2013. szeptember 19., csütörtök

Vámpírok márpedig... ~ 18. Kötelék


 18.
KÖTELÉK
Agyarak tépnek a húsomba. Jobbra-balra pörgök a földön, hátha megszabadulok kínzómtól, de csak újabb sebeket szerzek. A fájdalom éles kése ismét belém vág. Nem fogom túlélni!
Akaratom ellenére kibuggyannak a könnyeim. Nem sírni akarok, hanem küzdeni! Nem így képzeltem el a véget!
A szörny iszonyatos fogai a hasam felé kapnak. Ki fog zsigerelni, akárcsak a többi áldozatát. Nem! Nem hagyhatom!
Torkon ragadom, ujjaim belemélyesztem. Megpróbálom távol tartani magamtól, de az ereje többszöröse az enyémnek. Az azúrkék szemek mohó éhséggel merednek rám. Mintha a tekintetével is lakmározhatna belőlem, érzem, hogy elgyengülök. Csak azért sem! Nem engedem!
Rúgok és ütök, de csupán tompa puffanások a jutalmaim. Nem ereszt csonttörő szorításából, a kín hullámokban tör rám.
Hihetetlen gyorsasággal képek és érzések villannak fel bennem: helyek, amiket újra látni akartam; cselekedetek, amiket meg kellett volna, vagy épp nem kellett volna megtennem; megbánás; szomorúság; harag. Harag azért, mert el akarja venni tőlem a lehetőségeimet!
Dühömet azonban elmossa a lüktető fájdalom, ahogy agyarai belemerülnek a hasamba. Gyötrelmemen semmi sem segíthet. Elevenen felfal, véremet felhörpöli. Magányosan, kínok között pusztulok el. Alaric! Alaric!
Nevének árapálya át-átcsap mérhetetlen fájdalmamon, elmosva, elhomályosítva azt. Miközben a szörnyeteg fejét megrázva fúrja mélyebbre az orrát a húsomba, utolsó gondolatként átvillan rajtam, hogy legalább egyszer megtapasztalhattam az életben, milyen boldognak lenni. Alaric ölelésének emlékével búcsúzom az élettől.
Távoli rántást érzek. Most szakadna el a lelkem a testemtől?
Üvöltés és kínhörgés tölti be a teret körülöttem, míg fekete gomolyfelhőben lebegek. Semmit sem látok. Ez lenne a pokol?
Hatalmas ütés ér, amibe belerázkódom. A mellkasomra kövek gördülnek, majd eltűnnek róla. Már temetnek?
Télfagyos levegő árad az orromba perzselőn újra és újra. Aranysárga fény vesz körül, majd a kátrányfeketeség próbál ismét magába nyelni. Egy hang suttog a fülembe, melyre válaszul mélyhangú dob dübörög fel a föld mélyéből. Vagy a mellkasomban szólna? Nem tudom. Olyan zavaros minden. Ki vagyok én? Mi vagyok én?
Mennyei, fűszeres, telt íz árad a számba. Akkor mégsem a pokolban vagyok? Az nem lehet! Egyre hangosabb a dübörgés körülöttem, bennem, és egyre intenzívebb a jeges szél égető süvítése az orromban.
Fájdalomkorbács csap le rám. Nem, nem lehetek halott. Ilyen kín nem gyötörhet a mennyben, és kétlem, hogy a poklot fagyos szelek uralnák.
Mély levegőt veszek. Igen, a lélegzés szítja a parazsat az orromban, és a földmoraj nem más, mint a szívverésem robaja.
Nehezemre esik felpillantani. Szemhéjamon mintha ólomsúlyok függnének, mégis, ha elsőre nem is, de másodjára sikerül kinyitnom a szemem.
A szikrázó, téli fényben komor árny hajol fölém. A fűszeres íz ismét a számba árad. Fuldokló köhögés tör fel belőlem, amikor félrenyelem. A homályba burkolódzó alak megemeli a testem, így már könnyebben kapok levegőt.
– Tested a testem, lelked a lelkemmel egy… Éltem az életed, erőm az erősséged…
A szavak hulláma a csend felszíne fölé emelkedik, majd elcsitul. Furcsa ez a se itt, se ott állapot. A kín messziről integet felém, de eszemben sincs magamhoz csalogatni. Jó ott, ahol van, minél távolabb tőlem. A hangok újra erősebbé válnak, pislogó szemem előtt élesednek a vonalak. A fájdalom ismét felém nyúl, de egy erős kéz messzire löki tőlem. Felzokogok és megmentőm karjai közé bújok.
Nem szól hozzám, csak lassú, nyugtató mozdulatokkal simogatja a hátam. Előregörnyedek, kezem a hasamra kúszik. Félek odanyúlni, de muszáj. Mézgaszerű (mézga = bizonyos fák megsérült kérgéből folyó, gumiszerű váladék), ragacsos, vörös máz fedi a ruhám és a bőröm, de sebet nem találok. Először megkönnyebbülök, aztán rettegés kerít a hatalmába. Felpillantok, szemem könyörögve faggatja megmentőm tekintetét.
– Ugye, nem… Ugye, nem vagyok...
– Nem, nem lettél olyan, mint én. Arra nem lett volna időm – simítja gyengéden végig az arcom Alaric. – Nem vagyok biztos abban, hogy hálás leszel érte, de csak egy módja volt, hogy visszahozzalak.
Szorosabban bújok hozzá, kezemmel óvatosan megérintem a száját. Ujjaimat vörösre színezi a vér.
– Igen, újra ittam belőled – erősíti meg a gyanúmat Alaric –, utána pedig adtam neked a véremből. Immár mindennél erősebb kötés van közöttünk. Ezentúl, ha akarod, érzem majd, amit te érzel, erőt meríthetsz belőlem, gyorsabbá válsz, és nem utolsó sorban: befolyásolhatom a tested gyógyulását.
– Összekötöttél bennünket? Vámpírmódra?
– Igen. – Nem süti le a szemét. Egyenes tekintettel néz rám, és tudom, hogy akkor sem bánná meg, amit tett, ha most ellökném magamtól.
– És te mit nyersz vele?
– Vonzódni fogsz hozzám, minél többször meg akarsz érinteni, én pedig emberibbé válok általad, könnyebben alkalmazkodom majd. Táplálkozásoddal táplálsz engem, beléphetek az álmaidba, és megfoszthatlak bármilyen érzéstől.
– Állj! Állj! Ezt hogy érted? – kapom el a kezem az álláról.
– Hogy érzed magad?
– Miért kerülöd meg a kérdésem?
– Nem kerülöm meg. Pont arról beszéltem, amit kérdeztél. Jelenleg a fájdalmad szívom el.
– És ez téged nem gyötör meg?
Vidám, kedves szikrák pattognak szemében, teljesen elvarázsolnak táncukkal.
– Én parazita vagyok, Neyree.
Parazita. Azaz olyan élő szervezet, amely más élőlény rovására, kárára létezik, gyakran előidézve annak pusztulását. Hiába ismerem biológiaóráról a fogalmat, azt sehogy sem tudom megfeleltetni Alaric-kel. Ezek szerint a fájdalmamból is erőt tud meríteni?
Alaric újból megsimítja az arcomat, mintha alig hinné, hogy a karjában tart. Lehunyt szemmel merülök el az érzésben. Az, hogy a halál pillanatában is velem volt az ölelése, számomra sok mindent megváltoztat. Ha Alaric hozzáállása más lett, nem törődöm többet mások véleményével. Aishának meg kell értenie, hogy ez több a részemről, mint rövid éltű fellángolás. Anyám… Tényleg…
– Aisha hol van? – pattan fel a szemem. Megpróbálok kiegyenesedni, de Alaric nem engedi, visszatart.
– Óvatosan! – mondja halkan. – Hogy begyógyult a sebed, nem jelenti azt, hogy jól vagy. Argus széttépte a gyomrodat is.
– De Aisha… Itt volt Gabriel is. Valahogy leállította az autót. Menekültünk… – törnek fel belőlem a szavak szaggatottan. A pánik torkon ragad. Az nem lehet, hogy… Nem ölhette meg!
Alaric magához szorít. Valami kábult közöny árasztja el a fejem. Furcsa vattaszerűségbe merülök, a való világ eltávolodik tőlem.
– Bocsáss meg! – hallom Alaric szavát. – Aishát nem találtam itt. Azt hiszem, Gabriel magával vitte, hogy kicsikarja belőle az átok megtörését. De a nyomok szerint jól van. Legalábbis vért nem találtam. Hallod, amit mondok?
Kábaságom ellenére bólintok.
– És meg is értetted?
Ismét csak biccentek, mert érzem, hogy fontos neki a válaszom.
– Rendben. Csak gondolj mindig arra, hogy nincs veszve semmi! Kiszabadítom.
Mint egy bábu, mozdítom meg újra a fejem. Alighogy felpillantok, a kábulat szétoszlik, és eláraszt a korábban érzett rettenet. De mégsem! Nem olyan fojtogató, mint volt. Bár megkönnyebbülök, mégis valahogy megfosztottnak érzem magam.
– Soha többé ne tégy ilyet!
– Mindig meg fogom tenni, ha úgy vélem, több van rajtad, mint amit elbírsz – válaszol megfellebbezhetetlen hangon.
– De az én dolgom, hogy megbirkózzak a saját érzéseimmel.
– Az enyém pedig az, hogy megóvjalak, akár lelki, akár testi fenyegetésről van szó.
Hmm. Azt hiszem, ezt hívják patthelyzetnek, de azért még próbálkozom:
 – Az én érzelmeimről van szó. Jogom van hozzájuk, akár pozitívak, akár negatívak. Általuk leszek az, aki. Nincs jogod elvitatni ezt tőlem.
– Ha ember lennék, igazad lenne. De nem vagyok – mondja határozottan, majd kicsivel rá megenyhültebben folytatja: – Ne harcoljunk egymással, Neyree! Megértem, hogy nehéz megemésztened a változást, de ezzel jár a Kötődés.
– Akkor én is képes vagyok ilyesmire? Hogy megfosszalak az érzéseidtől?
– Nem, még semmiképp sem. És nem is biztos, hogy elnyered ezt a képességet.
– Ez olyan igazságtalan – nyavalygok, majd leszidom magam. Mit drámázom itt, amikor Aisha veszélyben van?! – Ugye meg tudjuk menteni?
Alaric-nek semmi gondot nem okoz, hogy kövesse a gondolatmenetemet.
– Megmentjük. Először azonban hazaviszlek. Enned kell, át kell öltöznöd, és utána megbeszéljük a dolgokat.
– Rendben.
Alaric a karjába szorít, majd lassan felemelkedik. Aisha autójához visz, és beültet az anyósülésre. Huh. Ez már örökké így lesz? Mert ha rajtam múlik, akkor nem. Nagyon nem tetszik, hogy akarat nélküli babaként kezel, még akkor sem, ha történetesen gyengéd törődéssel bánik velem. No, de majd rájön…
– Kösd be magad! – szól, és a következő pillanatban már a vezetőoldali ajtót nyitja. Hihetetlen gyors tud lenni.
– Nem fog beindulni. Váratlanul leállt.
Biccent egyet, majd elfordítja a kulcsot. A kocsi azonnal feldorombol.
– Ez is a képességeink közé tartozik. Az elektromágneses tér megzavarja a gépek működését.
Kénytelen vagyok elgondolkozni azon, vajon mire képesek még, amiről semmit sem tudok. Ebből a szempontból akár hasznos is lehet, hogy Alaric magához kötött, persze azon túl, hogy ezzel megmentette az életem. Még mindig felfoghatatlan a számomra, hogy haldokoltam. Azonban a kín emlékének zsibongása a tagjaimban kétségtelen bizonyság erre.
Alaric váratlanul felém kapja a tekintetét, aggodalmasan rám néz, majd megérinti a térdem. A fájdalom árnyéka azonnal oszlani kezd, aminek ugyan örülök, de mégis elhúzom a lábam. Pillantása úgy borul el, akár a nyári égbolt a vihar közeledtével.
– Alaric, hagyd ezt meg nekem! Ígérem, ha tényleg sok lesz, szólok. Ez nem elég?
– Nem értem, miért fontos ez neked ennyire. A fájdalmat senki sem szereti.
– Tényleg nem, de a fájdalom az, ami jelzi, hogy valami nincs rendben a szervezetedben. A fájdalom az, ami megmutatja, mennyit bírnak az izmaid, a csontjaid. A fájdalom vészcsengő. Akkor érzed, ha olyan hatás ér, ami károsítja a testedet. Ha nem érzel fájdalmat, megéghetsz, anélkül hogy észrevennéd. És ugyanez érvényes a lelki fájdalomra is.
– Most tudod, hogy Argus széttépte a hasad, és nyilvánvaló, hogy többé nem teheti. Mi értelme van a további szenvedésnek?
– Hozzátartozik az emberi élethez. Ha az egyik érzést elveszted, vajon a többit ugyanúgy értékeled, vagy azokra is kihat annak a hiánya? A fájdalomból tanul az ember, elmélyíti az emlékeket, lehetővé téve, hogy legközelebb elkerülhesd. És tényleg nem is fáj már annyira…
Alaric kételkedve pislant felém, mire elveszítem a türelmem.
– Jó, akkor maradjunk annyiban, hogy erre kérlek! Nincs érvelés, nincs magyarázat. Csak ennyi: Ezt szeretném. És ha egy kicsit is számítok neked, akkor ehhez tartod magad!
Legnagyobb döbbenetemre rám vicsorít. Úgy meglepődöm, hogy még elhúzódni sem tudok, ahogy fogát villogtatva felém hajol, csak kinyögöm azt, ami átvillan rajtam.
– Most megharapsz?
Az orromtól egy centire torpan meg. Egy szemvillanás alatt visszakozik, és ismét a vezetésre koncentrál. Annyira mindennaposan néz ki, hogy emberfia nem sejtené, milyen közjáték zajlott le az imént a kocsiban. Legfeljebb hirtelen megugró, majd szabálytalanul botladozó szívverésem kelthetne gyanút bárkiben is.
– Nem, de megérdemelnéd.
Lehet, hogy csak a megbántott önérzetem súgja, de mintha szégyenkezne az előbbi kitörésén. De még nem eléggé… Aztán újra belém villan, hogy mi a fenéért küzdök vele? Annyi időm lesz még erre – ha már kiszabadítottuk Aishát, ha már Gabriel Továbblépett, és legfőképp, ha Alaric itt marad –, amennyit csak akarok.
Hátradőlök az ülésen, és lehunyom a szemem. Ennek ellenére magamon érzem Alaric pillantását. Pontosan meg tudnám mondani, mikor nézi az utat és mikor engem. Negyedórás autózás után megállunk az otthonom előtt.
Mozdulatlanul nézem a ház homlokzatát, az ablakokat, és az azokat díszítő csipkefüggönyöket. Egyszerre ismerős és ismeretlen, mintha a falak magukba itták volna a történéseket, amitől komorabbakká váltak.
Megérzem a karomon Alaric érintését, ami felráz ebből a különös hangulatból.
– Menjünk! – nyitom ki az ajtót, de Alaric visszatart.
– Még mindig nyugtalan vagy. Mit tegyek, hogy elhidd, minden rendben lesz?
Megállít a hangjából áradó komolyság. Tényleg fontos neki, hogyan érzem magam. Elszorul tőle a torkom, annyira szeretem. Felé fordulok, és megint elvarázsolnak a vonásai. Megszólalok, mielőtt fekete lángú szemét nézve megkukulnék:
– Annyi minden jött eddig is közbe. Ha túl leszünk ezen az egészen, és senkinek semmi baja sem lett, akkor talán elhiszem.
– Utána? – vonja fel a szemöldökét.
– Utána – bólintok röviden, és kiszállok a kocsiból.
Alaric előresiet. Villámgyorsan az ajtónál terem, és amikor mellé érek, még hallom, ahogy szippant egyet-kettőt a levegőből.
– Nem érzek semmit. Aisha nincs itt, és Gabriel sem járt erre.
Szótlanul nyitom az ajtót, és hagyom, hogy Alaric előttem lépjen a házba. Körülnéz, szimatol, majd biccent.
– Jó lett volna arra hazaérni, hogy anyám itthon van – lépek az előszobába.
– Soha nem jó, ha az ember hiú ábrándokat kerget – dörmögi Alaric, miközben bekukkant a nappaliba. Olyan, mintha a szemével is meg akarna arról győződni, hogy magunk vagyunk.
Csúnyán nézek rá, de nem úgy tűnik, mintha meghatná. Végül is igaza van. Semmi jó nem származott eddig abból, amikor hagytam, hogy elragadjon a képzeletem.
A konyhába megyek, de az ajtajánál visszafordulok. Alaric az előszobafal előtt áll, és épp visszahúzza a kezét. Kabátjaink békésen, rendezetten függnek az akasztón egymás mellett. Az egész valahogy olyan bensőséges hangulatot áraszt. Na, erről van szó. Az első számú hiú ábránd.
A hűtőből ennivalót pakolok egy tálcára, de közben ki-kipillantok Alaric-re. Amikor elkapom a tekintetét, odakiáltok:
– Adhatok neked is valamit?
Besétál a konyhába, majd szórakozottan a tálcára néz. Elkomorodik.
– Komolyan ezt akarod megenni?
Hitetlenkedését hallva az ennivalóra meredek. Nem, nincs semmi rajta, ami megromlott volna. Sőt! A paradicsom kifejezetten ínycsiklandozóan néz ki, nem is beszélve a hamvassárga paprikáról és az áttetsző vékonyra szelt uborkából készített salátáról.
– Igen, mi a baj vele? – nyúlok a hűtőbe egy kefírért.
– Egyáltalán van itt valami ehető? – pillant be mellettem, majd fejét rázva felegyenesedik.
– Akár hiszed, akár nem, az emberek többsége ehetőnek tartja ezeket a dolgokat – morgok rá, majd az asztalhoz megyek.
– Húst is kéne enned, nem csak füvet.
– Nem igazán szeretem a húst.
Megvonja a vállát, és leül velem szemben.
– Akkor nem kérsz semmit?
– Nem, ezt most kihagyom – biccent az asztal felé mosolyogva.
Jó étvággyal nekilátok az evésnek. Szinte simogatja a torkom a paradicsom szaftos, sűrű leve. Bár nyáron sokkal finomabb, most is jólesik. Áldja meg az isten a melegház feltalálóját!
Alaric némán ül, amíg mindent el nem tüntetek a tálcámról. Hagyja, hogy megigyak egy pohár tejet, és csak utána szólal meg:
– Nem kéne megvárnunk, hogy Gabriel hírt adjon magáról. Bármennyire is szívós Aisha, előbb vagy utóbb meg fog törni, és elárulja, hol van a nyaklánc, ami egyenlő lenne Catharina halálos ítéletével.
– Arról nem is beszélve, hogy teljesen feleslegesen sodornánk veszélybe – vágok közbe.
– Hogy érted? – kapja fel a fejét Alaric.
– Úgy, hogy az igazi lánc nálam van.
Minden pénzt megér, hogy láthatom a döbbenetet az arcán. Lassan előre dől, úgy mered rám.
– Mit tettél, Neyree?
Akár vicces is lehetne, hogy ugyanazokat a szavakat intézi hozzám, mint amikkel én kértem számon rajta a múltbéli cselekedeteit. De most nincs kedvem nevetni. Nincs, mert egyre nagyobb súllyal ül a mellkasomon a felelősség.
– Mágikus másolatot készítettem a nyakékről, majd kicseréltem őket. A kabátomban van az eredeti.
Elhűlt arccal néz rám, szeméből csak úgy árad a szemrehányás.
– Képes voltál ezt a hátam mögött intézni?
Talán meg is ijednék ébredő haragja láttán, ha nem lennék éppolyan mérges rá, mint ő énrám.
– Állj! Állj! – kapom fel a fejem. Érzem, ahogy a dacos düh elárasztja a vonásaimat, de nem érdekel, hogyan nézek ki. – Ne merj ezért ordítani velem! Ez az egész a te hibád! Te szövetkeztél Aishával, hogy kihagyjatok a további küzdelemből. Meg sem kérdezted, mit szólok hozzá, csak eldöntötted, hogy így lesz jó. Hát én is döntöttem! És mivel többet tudok nálad, azt is tudom, hogy Gabriel semmire sem megy az anyámmal. Ahogy te sem mentél volna vele semmire. Meg fogja ölni, amikor ráébred, hogy hiába várja tőle az átok megtörését. Nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen!
Alaric szinte felnyársal a tekintetével, majd lassan megenyhülnek a vonásai.
– Úgy érted, hogy Aisha képtelen az átok megtörésére? – kérdezi meglepően halkan.
– Nemcsak az átok megtörésére, de a Továbbléptetésetekre is. Bevallotta nekem, amikor kiszabadítottál Gabriel karmai közül.
Látom rajta, ahogy végiggondolja, amit mondtam neki, és azt is, amikor rájön, hogy Aisha kockára tette az ő sorsát, amikor elhitette vele, hogy nélkülem is boldogulnak. Különös módon azonban nem tűnik dühösnek. Nem értem. Amikor arról volt szó, hogy én hallgattam el előle valamit, tajtékzott, míg most csupán keserű mosoly játszik a szája szegletében. Persze kettős mérce, csupán azért, mert Aisha felnőtt? Nem bírok magammal, ki kell mondanom:
– Most miért nem ordítasz? Miért van az, hogy sejtettem, Aishával elnézőbb leszel, mint velem? – kérdezem, és bár Alaric nagyon magába merül, válaszol:
– Aishába nem vagyok sze… – mondja, szinte oda se figyelve. Hirtelen hagyja abba, mint akinek akkor jut eszébe, ki is ül mellette. – Aisha nem egy szeleburdi kislány, hanem felnőtt nő – néz rám zavartalanul, mintha eredetileg is ezt akarta volna mondani.
Azt most hagyjuk, hogy ostobának néz, de attól, amit majdnem kimondott, szárnyaló boldogság tölt el. Még akkor is, ha ez csak megerősíti az elhatározásomat, hogy mindent megteszek azért, hogy elnyerje azt, amit a legjobban kíván.
– Oké! Valóban az, de korántsem olyan erős dryw, mint ez a szeleburdi kislány – bökök magamra. Kissé mintha megzavarná a szelídségem, de hamar úrrá lesz rajta.
– Ez sem változtat azon, hogy túl nagy kockázatot vállaltál.
– Tudomásul veszem, hogy ez a véleményed. – Halk hangomban semmi sem utal arra, hogy mennyire utálom a kicsidrywezést. – Most lépjünk a következő szintre!
Belegyezőn biccent, majd a kezét nézegetve folytatja az eszmefuttatását:
– Nálunk van a lánc, de nincs a birtokodban a tudás, amivel célhoz érhetünk. Tehát…
– Újabb tévedés – mormolom. – Mindent tudok az átok megtöréséről és a Továbbléptetésről. – Arról azonban hallgatok, hogy korántsem vagyok biztos abban, hogy egyedül is elég az erőm végrehajtani a varázslatot.
Felvont szemöldöke láttán majdnem felnevetek.
– Nicole meglátogatott. Megmutatta nekem a formulákat és azt is, hogy mit és hogyan kell tennem.
– Újabb kísértetjárás. Nem tetszik ez nekem. Soha nem hallottam még ennyire aktív szellemről.
– Most nem ez a lényeg – vágok a szavába. – Inkább összegezzünk! Egy: az átok megtöréséhez kell a nyaklánc. Kipipálva. Kettő: a mágikus tennivalók megismerése az átok megszüntetéséhez és a Továbbléptetéshez. Kipipálva. Már csak Aishát kéne kiszabadítanunk.
Hümmögve hallgat, majd pajkosan rám kacsint.
– Akár ez után is odabiggyesztheted azt, hogy „Kipipálva”. Elmegyek testvérlátogatóba, és beszélek Gabriellel.
– Mégis mit akarsz mondani neki? Nem akarok többé tudatlan lenni a terveidet illetően!
– Rendben. Elmondom Gabrielnek az igazat.
– Megőrültél? – hördülök fel.
– Nem. Vagy ha mégis, az nem lesz hatással a terveinkre – mondja sejtelmesen.
Miért érzem úgy, hogy meg kéne értenem, mire utal?
– Ne tarts bizonytalanságban! Ki vele!
– Elmondom Gabrielnek, hogy a lánc nélkül és nélküled semmire se menne. Szólok neki, hogy Aisha nem képes arra, amit elvár tőle, de te igen. Megmondom neki, hogy Aisháért cserébe te elvégzed az átok megtörését.
– Nem fogja sejteni, hogy ez csapda?
– Így is, úgy is éber lesz, de még ha gyanakszik is, tudja, hogy ha ezt a lehetőséget elszalasztja, nem biztos, hogy lesz másik. Ő pedig szabadulni akar. Mindenáron.
– És veled mi lesz?
– Megmondom neki, hogy magamhoz kötöttelek.
– És?
– Azt fogja hinni, hogy már nincs okom se a bosszúra, se a Továbblépésre. El fogja fogadni, hogy már nem érdekel, kivel mit tesz, és amikor megtöröd az átkot, nem fog a támadásomra számítani. Akkor kell lecsapnod, és Továbbléptetned bennünket.
Az ostoba kis remény, ami a mondandója elején szökkent szárba bennem, úgy oszlik szét, mint a pára a forró napsütésben.
– És mi lesz velem, ha ti Továbbléptek?
– Mi lenne? – értetlenkedik. – Aishával éltek tovább, és kis idő múlva már nem is leszünk többek egy kellemetlen emléknél.
Szinte fulladozom a méregtől, hogy ennyire semmibe veszi azt, amit érzek iránta.
– Nem hiszem, hogy ez így lesz. Tudod, hogy szeretlek.
Kimondtam. Végre kimondtam! Hangosan. Egyértelműen.
Ő csak szelíden néz rám, majd az asztalon átnyúlva megsimítja a karomat.
– Elmúlik nemsokára – mondja magabiztos és gyöngéd hangon. – Sok minden történt, ami kizökkentett téged, de hidd el, sokkal jobbat is találsz magadnak, mint egy ezer éves vámpír. Már mondtam neked, hogy mi nem úgy érzünk, mint az emberek. Nem tudom számodra azt nyújtani, amit megérdemelsz.
A fene vigye el! Mindjárt elbőgöm magam. Nem akarom, hogy lássa, milyen mélyen érintenek a szavai.
– Akkor néha miért érzem mégis úgy, hogy törődsz velem? Hogy számítok neked? – próbálom megfogalmazni a kételyt, ami időről időre felüti bennem a fejét.
– Parazita vagyok. Éltet, amit érzel. Persze hogy törődöm veled, és az is természetes, hogy számítasz nekem. Nélküled nem léphetek tovább, nem állhatnék bosszút a bátyámon.
Minden egyes szava úgy hasít a mellkasomba, mint a késdöfés, amihez kivételes kegyetlenséggel egy csorba zöldségszeletelőt használnak, de nem vitatkozhatok az állításával. Ha ennyit számítok neki, akkor ennyit. Hogy én mit érzek, az más lapra tartozik.
Megpróbálok úrrá lenni a kétségbeesésen, ami eltölt, és úgy tűnik, sikerül. Legalábbis Alaric arcán nem látok sem megbánást, sem sajnálatot. Ha az utóbbival kellene szembesülöm, talán meg is gyűlölném érte. Így azonban nem marad más lehetőségem, mint visszakanyarodni az eredeti tervemhez, és megjátszani, hogy valóban csupán sekélyes, képzelt érzelmeim vannak irányába. Belenézek hát a szemébe, és könnyedén vállat vonok.
– Oké! Világos! Mikor indulsz?
Megkönnyebbülten szusszant, és rám ragyogtatja az eddigi talán legszebb mosolyát.
– Azonnal. Minél hamarabb megyek, annál kisebb az esélye, hogy Aishát bántja. Ha minden rendben megy, hívni foglak.
Több szó nem esik közöttünk. Kikísérem az ajtóig, és nézem, ahogy a kabátjába bújik. Mintha már búcsúznék tőle, pedig a legnagyobb csata még előttünk áll.
Mielőtt kilépne az ajtón, még megölel. Behunyt szemmel élvezem karjának szorítását. Minden levegővételét, minden mozdulatát a szívembe vésem. Nem akarok elválni tőle.
– Szia! – bontakozik ki az ölelésből mosolyogva.
– Szia! – préselek ki magamból egy bizakodónak szánt vigyorkarikatúrát.
Egy félfordulattal már az utcán is van. Könnyedén int felém, majd futni kezd az erdő irányába. A szememmel követem az alakját, amíg el nem nyeli a vadon kusza szövevénye, és csak azután suttogom kérőn, könyörgőn:
– Vigyázz magadra!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!