalan égbolton szétterülő felhőrengeteg.
Az ablaktábla csattanására riadok fel. Hirtelen ugrom ki az ágyból, így megszédülök. Az ágytámlába kapaszkodva várok egy percet, hogy magamhoz térjek. Az ablak zárva, de az üvegen keresztül valami nagy árnyékot látok, ami beleolvad az éjszakába, ahogy tovaszáll. Hülyeség, de az ablakhoz megyek. Kinyitom, és lenézek. A hideg végigfut a hátamon, ahogy felfedezem, hogy a tuja ölelésében valami könyvféle hever. Ökölbe szorítom a kezem, és ekkor tűnik csak fel, hogy a gyűrű – Nicole gyűrűje – egészen felmelegedve öleli az ujjamat. Ó, ezek a kísérteties jelek és jelenések! Mikor szokom végre meg őket? Nem várok választ, úgysem tudná senki sem megmondani, inkább kimegyek a szobámból, és leóvakodom a lépcsőn.
Érthetetlen, de kétségtelen tény, hogy amikor a legcsendesebb akarsz lenni, akkor csapsz olyan zajt, mint egy megvadult elefántcsorda. Én legalábbis így érzem, amikor megreccsen a lábam alatt a lépcsőfok, majd azt követően a falifogasról lesodrom lopakodás közben Aisha kabátját. Persze hogy a zsebében tart valamit, ami elég kemény ahhoz, hogy éles koppanásával felverjen mindenkit a házban. Ebben az esetben ugyan ez a „mindenki” csupán az anyám, de épp vele nem szeretnék összefutni. Megfeszülök, és mozdulatlanná dermedve hallgatózom. Amilyen agyament humorom van, beugrik a gyermekjáték, amikor a zene leállásakor kellett megtorpanni. Ha csak egy kicsit is megbillentél, ugyanúgy kiestél, mint akkor, ha folytattad a mozgást. Felmerül bennem az is, hogy hálás lehetek azért, hogy senki sem tanúja kifacsart állásomnak. Biztos orvost hívna.
Szerencsémre Aisha mély alvó, mert nem hallok motoszkálást a szobájából. Miközben az ajtót nyitom, imádkozom, hogy ne nyikorogjon. Hogy erre még nem jöttek rá a lányukat féltő atyák! Nem kell drága riasztó, sem bekapcsolt bébicsősz, elég, ha évekig nem zsírozzák a zsanért, és úgy fog nyikorogni, hogy a szökni vágyó összes foga kilazul. Arról nem is beszélve, hogy nincs az az ember – még ha az ittasok vagy kábszeresek mély álmát alussza is –, aki erre a hangra ne riadna fel. Lehet, hogy szabadalmaztatnom kéne az ötletet? Hála istennek, hogy Martin és Margaret is kényes az ilyesmire, így egyetlen kis nyösszenéssel megúszom! Nyitva hagyom az ajtót a hátam mögött. Lehet, hogy paranoiás vagyok – bár szeretem inkább azt gondolni, hogy az óvatosság teszi –, de így bármikor beugorhatok a ház védelmébe.
A kertben nincs teljesen sötét a sárgafényű lámpának köszönhetően, ami a közelben áll, de a tuja belsejét nem világítja meg, így párszor sziszegve visszahúzom a kezem, amikor egy ág megkarcolja, vagy gyanús dologba nyúlok, mielőtt meg tudom ragadni a könyvet.
Nem állok meg nézegetni. A filmekben az agyamra mennek azok a hősök, akik ilyen helyzetben kinyitják, és tanulmányozni kezdik zsákmányukat. Most komolyan! Melyik az az ember, aki erre vetemedne, tudván, hogy valami harapós tarthatja szemmel a bozótból? Arról nem is beszélve, hogy a betűk nem szaladnak el türelmetlenségükben, ha csak a szobámban nézek bele a könyvbe. Mire befejezem az eszmefuttatásomat, már ott is állok az ágyam előtt.
Leteszem a könyvet, és elámulok a borító finom kidolgozásán. Ez igen! Régen aztán tudtak könyvet kötni. Egyrészt ennek a gerince döbbenetesen egyben van. Nem fordulnak ki a lapok, nincs hosszában megtörve a gerincív. Másrészt a fedlap szélén igényes, szép kacskaringók és ívek futnak körbe, míg a kelta sárkány hibátlanul domborodik a közepén. Egyszerűen gyönyörű!
Mivel valami csoda folytán teljesen éber vagyok – az órámra pillantva látom, hogy két órát aludtam –, levetkőzöm, majd rövid fürdőszobai kitérő után az ágyam közepére kucorodom. Felgyűröm a pizsamám ujját, és nekilátok Nicole Summerbee titkos varázskönyvének, hátha találok valami megoldást az égető problémáimra.
Sorról sorra haladva világossá válik, hogy Nicole igencsak rendszerető boszorkány volt. Formás, cirkalmas betűit könnyen olvasom, látszik, hogy nyugodtabb volt, mint amikor a naplóját vezette. Szerencsémre igen részletesen leírja a dolgokat, és hamar rátalálok arra a részre, ahol a vámpírok Továbblépését boncolgatja.
Alapvetően egyszerű a helyzet. Ott kell lennie a vámpírnak, a drywnek, no, meg az összes elemnek. Ha idős a vámpír, akkor előfordulhat, hogy két boszorkány ereje kell a varázslathoz. A mi helyzetünket az nehezíti, hogy a Továbblépés előtt meg kell törni Nicole röghöz kötő átkát, tehát a nyakláncot is használni kell, ami lezárja azt. Szegény Catharina néni, nagyon le lesz sújtva a nyaklánc eltűnésétől! De mit tehetnék?
A gondolat úgy villan váratlanul a fejembe, akárha az agyamba suttogná valaki: Miért kéne eltűnnie a láncnak? Megdöbbenek a saját ötletemen, miközben megdörzsölöm az ujjam, hogy elmúljon a furcsa bizseregés a bőrömön a gyűrű alatt. Igen, pár oldallal ezelőtt, mintha olvastam volna… Amikor visszalapozok, szinte az arcomba kiált a megoldás. Hiszen van aranyláncom, aminek a függője drágakő. Az arany is és a kövek is kötődnek a föld elemhez. Szinte remeg a kezem az izgatottságtól, ahogy az ide vonatkozó sorokat kutatom.
Megvan! Átolvasom még egyszer, majd ismét. Keresem az elméletem gyenge pontját, de nem találom. Olyan egyszerű! Lehet, hogy Alaric-nek is ez a terve? Azt akarja, hogy Aisha ezt a varázslatot hajtsa végre?
Ahogy töröm a fejem, egyre erősebb a meggyőződésem, hogy nem erről van szó. Ő csak ki akar engem hagyni az egészből, tehát feltehetően el fogja lopni, majd visszacsempészi a nyakláncot. De hogy vihetné vissza, ha egyszer már Továbblépett? Nem értem. Sejti, hogy Aisha ereje nem elég két halhatatlanhoz, sőt kérdéses, hogy akár egyet is tovább tud segíteni, és így arra számít, hogy vissza tudja majd szolgáltatni Camilláéknak az ékszert? Vagy merőben más terve van? Talán két halhatatlan végezni tud egymással végérvényesen? Összekoccan a fogam a gondolatra, bár semmi sem támasztja alá új feltételezésemet.
Megkettőzött lendülettel vetem bele magam az olvasásba. Visszacseng bennem a biológia tanárom hangja, mikor arra tanított bennünket, hogy a tudás hatalom. Most értem meg igazán, mit akart ezzel mondani. Újra és újra átolvasom a háromlépéses tervemet szolgáló varázslatokat, jegyzetet készítek a szükséges dolgokról, sorrendbe állítom a tennivalókat. Már pirkad, mire befejezem. S bár a tegnapi nap nagyon igénybe vett, és csak két órát aludtam, mégis hatalmas erőt érzek magamban, ami önbizalommal tölt el.
Megint megdörgölöm a gyűrűsujjamat, mert a bosszantó bizsergés sokadszor tér vissza. Csak nem lettem allergiás az aranyra? De nem. Nem pirosodott be a bőr, ugyanakkor azonban melegebb a gyűrű alatt. Vagy irritálja az ujjamat, vagy aktívabb lett. Ismét meglep az a már ismerőssé váló benyomás, hogy valaki az agyamba súgja a saját gondolatait.
Nicole! Csak ő lehet. Amióta megkaptam a gyűrűt Gabrieltől, azóta sokkal erősebbek a látomások, könnyebben megy a koncentrálás. Az éjszaka is ő volt, aki megmutatta az utat a varázskönyvhöz. A túlvilágról is megtalálta a módját, hogy segítsen, ha bajban voltam. Na jó, nem mindig, hiszen Alaric-kel szemben nem védett meg, amikor a véremet szívta, bár az is igaz, hogy önként kezdtem őt itatni. Lehet, hogy a szokatlan frissességemnek is Nicole a forrása?
Most, hogy tudatosulnak bennem ezek a dolgok, rá kell ébrednem, hogy úgy van, ahogy kívántam. Ugyan segítőm nem evilágról való, de végre van valaki, aki fenntartás nélkül támogat az utamon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!