2013. szeptember 19., csütörtök

Vámpírok márpedig... ~ 17. Cselre csel




17.
CSELRE CSEL
Még órák telnek el, mire Aisha mozgolódni kezd a földszinten. Addigra rendbe szedem magam, és több, mint elegendő időm van azon elmélkedni, vajon okos dolog-e megbízni egy szellemben. Szomorúan döbbenek rá, hogy lassan mindenkiről el tudom képzelni, hogy ilyen-olyan okból átverjen. Alaric – nos, ő egyszerű eset – távol akar tartani magától, és a Továbblépése lebeg a szeme előtt, persze Gabrielével együtt. Ezenkívül valamilyen oknál fogva, vagy jobban bízik Aisha képességeiben, mint az enyémben, vagy féltésből hagyna ki a végjátékból. Mondjuk a második lehetőség legalább azt feltételezi, hogy fontos vagyok a számára, ugyanakkor azt is, hogy nem kezel egyenlő félként, amit nem tudok elfogadni. Talán mégsem olyan egyszerű eset. Aisha egyértelműen engem félt, hol Alaric-től mint vámpírtól, hol Alaric-től mint férfitől.
Gabriel azért csapott be, és azért mutatott érdeklődést irántam, hogy előkerítsem a nyakláncot, és megtörjem az átkot. És ha az átok megtörik? Feltehetően én lettem volna az első szabadon elköltött reggelije. Camilla? Ő Lissát féltve kereste a társaságom, és nem azért, mert annyira szimpatikusnak talált. Az, hogy nem ismerem Nicole indítékát, még nem jelenti azt, hogy nincs valami hátsó szándéka. Ki marad ezek után? Ha elfogadom, hogy csak érdektől hajtva, vagy Aisha esetében bűntudattól sarkallva fordulhatnak felém, akkor akár fel is akaszthatnám magam, vagy legalábbis mély depresszióba süllyedhetnék. Erre az ötletre szinte felnevetek. Hihetetlen, milyen ostobaságokon tud gondolkodni az ember. Mert akár így, akár úgy van, mit sem számít. Nem befolyásolhatja a viselkedésemet, hiszen semmi biztosat nem tudok. Igazán felesleges ilyesmiken jártatnom az agyam…
Magamon bosszankodva a fürdőbe megyek, és hideg vízzel megmosom az arcom, majd a tükörbe meredve beszédet rögtönzök:
– Szedd össze magad! Mostantól ne foglalkozz mások indítékaival! Mások tetteiért nem felelhetsz.
Elszántan villog a tekintetem. Elégedetten elsimítom a szemembe lógó tincset, majd vállamat hátraveszítve lemasírozok a konyhába. Nincs is jobb, mint amikor az ember egyetért önmagával.
Aisha a konyhában tesz-vesz, amikor berobogok. A válla felett szól hátra:
– Jó reggelt! Hogy aludtál? – Rámeredek a hátára. Csak nem sejt valamit az este történtekből? De nem, akkor nem lenne ennyire nyugodt.
– Köszi, jól! És te?
– Nem annyira. Tartok tőle, hogy tegnap jócskán kialudtam magam legalább két évre előre – humorizál. Megkönnyebbülve sóhajtok magamban. Elég nagy zajt csaptam, és mégsem jött ki rá, így biztosra vehetem, hogy csak a vicc kedvéért mondja, amit mond. A tervem és a titkom – a varázskönyv – is biztonságban van.
– Sajnálom – mormogom. – De most sem tennék másként.
– Rendben – emeli békítően a kezét. – Kérsz pirítóst?
Az elkövetkező percekben eljátsszuk a laza, vidám családot a reggeliző asztalnál. Negyedóra elteltével nekiszegezem a kérdést:
– Mi a mai terv?
– Semmi különös. Alaric beugrik valamikor a délelőtt folyamán. Azután majd meglátjuk. És neked?
– Azt hiszem, meglátogatom Camilláékat. Meg szeretném tudni, rendben vannak-e.
– Fel is hívhatnád…
– Miért ne mehetnék el? Szobafogságra ítélsz a tegnapi miatt? – Érzem, ahogy hangomon egyre jobban átszivárog növekvő ingerültségem.
– Nem. Már megbeszéltünk mindent azzal kapcsolatban.
– Akkor?
– Neyree! Olyan meglepő, hogy aggódom érted? Nem szeretném, ha felügyelet nélkül sétafikálnál. Nem tudhatjuk, mi lesz Gabriel következő lépése.
– Oké, igazad van, de mindenképpen el akarok menni Camilláékhoz. – A tervem sarokköve ez. Naná, hogy nem engedek belőle.
– Rendben. Ha megjött Alaric, átviszünk hozzájuk, és ha indulnál, hívj fel, és érted megyek. Így én is nyugodt lehetek. – Olyan kedvesen és szelíden mondja, hogy egy pillanatig lelkiismeret-furdalásom lesz. Nem sokáig, mert gyorsan felidézem magamban, hogy Alaric-kel ki akarnak hagyni a küzdelemből, és így sokkal nagyobb veszélynek teszik ki magukat.
– Szuper! – pattanok fel, elrejtve az érzéseimet. – Akkor én fel is megyek. Szólj majd, ha indulunk!
A lépcső közepén ér utol a hangja:
– Gondolom, lejössz, amikor Alaric megérkezik.
– Nem hiszem, hogy szükséges lenne – torpanok meg. Hadd gondolja azt, hogy nem akarok többet tudni a terveikről.
– Neyree! Akármi történt köztetek, udvariatlanság lenne, ha nem köszöntenéd.
Nahát, hogy kardoskodik a találkozásunk mellett... Kár, hogy csak azért, mert abban bízik, hogy még jobban elmélyül az ellentétünk.
– Oké, igazad van. Természetesen lejövök köszönni. De nem kell maradnom, ugye?
– Azt hittem, kíváncsi vagy arra, mit mesél majd Alaric – mondja meglepetten.
– Persze, persze. Ha akarod, maradhatok is – adom a vonakodót. – Mikor indulunk Camilláékhoz? Fel szeretném hívni előtte, hogy beugranék hozzá.
– Nem kell lent maradnod, ha nincs kedved. Majd ha befejeztük, felmegyek hozzád.
– Rendben! – Úgy hagyom ott a lépcsőt, mintha tüzet fogott volna. Aisha talán arra gondolhat, hogy a megkönnyebbülés adott szárnyakat, pedig erről szó sincs. Meg kell néznem, akad-e Nicole-nak valamiféle hallgatózó mágiája.
Sajnos semmi ilyesmit nem találok. Morgok egy sort emiatt, mert így a hagyományos módszerrel kell majd boldogulnom, és csak remélhetem, hogy a nappaliban ülnek le beszélgetni, de ennél többet nem tehetek.
Délfelé járhat az idő, amikor meghallom az ajtócsengőt. Aisha már nyitja az ajtót mire leérek az előszobába. Szinte megdermedek a látványtól.
Nem ér, hogy vannak pasik, akik daróc ruhába bújva is dögösek! Amilyen a szerencsém, Alaric pont ebbe a kategóriába tartozik, és ezt tudja is magáról. Vastag bőrdzsekije nyitva, fekete farmere és drapp bakancsa tökéletesen áll rajta. Vajszínű, garbó pulóvere éles kontrasztot ad sötétebb bőrének és fekete hajának. És a szeme… Megborzongok, ahogy belenézek. Ez egyszerűen nem igazság! Zavarban érzem magam a szakadt térdű farmeremben és a meggyszínű, csónaknyakú, hosszú ujjú pólómban. Pedig ez a két darab volt eddig a kedvencem.
– Jó reggelt! – lép be Alaric, amikor anyám betessékeli.
– Jó reggelt! – veszi el Aisha a kabátját, majd a nappali felé int.
– Szia! – A megkönnyebbüléstől nyögésként induló köszönésem sokkal lelkesebb lesz, mint amilyennek indult. Ha tényleg ott fognak beszélgetni, akkor a lépcső tetejéről ki tudom őket hallgatni.
– Szia, Neyree! Minden rendben? Gabriel nem zaklatott benneteket? – néz rám fürkészőn Alaric. Rendezem a vonásaimat, és sikerül majdnem teljesen közömbös választ kipréselnem magamból:
– Persze, minden oké – biccentek. – Nem járt erre és nem is telefonált.
– Túl nagy a csend – dörmögi Alaric, ahogy megindul a nappaliba. Mivel hátrafelé még ő sem lát, legfeljebb érezhetné kérdően felvont szemöldökömet, már ha képes volna ilyesmire.
– Úgy gondolod? – követi fürge léptekkel Aisha.
– Igen. Nem jellemző Gabrielre az ilyesmi. Megszöktettük a foglyát, megöltem az avatárját, és mégsem tesz semmit. Éjjel összefutottam vele otthon, de még csak bosszúsnak sem láttam.
– Még mindig egy fedél alatt éltek? Nem veszélyes ez? – Anyám kíváncsisága szerintem is jogos. Eddig is értehetetlennek tartottam, hogy együtt laknak, hiszen mindketten megölték a másik szerelmét, és többször egymás ellen támadtak. De a tegnap történtek feltették a koronát minderre.
– Ez afféle erőpróba. Ha az egyikünk elköltözne, az olyan lenne, mintha bevallaná, hogy gyengébb a másiknál – fintorodik el Alaric.
Tipikusan férfi hozzáállás! Valószínűleg a tesztoszteron a vámpírokat is megőrjíti.
– Kérsz valamit inni? – kérdezi meg udvariasan Aisha, amikor Alaric leül az egyik fotelba. Megállom, hogy ne nyögjem be jópofiskodva: – Igen, egy testmeleg „A” pozitív jólesne!
– Igen, egy kis vizet – biccent Aishának, miközben megvillan a szeme, és ráhunyorít.
– Neyree, hozz egy pohár vizet, kérlek! Nekem meg egy kávét! – kér meg Aisha. Ezen még fel is húzhatnám az orrom, de tudom, hogy nem kezdenek beszélgetni, amíg itt téblábolok, és akkor semmit sem szedegethetek össze a terveikről.
– Oké! – pattanok fel, amivel elnyerem Alaric meglepődött pillantását.
A konyhából fülelve alig hallom anyám mély dörmögésre adott válaszát. Amikor beviszem a tálcát, hirtelen elhallgatnak. Na, jó!
– Felmegyek a szobámba. Beszélnem kell Camillával – mondom Aishának, amikor leteszem elé a kávét, miután szinte oda sem figyelve Alaric elé tolom a vizes poharat. Anyám alig palástolt elégedettséggel figyeli ridegségemet.
– Persze, szívem, menj csak! Szólok, ha indulunk.
Röviden bólintok, és kifordulok a nappaliból. A szemem sarkából úgy látom, mintha Alaric szeme bosszúsan, mélyfeketén villanna utánam, de lehet, hogy csak a fény teszi.
Hangosan csukom be magam után a szobám ajtaját. Két percig várok, majd halkan kiosonok a lépcső tetejére. Lehasalok, és a korláthoz kúszom. Megtalálom a legjobb helyet a hallgatózáshoz.
– …megkérem, hogy hadd fotózzam le. Aztán a képek alapján megcsináltathatnánk a másolatot. Nem hiszem, hogy bárkinek is feltűnne, ha egyszer az éj leple alatt kicserélném.
– De ez rengeteg idő! – ível fel ellenkezően anyám hangja.
– Az ékszerész egy hetet mondott. Megkéri az árát, de megéri. Híres arról, hogy nem tudják megkülönböztetni a másolatait az eredetitől. Ha megvan a nyaklánc, akkor meg tudod törni az átkot, és végre Továbbléphetünk Gabriellel. Azután senkinek sem kell többé attól tartania, hogy a vérét veszik egy sötét éjjel.
– Akkor a jövő héten?
– Egy-két napot várni szeretnék, hogy Catharinának ne legyen feltűnő az érdeklődésem. Mondjuk pénteken megcsinálnám a fotókat, és még aznap egy futárral elküldeném a művésznek. Igen, a jövő hét péntekre, szombatra meglenne. A hétvégén már el is intézhetnénk a többit.
– Mit mondjunk Neyree-nek?
– Ezt rád bízom. Mondj bármit, ami szerinted megfelelő!
– Nem érdekel, hogy mit gondol majd rólad?
– Ha esetleg hallanám is a véleményét, nem hiszem, hogy hatással lehetne majd rám. Nagyon keveset tudunk a másik létről. Azt meg pláne nem, hogy milyen ott az érzékelésünk. Az a lényeg, hogy hamar túl legyen rajta. A düh talán könnyebbé teszi a számára, és idővel elfelejti, amit érezni vél irántam.
Elfacsarodik a szívem annak hallatán, ahogy Alaric gyakorlatilag felhatalmazza anyámat, hogy feketítse be őt előttem. Ha nem törődne velem, nem foglalkoztatná, hogyan érzem magam, miután ő eltávozik. Mivel újra bizonyságát adja, hogy nem így van, lehetetlenné válik, hogy elforduljak tőle. Bármennyire is fáj, mindent meg kell tennem azért, hogy teljesüljön, amit évszázadok óta kíván. Ennyivel tartozom neki mindazért, amit értem tett.
– Akkor ezt megbeszéltük – sóhajt anyám megkönnyebbülten.
A fene vigye el! Miért kell neki ennyire elégedettnek lennie? Vajon miben reménykedik? Hiszen elismerte nekem, hogy drywként nem valami erős. Elfeledkezett arról, hogy Nicole-nak is segítségre volt szüksége, és még úgy is kudarcot vallott? Ezt azonban valahogy nem tudom elképzelni. Valami mást akar. De mit?
A kérdést el kell napolnom, mert a kanapé nyösszen egyet. Gyorsan hátrálni kezdek, majd felegyenesedem, és besurranok a szobámba. Egy ugrással a magnónál termek, és a fülhallgatót a fejemre rántva bekapcsolom. Majdnem megsüketülök, ahogy a dübörgő rock üvölteni kezd. Sziszegve kapom le a fülest, majd halkítok a zenén. Amikor visszabújok a fülhallgató alá, nem feledkezem meg arról sem, hogy a jobb oldala kerüljön a jobb fülemre. Ciki lenne ezen elcsúszni. Épp csak hátradőlök az ágyon, amikor rövid kopogás után Aisha benyit.
– Nemsokára indulunk, Neyree.
Meglepődve pillantok rá, mintha nem vettem volna észre, amikor belépett. Leveszem a fülest, és kikapcsolom a magnót.
– Már ennyi az idő? Akkor gyorsan felhívom Camillát.
– Nem sokáig tartott, hogy megbeszéljük a tennivalókat. Te csak egyre ügyelj, hogy soha ne maradj egyedül! Ha valahová el akarsz menni, Alaric vagy én elkísérünk.
– Úgy lesz! – nyugtatom meg, majd röpke tétovázás után belevágok: – Aisha, este tovább tanítasz? Olyan sok mindent kéne még megtanulnom, és egyedül nem megy.
– Persze. Most, hogy kicsit lelassulnak az események, bőven lesz rá időnk – mosolyog rám derűsen. – Ha hazaérsz, neki is láthatunk.
– Az jó lesz!
Még jó, hogy Aisha nem ismer annyira, mert akkor látná, hogy derűm máza repedezett. Ha a tervem nem válik be, akkor semmit sem fogok már tőle tanulni. A holtak ugyanis a legritkább esetben tudnak odafigyelni mások mondanivalójára.
– Akkor hívom Camillát, hogy indulunk.
– Rendben. Lent találkozunk. – A becsukódó ajtó egyszerre valahogy olyan vészjóslóvá válik. Mélyeket lélegzem, hogy hirtelen felpergő szívverésem megnyugodjon. Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj!
Felcsattintom a telefont, és tárcsázok. Most nem akarok azzal foglalkozni, hogy tegnap ugyanezt tettem.
– Szia, Camilla! Átmehetnék hozzátok?
A polgármester nem ujjong fel a láttomra, de nem is tilt ki a házából, így gyorsan elsuhanok mellette. Camilla megpuszil, majd egy szó nélkül elindul a szobájába. Nem is csodálkozom, amikor Melissát ott találom az ágyon ülve.
– Szia, Lissa! Jobban vagy már?
– Köszi! Sokkal jobban. Anyu is lehiggadt, bár az elején idegösszeomlással fenyegetett minket.
– Igen – húzza el a száját Camilla –, de még idejében eszébe jutott, hogy aznap este van a heti bridge party, amiről nem hiányozhat. Sosem hittem, hogy áldani fogom a V.V.A.K.-t – kuncog fel.
– V.V.A.K.?
– Igen. A Várost Vezető Asszonyok Klubja – mosolyog rám halványan Lissa.
– Na, mesélj! Mi az, amire a telefonban utaltál? – noszogat a nővére.
– Kicsit bonyolult… – veszek el a gondolataim között. Egymással ellentétes érzések viaskodnak bennem. A saját érdekükben hallgatom el a valóságot, ugyanakkor pofátlannak érzem magam, hogy eszközként használom fel őket a tegnap történtek után.
– Nem baj. Csapj bele! – zökken le Lissa mellé az ágyra Camilla.
– Arra szeretnélek kérni, hogy hadd nézzem meg ismét a nagymamád nyakláncát. Valamit elfelejtettem ellenőrizni legutóbb, és utálnám, ha Gabriel arra hivatkozhatna valamikor.
– A nagyi összetörne, ha elvennék tőle.
– Igen, én is erre gondoltam. Jobb ezt megelőzni. És egyelőre Gabriel nem tud arról, hogy nálatok van a lánc – legalábbis nagyon remélem.
– Mikor menjünk? – ugrik fel tettre készen Camilla.
– Minél hamarabb, annál jobb.
– Tudod, Neyree, amíg nem találkoztunk, nem is sejtettem, hogy van olyan ember, mint te. Olyan, aki többet foglalkozik mások érzéseivel, mint a saját kényelmével.
Camilla szavai szinte belém vájnak. A lelkiismeretem alaposan meggyötör, de mégsem avathatom be őket. Legalább annyit megtehetek, hogy elutasítom a dicséretet:
– Távolról sem vagyok szent, Camilla – hangom egyszerre mentegetőző és figyelmeztető.
– Nem, nem vagy. De nem sok választ el tőle – ragyogtatja rám a mosolyát, majd a telefon után nyúl.
Ha valaha megtehetem, bevallok neki mindent. Mindent erről a napról és a megelőzőkről. A szégyen égeti a bensőmet, de nem tehetek semmit ellene. Végig kell járnom az utamat.
Elhadarja Catharinanak, hogy Lissával és velem meglátogatná. Még így is hallom, hogy távolabb állok tőle, mennyire örül neki a nagymamája, és ez ismét szíven szúr. Süllyedhetek-e mélyebbre? Nem hiszem.
Miközben ezen borongok, Lissa és Camilla összekészülnek. Együtt megyünk le a földszintre. A polgármester és a felesége a nappaliban kávéznak és beszélgetnek, amikor betoppanunk. Hirtelen elhallgatásuk árulkodó, miként az is, ahogy Camilla szája erre válaszul megfeszül. A bűntudatom mellé már a düh is csatlakozik. Ha módom lenne rá, kitekerném Gabriel nyakát, hogy ne tudja több család életét megmérgezni. Jó érzés tölt el, amikor arra gondolok, hogy a jövőben, ha minden jól megy, képtelen lesz erre.
Camilla anyja szigorúan összevont szemöldökkel hallgatja, ahogy a lányok előadják, hova készülnek. Szeme időnként rám villan, mintha azt mérlegelné, mit szólok. Most értem meg igazán, mire célzott Camilla, amikor azt mondta, hogy legyek jelen, amikor a tegnapról magyarázkodnak. A polgármester feleségét láthatóan visszafogja, hogy egy idegen is tartózkodik a szobában. Tegnap cserbenhagytam Camillát – anyám és Alaric miatt –, de ma nem fogom. Hamarabb szabadulunk, mint számítottam. A kötelező körök lefutása után a szülők vállat vonva adják áldásukat a lányok terveire.
Bezuttyanunk Camilla kocsijába. Amíg magunkra nem zárjuk az ajtókat, folyamatosan körbekémlelek, de nem látok senkit. A pár perces autózás közben van időm végiggondolni, mit, hogyan csináljak. Mire megérkezünk, már alig várom, hogy belevágjak.
Catharina örömmel fogad bennünket, és kedvesen beinvitál a nappaliba, majd a konyhába megy. Borzongva nézek utána. Csak nem megint teázni kell? Amíg ő kint tesz-vesz, addig Camillával sokatmondóan egymásra mosolygunk. Mit nem adnánk a tea helyett valami ihatóért, mondjuk egy tonicért?!
Cathy néni hamarosan megjelenik az ajtóban egy tálcát egyensúlyozva. Felugrunk, hogy segítsünk, de kecsesen leint bennünket.
– Nos, kedveskéim, minek köszönhetem a látogatásotokat? – ül le az egyik fotelbe.
– Nagyi, szeretnénk még egyszer megnézni azt a nyakláncot, hátha elkerülte valami a figyelmünket. No meg, Alaric kezében nem is láttam belőle sokat. – Camilla gyengéd hangján előadva egyáltalán nem gyanús, amit én annak éreztem, amikor azon gondolkodtam, hogyan kerüljön a nyakék a kezembe.
– Persze, hiszen úgyis a tied lesz egykor. Lissa drágám, idehoznád a komódból az ékszeres dobozt?
– A hálószobádból?
– Igen, édesem.
Melissa hamar visszatér kezében a ládikával. A nagymamájának nyújtja, de az int, hogy adja egyenesen Camillának. Barátnőm lassan nyitja ki a dobozkát, miközben feszülten lessük minden mozdulatát.
– Gyönyörű – sóhajtja. – Megértem, miért olyan becses a szívednek, nagyi.
– Nemcsak a szépsége miatt, hanem másért is – mosolyog rá a nagymamája. – Tudod, azt tartják, hogy a nyakék szerencsét hoz arra, aki viseli. A családban három csodát is a láncnak tulajdonítanak.
– Csodát? – Catharina szemébe nézve azt látom, hogy nem viccel. Lehetséges lenne? Csak nincs elbűvölve a nyakék? Több lenne, mint zár az átkon?
– Igen. A nagyapámnak egyszer nyoma veszett az erdőben, és a nagymamám talált rá egy beomlott barlangban. Azt mondta, hogy a nyaklánc mutatta neki az utat. Aztán az anyám életét mentette meg. Apám épp a fegyverét tisztította, amikor a lánc kioldódott, és Anyám pont akkor hajolt le érte, amikor eldördült a fegyver. Ahol azelőtt az anyám állt, ott csapódott a falba a golyó.
– És a harmadik csoda? – hajol előre mohón Camilla.
– A harmadik? – válik ábrándossá Catharina tekintete. – Gyere, mutatok valamit – öregesen feláll a fotelből, majd rám néz. – Megbocsátasz?
– Persze, csak nyugodtan – mosolyodom el megértően.
Mire kettőig számolnék, mindhárman kimennek a nappaliból. Lissa úgy követi a nővérét, mintha hozzá lenne kötve. El sem hiszem, hogy egyedül maradtam a nyaklánccal. Akármi legyek, ha ez nem a negyedik csoda!
A nyakék fölé hajolok, és kiteszem az asztalra. Nadrágomból kibányászom a bele rejtett aranyláncomat a drágakő függővel, és lehúzom a karkötőmet. Az ékszereket kicsi kupacba pakolom Nicole lánca mellett, és felidézem, amit a varázskönyvében olvastam:
„Adakozó s termő, füvet, fát teremtő, életet fakasztó, holtat elfonnyasztó; hallgass meg! Ébreszd erődet, alkotó kedvedet; segíts meg! Ölednek gyermekét, mélyednek fémkincsét formáld meg. Terjeszd ki hatalmad fűízű sóhajjal, ó, kérlek hallgass meg! Alkosd és teremtsd meg, mélyedből emeld fel, amit szemem tükrén át lelkem most eléd tár. Ó, kérlek, segíts meg!”
Halk mormogásomat nem hallja senki. S ahogy átadom magam a sorokat kísérő érzésnek, szinte látom, ahogy a föld – akár az ékes páva ragyogó farktollait – legyezőként széttárja hatalmának köpenyét.
Megmozdul a föld, és az asztalon összecsörrenek az ékszerek. A padlóból erőujjak törnek a felszínre, rátekerednek az asztal lábára, majd körbefonják Nicole nyakláncát. Tapogatózó lüktetés kél, s egy pillanatra megrettenek, hogy elrontottam az igét, és a szabadjára engedett energia megsemmisíti a láncot. Ijedségem hamar elmúlik, ahogy azt látom, hogy a föld ereje gyengéden felemeli, és megforgatja. Újabb erőpászmák tekerednek elő, de most az én ékszereim köré fonódnak. Lassan szorul az erőhurok, mígnem az egészből csak egy aranyszín göröngy formálódik, olyan, mint mikor alufóliát gyűr össze az ember.
Félve pillantok az ajtó felé, de folytatom a kántálást. Úgy látszik, sem a földmozgás, sem a pattogó energiával teli levegő nem tűnt fel senkinek. Eddig! Csak remélni merem, hogy ez így is marad.
Visszakapom a tekintetem a kiteljesedő varázslatra. A sötét energianyalábok áttüzesednek a formátlan aranygöngyöleg körül, ami nemrég még a nyakláncom és a karperecem volt, majd elfolyósítják. Forrón remeg a levegő az asztal felett, de a lapján semmi sem látszik. Sehol egy perzselésnyom, sehol egy égett folt a fehér, horgolt terítőn. Hála istennek!
Nem tudom, mennyi idő telt el, de izgulni kezdek, mikor jönnek vissza a szobába Camilláék. A mágia és a felébresztett földerő fortyog körülöttem. Ezt semmiképp se tudnám kimagyarázni. Pörög-forog Nicole nyakéke, míg az erő tüzes katlanában bugyborékoló masszából lassan formálódni kezd a mása. Jaj, gyorsabban, gyorsabban!
Mintha a föld meghallaná néma fohászom, sebesebbé válik a forgás, no meg, az alaktalan massza formálódása, s egyszer csak elkezdenek visszahúzódni az erőujjak. Ahogy süllyedni kezd a „másolat”, jégkékké válnak az azt tartó energiapászmák. Egy perc múlva az asztallapon nyugszanak az ikerékszerek.
Alighogy Nicole nyakéke után kapok, és bedugom a zsebembe, hallom, hogy megnyikordul a padló. Gyorsan hátradőlök a kanapén, és úgy nézek ártatlanul a belépőkre. Camilla és Lissa arcán is megilletődés látszik. Akármit mutatott is nekik Catherina, az nem hagyta érintetlenül a lányokat. Szótlanul zökkennek le mellém, majd Camilla a kezébe veszi a másolatot.
– Igazad van, nagyi. Ez az ékszer minket illet, összenőtt az idők során velünk. Nem engedem, hogy bárki is elvegye tőlünk.
A szégyen újból eláraszt, míg már attól félek, hogy kiszivárog a bőrömre mindenki által látható penészszürke masszaként.
– Tudtam, édesem, hogy megértitek.
– Igen, értem én is – motyogja halkan Lissa –, de mit csinálunk, ha Gabriel vitatni fogja a jogainkat?
– Nyugodj meg, nem fogja! Nincs rajta semmi jel, amitől tartottam – érintem meg könnyű kézzel az ékszermást.
– Nem is tudom, hogy köszönjük meg neked! – néz rám gyengéden Camilla.
– Nem érdemlek köszönetet. Örülök, hogy nincs mitől tartanunk. De most már haza kell mennem! Aisha biztosan türelmetlenül várja a hívásomat.
– Hazaviszlek – szól lelkesen Camilla, gondolom azért, mert megörül, hogy esetleg törleszthet képzelt adósságából.
– Kedves vagy, de Aishával már megállapodtunk ebben – veszem elő a telefonomat.
Anyám azonnal felveszi, és árad a hangjából a megkönnyebbülés, amint meghallja a köszönésem. Elregélem neki, hogy Camillát és Lissát elkísértem a nagymamájukhoz, így most Catharinánál vagyok.
– Máris megyek érted. Várj meg, Neyree! Tíz perc, és ott vagyok.
– Oké, csak nyugodtan. Itt maradok, amíg nem jössz. Szia!
Még hallom, ahogy elköszön, majd összecsukom a telefont.
– Nemsokára itt lesz értem.
– Addig lesz időd meginni a teát. Még nem is kóstoltad meg, már biztos kihűlt – dorgál meg kedvesen Catherina.
– Ó, én hidegen szeretem – kortyolok bele vakmerően az aranyló folyadékba. Igen, ez tea. Tea, amit cseppet sem szeretek. Citromlevet csepegtetek, majd cukrot borítok bele. Ugyan nem lesz jobb íze tőle, de elveszi a keserűségét.
Mindenféléről beszélgetünk, és alig telik el öt-hat perc, mire Aisha becsönget. Pár udvarias szó után beülünk a kocsiba.
– Valami baj van? – szegzem Aisának a kérdést. – Olyan izgatottnak hallottam a hangod…
– Persze, semmi gond, csak Alaric nem jelentkezett még. De szerintem bármelyik percben megteheti – sandít rám oldalról.
– Nahát, csak nem egy vámpír egészsége miatt izgulsz? – vicceskedem, bár engem is nyugtalanít a dolog. Nem jellemző Alaric-re, hogy elfeledkezzen ilyesmiről.
Aisha a rövidebb úton vezet hazafelé, ami egy-egy szakaszon az erdő mellett kanyarog. Az égen komor esőfelhők úsznak, néha már úgy tűnik, hogy a házak tetejét súrolják. Anyám feljebb csavarja a fűtést, mert egyre hidegebbé válik az idő. Kitágul a tér a kocsi előtt. Az erdő fái távolabb ágaskodnak, mintha el akarnának húzódni a civilizációtól. Csupán egy-egy hírmondó ágál az út mellett, hős felderítőként.
– Jó lesz már otthon lenni – szűri anyám épp a fogai között, amikor egy hatalmas fa recsegve az útra dől előttünk. – Jézus! – sikoltja, majd félrerántja a kormányt, és a fékbe tapos. Az autó riszál egyet-kettőt, majd kipördül.
Fejem az üvegen koppan, de hála istennek, múló fájdalmon kívül semmi bajom sincs.
– Jól vagy, Neyree?
– Igen – dörzsölöm meg a halántékom. – És te?
– Csak nagyon megijedtem.
– Hát, én is.
Aisha előrenyúl, és indít, de a kocsi még köhögni sem hajlandó. Újra és újra próbálkozik, ennek ellenére egy sóhajnyi nesz sem hallatszik a motorból. Remek!
– Úgy tűnik, ezzel sehová sem megyünk – szusszanok.
– Hát nem. – Lemondóan előveszi a telefonját, majd üres tekintettel mered a kijelzőre. – Nálad sincs térerő? – kérdezi elhaló hangon.
Mintha darázs csípett volna meg, rántom elő a mobilomat. Kicsattintom, majd döbbenetemben elkerekedik a szemem.
– A fene… Semmi.
– Ez nem lehet véletlen! Ilyen egyszerűen nincs!
– Hol lehet? És hogy csinálja? – Nem mondom ki Gabriel nevét, úgyis egyértelmű, hogy rá gondolok.
– Kit érdekel? – csattan fel Aisha, majd mély levegőt vesz. – Ne haragudj!
– Semmi baj! – Szinte rátapadok az ablaküvegre, de semmit se látok. – Mi legyen?
– Kiszállunk, és a házak felé futunk. Amelyikünk hamarabb odaér, becsönget, és segítséget kér.
– Oké!
Egyszerre lökjük ki az ajtót, és bár nekem meg kell kerülnöm a kocsit, mégis előrébb tartok. Csak nem direkt maradt hátra Aisha? De nincs időm ezen rágódni, megfeszített erővel futok a biztonságot jelentő épületek felé.
Fenyegető sötétség ágaskodik fel előttem. Mohón villogó, azúrkék szemek tapadnak rám. Megpróbálom kicselezni, de állandóan közém és áhított célom közé ugrik, szinte röhög rajtam. Aishát keresem a tekintetemmel. Épp balra próbál kitörni, hogy megossza a szörnyeteg figyelmét, így én jobbra lendülök, és inam szakadtából rohanni kezdek.
Tudom, hogy a szabad téren neki van előnye, de nem adhatom meg magam. Nem, amikor végre igazi anyám lett, és megtapasztaltam, milyen a boldogság. Cikázva szaladok, már nem is tudom, mióta. Lábam fárad, a tüdőm ég, de nem hagyhatom magam. Szinte üvölt bennem egy hang: ha utolér, meghalok!
Fejem hátra-hátrarántva menekülök, bár tudom, nincs esélyem. Zihálva kapkodom a levegőt, a hideg égeti légcsövemet. Úgy futok, akár a nyúl a róka elől… Bokám alól kifordul egy fagyott földgöröngy, megingok. Nem! Nem állhatok meg. Remegő lábakkal, erőtlenül rohanok tovább.
Körülöttem ködöt böffent fel a rideg, holt föld. A tájra boruló szürke, esőtől lomha felhők mintha ólomsúllyal nehezednének a vállamra.. Ha elérem a fákat, megmenekülök… Istenem! Segíts! A levegő vibrál körülöttem. Szemem előtt fénypontok ugrálnak, a csontfagyasztó hideg ellenére tüzel az arcom. Ironikus, mennyire érzem, hogy élek. Még élek!
Kimerült zihálásom az egyetlen nesz a télbe dermedt tájon. Lépteim bizonytalanná válnak, s hirtelen megérzem: mögöttem van. Ahogy előrevetem magam, megragadja az egyik lábam. Előrevágódom, vakon kirúgok, sarkam valamivel távolabb taszítja. Megpróbálok feltápászkodni, hogy továbbfussak, de nem ereszt. Visszaránt. Elvesztem! Ez a vég!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!