2013. szeptember 20., péntek

Vámpírok márpedig... ~ 19. Az utolsó dobás



19.

AZ UTOLSÓ DOBÁS
Sehogy sem találom a helyem a házban. Annyira nyugtalan vagyok, hogy egy másodpercig sem tudok egy helyben megülni. Előbb a nappaliban próbálkozom, majd a konyhában, de rövidesen világossá válik előttem, hogy az őrület környékez. Alaric sokkal inkább felzaklatott, mint sejtettem. Persze így utólag valóban nevetséges gondolat volt, hogy ébreszthetek benne bármit is, ami felveheti a versenyt Athanasia emlékével. Ugyanakkor az sem teszi könnyebbé a lélegzetemet, hogy az utolsó nagy dobásra készülünk. Ezen áll vagy bukik minden. Holnapra Gabriel vagy Továbblép, és én élhetek; vagy szabadon öldököl, és halott leszek. Amikor ez belém hasít, nem tudom visszafogni a sírást. Az ablaküvegben megpillantom legördülő könnyeim tükörképét. A látvány felráz, és ingerülten letörlöm őket. Bárcsak a fájdalomtól is ilyen könnyen megszabadulhatnék!
Elfordulok az ablaktól, és körülnézek. A szobámban lenne a helyem, és nem a nappaliban, ahol még leülni sem lehet rendesen. Margaret a külcsín kedvéért itt is szemrebbenés nélkül feláldozta a kényelmet. A kanapét például gyűlölöm. Persze igazán szép, ám olyan kemény, hogy eszembe se jutna ráülni. Felnevetek, amikor rádöbbenek, hogy a bútorokkal vagyok elfoglalva, amikor lehet, hogy ma meghalok. A hisztérikus hang szinte belehasít a csendbe, amire összerázkódom. Ez nem én vagyok. Nem lehetek!
Elegem van magamból. Mi a fenéért kell úgy éreznem, mintha kiszakították volna a gyomromat a helyéről? Mivel nincs jobb dolgom, akár Nicole varázskönyvét is lapozgathatnám, amíg Alaric felhív, hogy sikerült-e a terv, ahelyett hogy az idegösszeomlás szélére sodrom magam.
Felsietek a szobámba, egy mozdulattal előrántom a könyvet, majd hasra vetem magam az ágyon. Találomra lapozok bele, hiszen a tennivalókat már kívülről fújom. Ennek ellenére csakhamar azon kapom magam, hogy a Továbblépés rítusát olvasom újra és újra, miközben az jár egyfolytában az agyamban, hogy vajon megélem-e a holnapot.
A varázskönyv sorai és Nicole finom vonalú illusztrációi láttán lassan megnyugszom. Minden tollvonásából sugárzik az élet szeretete, és elképzelhetetlen a számomra, hogy rettegett volna a Gabriellel való balszerencsés leszámolás előtt. Erőt merítek Nicole képzelt bátorságából, és ujjaimat a gyűrű köré fonom. Ha isten is úgy akarja, bevégzem azt, amit az ősöm kezdett el, s ezzel bosszút állok Nicole-ért és Jeremiah-ért is. Milyen elképesztő! Nem is ismerhettem, mégis közelebb érzem őket magamhoz, mint Margaretet és Martint, akikkel tizenhat évet töltöttem el. Vajon Brockék megsiratnának, ha arra jönnének haza, hogy meghaltam?
Tudatosan lassan lélegzem, hagyom, hogy a kavargó levegő végigsimítsa a tüdőm minden görbületét, majd lassan kifújom. Összpontosítanom kell. Ha megcsörren a telefon, az egy újabb lépés a vég felé, bármelyikünké legyen is az. Alaric már biztosan ott van Gabrielnél. Tárgyalnak, és ha úgy ítéli meg, hogy minden a terv szerint alakul, felhív. Nem nálam van a labda. Az én dolgom most a várakozás, és az, hogy erőm teljében legyek, amikor a sors sakktábláján az én futómra kerül a sor. Alaric bízik bennem. Alaric hisz bennem. És ha végzek, Aisha is szabad lesz. Együtt élhetünk, mint egy család, és a legnagyobb problémánk az lesz, hogy Brockékat rávegyük a megváltozott helyzet elfogadására. Jaj, istenem! Ezerszer szívesebben néznék szembe most Martinnal és Margarettel, mint Gabriellel!
A telefoncsörgés váratlanul hasít a csendbe, akár a villámdörgés napsütés idején. Dermedten hallgatom a második és a harmadik csörgést is, mire erőt veszek magamon, hogy felvegyem.
– Halló?
– Nos, kicsi dryw, valóban készen állsz, hogy megtörd az átkot?
Kifut a vér a fejemből. Úristen! Ez Gabriel!
– A… Alaric ott van?
– Nocsak, nocsak! De mielőtt erre válaszolnék, mondd ki, amit hallani akarok!
Mély levegőt veszek. Bármi is történt Alaric-kel, anyám ott van ennél a vadállatnál.
– Igen, készen állok! Megteszem, ha elengeded Aishát – mondom határozottan, de erővel kell rávennem magam, hogy ne biggyesszem a mondat végére Alaric nevét.
– Rendben, akkor most adom az uradat. – Az uramat, hiszen magához kötött a vérkötelék által. Nagyot sóhajtok, próbálom magamra húzni a nyugodtság burkát.
– Neyree! – A hangja hallatán mázsás sziklák gördülnek le a mellkasomról. Úgy érzem magam, mint aki a fulladás előtti utolsó pillanatban bukkan fel a víz alól. – Ott vagy?
– Igen, itt vagyok.
– Figyelj! Gabriel beleegyezett, hogy elengedi Aishát, de előbb fel kell minket szabadítanod az átok alól. Hozd a láncot a szakadékhoz, amiről meséltem neked, ott fogunk rád várni!
– Várj! Várj!
– Igen?
Tudom, hogy hülyeség, de meg kell kérdeznem:
– Te… Jól vagy? – csuklik el a hangom közben.
– Jól.
Valahogy nem nyugtat meg ez a kurta válasz.
– És a farkas is?
– Igen, de most leteszem. A szakadéknál találkozunk! – Elköszönni sincs időm, és kattan a telefon.
Hihetetlen módon megkönnyebbülök. A fekete ordas észrevétlenül lopta be magát a szívembe, és igencsak elkeseredtem volna, ha azt hallom, hogy Gabriel végzett vele Argus miatt. Arról nem is beszélve, hogy ez milyen nehézségeket jelentene Alaric számára.
Sietve markolom fel a táskát, amit összekészítettem, és az ajtó felé robogok. Mielőtt kilépnék a szobámból, visszapördülök, hogy az ágyhoz szaladjak a mobilomért. Egy szempillantás alatt felkapom, és már rohanok is a kocsihoz. Beülök, majd indítok, de a testem úgy remeg, hogy nem merek a gázra lépni.
Alaric-kel vagy tucatszor végigrágtuk a dolgot, és arra jutottunk, hogy az átkot ott kell megtörni, ahol kimondták rájuk. A térképen ezerszer is végigjártam már azokat az ösvényeket, mégis belém nyilall, hogy mi lesz, ha eltévedek? Ha elrontom a varázsigét, ha tönkreteszem a mágikus kulcsot – a nyakláncot –, mielőtt kinyithatnám az átok zárját? Mi lesz, ha nem elég az én erőm sem ahhoz, hogy Továbbléptessem Gabrielt és Alaric-et? A kétség szinte megfojt, a szemem előtt csillagok ugrálnak. Hát ez nagyon nem jó! Hogyan vezessek így? Már az is csodaszámba menne, ha nem tekerednék fel a sarki oszlopra, nemhogy átjussak a város másik felére.
A kormányra hajtom a fejem. Már-már az indítóhoz nyúlok, hogy leállítsam a kocsit, amikor megérzem az elmémben növekvő ködöt, ami körülveszi és letompítja a félelmemet. Olyan megkönnyebbülés tölt el, amit még soha nem éreztem. Alaric itt van velem! Rettegésem nem tudja legyőzni ködburkát, nem temethet maga alá. A tükörbe pillantva látom, hogy a szemem csillog, és az arcom is kipirul. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire egy lehet az ember egy másikkal. No, persze, Alaric nem is ember.
Hátrasimítom a hajam, majd kikanyarodom a ház elől. Alaric vár rám.
Ahogy átvágok a városon, egyre magabiztosabb vagyok. Mintha egy telepről töltődnék fel önbizalommal, és nincs kétségem afelől, hogy ki ezért a felelős. Az uram, ahogy Gabriel mondta, miközben áradt belőle a megvetés és a lekicsinylés. Elhibázottnak tartja Alaric lépését, pedig már tudja, hogy annak idején Alaric csak megjátszotta, hogy megöl, és avatárrá tesz engem. Újra és újra lebecsüli a testvére erejét. Még mindig többre tartja magát az öccsénél, és ez a hiba, remélem, végzetes lesz a számára!
Végre elérem a városhatárt. Előttem az ösvény, amely elvezet a szakadékhoz, ami Nicole és Jeremiah sírjává lett.  A fák halkan suttognak, mintha ismernék a jövőt, és azt osztanák meg egymással a fejem felett úgy, hogy ne hallhassam meg. De nem gondolhatok így rájuk. Az erdő minden erejére szükségem lesz, nem haragíthatom magamra.
Nicole útmutatását követve az ösvény mellett álló hatalmas fenyőnek támasztom a homlokom. A vastag törzset semmiképp nem érhetem át, de így is érzem, ahogy a fa megnyílik az ölelésemben. Lüktetőn árad át rajtam a gyökerek által felszívott életerő. Hagyom, hogy a szellő beleborzoljon a hajamba, és a lemenő nap kóbor sugara felmelegítse a gyűrűt az ujjamon. Szívdobbanásaim visszhangot vernek, mintha cseppkőbarlangban állnék. A dübörgésen túl ér el hozzám a tűleveleken végigcsurgó vízcseppek tompa koppanása a fagyott avaron. Minden egyes puffanás, mintha játékosan felelgetne a szívverésemnek. A Természet itt van velem. Érzem az elszáradt fűben, a fa kérgében, a levegő élességében. Itt van és várakozik. Nem várathatom tovább! Lélekhorgonyomat a fához kötöm, hogy a legnagyobb viharban is megállhassak, majd elszakadok tőle, és fürgén megindulok az ösvényen.
Ujjaimat a nyaklánc köré fonom. Nicole ékszere ez is, akárcsak a gyűrű, s most mindkettő szinte lüktet az élettől. Furcsa és idegen érzés lenne, ha nem lennék már régen túl az ilyesmin. Ahelyett hogy megijednék, boldog várakozással üdvözlöm Nicole erejét.
Nem hallok semmi zajt az erdő mélyéből, mégis tudom, hogy a vámpírok már várnak rám, ott ahol az ösvény véget ér. A szakadéknál, ami mintha a föld gyomráig érne. Lépteim alatt nem zörren avar, nem reccsen ág. Halk vagyok, akár az árnyék, ami egyre nagyobbra nő, lassan bekebelezve az erdőt.
A tekervényes utat követem, nem zavartatva magam a felbukkanó vadaktól, amik előlépnek, majd visszahúzódnak a sötétbe. A fény egyre csökken, mígnem már csak homály vesz körül. A Hold csillogó, kerek arccal néz le rám az égboltról, és a tekintetével követ egészen a célig. Halvány derengése biztosabbá teszi lépteimet.
Amint kilépek a tisztásra, megpillantom Alaric-et, ahogy egy fának dőlve várakozik. Kicsit sápadtnak, de sértetlennek tűnik. Ezek szerint nem verekedtek össze Gabriellel, és nem tépték meg egymást. Belenézek az éjfekete szempárba, és a ködfal, ami távol tartja tőlem a rettegést, megerősödik. Csak ennek köszönhetem, hogy nem esem össze ijedtemben, amikor Gabriel előlép a hátam mögül.
– Milyen óvatlan is vagy, kicsi dryw. Bár valószínűleg ez csak annak köszönhető, hogy biztos vagy abban, hogy szükségem van rád. Nem érzed úgy, hogy a félelem felemészt? Nem érzed a rettegés csontos ujjait a torkod körül?
– Gabriel!
– No, ne légy ennyire megilletődve, édes! Nem harapok… még! – kuncog fel, amitől kiráz a hideg.
Dühösen meredek rá, amíg könnyű kézzel beletúr búzaszőke hajába. Hogy lehet valaki ennyire szép, ugyanakkor ennyire romlott? Szinte érzem a belőle áradó gyilkos dühöt, ami kétszáz éve mérgezi a vérét és az elméjét.
– Nem azért jöttem, hogy kinevessél. Ha készen vagy rá, kezdhetjük, csak előbb beszélni akarok Aishával. – Mereven nézem, de meg sem rezzen a tekintetem súlyától, sőt inkább olyan, mintha kitűnően szórakozna rajtam.
Előkapja a mobilját, majd tárcsáz. – Igen, Aisha. Én vagyok. Találd ki, ki áll itt mellettem? Igen, mindjárt – nyújtja felém a készüléket, amit szinte kitépek a kezéből.
– Aisha?
– Igen... – Olyan idegenül csendül a hangja, hogy először el sem hiszem, hogy ő van a vonalban.
– Jól vagy? Mi történt veled?
– Ezzel most ne foglalkozz! – köszörüli meg a torkát, de elfullad a hangja. – Láss neki, tedd a dolgod, és ne feledd, a legnagyobbak leszármazottja vagy! Ne törődj semmi és senki mással! – a végén már szinte kiabál velem. Nem akarok belegondolni, mit tehetett vele Gabriel, amivel elérte, hogy ennyire elveszítse a magabiztosságát. Ugyanakkor tudom, hogy nem arra biztat, hogy vágjam el a vámpírok béklyóit. Nem, anyám sürgetése egészen másról szól.
– Oké! Csak a varázslattal törődöm, de amikor vége lesz, velem jössz!
– Nem vágyom semmi másra – sóhajtja.
Még beszélnék hozzá, nyugtatgatnám, de Gabriel bosszúsan kitépi a mobilt a kezemből.
– Elég! Ha vége ennek az egésznek, megmondom, merre találod. Elmehetsz a drágalátos anyádért, de utána fuss. Fuss, mert levadászlak! Lehet, hogy egy hét vagy egy év múlva, de megteszem – mosolyog rám kegyetlenül.
– Nem félsz attól, hogy inkább megtagadom, hogy megtörjem az átkot?
– Nem. Egy kicsit sem. Ha nem engedelmeskedsz, Aisha meghal. Most is haldoklik, és csak én tudom, hol van. De fogy az időd. Pár óra múlva elcsepeg belőle az élet.
Alaric-re nézek, aki bizonytalanul biccent. Megcélzom őt a gondolataimmal. Tudni akarom, hogy mindent a terv szerint csinálunk-e. Éjfekete szeme megvillan, majd meghallom a hangját a fejemben: – Aisha a barlangoknál van. Gabriel kikötötte, és megvágta a csuklóit. Ha végeztél, menj oda, ahol beestél az egyikbe, amikor Gabriel üldözött. Ott megtalálod.
Elönt a hála Alaric iránt, és még több erőt merítek belőle. Határozottan a szakadék felé lépek és megkeresem a pontot. Igen, már meg is van. Ott, ahol Nicole meghalt, meglátom az átok keletkezésének jelét, amire a varázskönyv utalt. A központból szabályos spirálban növő fűszálak megőrizték Nicole lábnyomát, még most is, amikor saját maguk barna torzójaként hevernek a földön. Két lépés, és már ott is vagyok. Végigborzongok a tudattól, hogy kétszáz éve ott állt, ahol most én.
Előveszem a nyakláncot, és magam elé tartom. Mélyen beszívom a levegőt, majd kinyújtom hatalmam ujjait a Természet felé. Bár sokat gyakoroltam az elmúlt napokban, mégis megingok, amikor rám ront az ereje, tolakodásnak tartva közeledésem. Szemem sarkából látom, hogy Alaric előrelép, mintha segíteni akarna, bár ő is tudhatja, hogy erre képtelen. Gyorsan felé lendítem a karom, hogy feltartsam.
– Ne!
Megtorpan, de valószínűleg csak a hangom miatt. Nem ismerek rá én sem. Rezonáló, vad erő zeng benne, mintha nemcsak én, hanem egy tucat ember kiáltott volna fel egyszerre. A hirtelen ránk törő szél megtépázza a hajamat. Ott örvénylik az arcom előtt, de most nem simíthatom a helyére.
Megkeresem a lélekhorgony végén a faóriást, hogy ajánlásával lecsitítsam a Természet haragját. Sikerül! Az isten áldja meg Nicole-t! Az orkán szellővé szelídül, ami szinte gyengéden simogatja a nyakamat. Keresem az egyensúlyt, a harmóniát a Természettel, és halkan dúdolni kezdek. A hangok a madarak énekét idézik, a tűz ropogását, a szél susogását, a föld moraját. Ez az! Erről írt Nicole, hogy a beavatott dryw rá tud találni a saját énekére, ami egyedül csak az övé, és amiről a Természet felismeri.
A nyaklánc izzani kezd a kezemben. Gabriel és Alaric is közelebb lép hozzám. Gabriel arcán mohó vágy, míg Alaric-én feszült figyelem. A jelzésemet várja, s ahogy a tűzforró lánc égetni kezdi a tenyerem, tudom, hogy már nincs sok hátra.
Az elemek erejét hívom segítségül. Víz válik ki a levegőből, lehűtve égő bőrömet. Havazni kezd, a pelyhek játékosan kavarognak körülöttem. A fák a tisztás felé hajolnak, szél süvít fel a szakadékból. Az égbolt bársonyán táncolni kezdenek a csillagok, a talaj megremeg a lábam alatt.
Nicole-ra gondolok, az átkára, amivel röghöz kötötte a vérszomjas ragadozókat, hogy emberek millióit védje meg tőlük, feláldozva ezzel Cold Valley lakosait. Összpontosítok. Abban a pillanatban, amikor a kötés megszűnik, el kell kezdenem a Továbblépés rituáléját, de előbb magamhoz kell csalogatnom Gabrielt, hogy ne tudjon elmenekülni.
Miközben tovább énekelek, lenyúlok a föld mélyébe, és megtalálom, amit keresek. Egy szívós futónövény mohó gyökerei alszanak a talpunk alatt. Energiámmal felkeltem a szunnyadót, ami mohón kap az életerő után, amit felkínálok neki, majd megindul fölfelé.
Alaric-re rebben a tekintetem. Azt akarom, hogy tudja, mit érzek iránta. Azt akarom, hogy a szememben égő szerelmet vigye magával a Határon túlra. Éjszín szeme kitágul, az ajka megmoccan, mintha mondani akarna valamit, de már nincs idő.
A kiáltásom messze visszahangzik a hegyek között, és a lánc fellobban a kezemben, majd megtöltik a levegőt csillámló szilánkjai, ahogy szétveti a tűz ereje.
– Végre!
Gabriel rikoltásával egyidőben a szabadba robban az életerőm által táplált inda is, és körbetekeredik Gabriel jobb lábán, majd tovább kúszik. Sietnem kell. A növény szorítása megölne egy halandót, de Gabrielt épp csak le fogja lassítani.
– Nem! Boszorkány! Nem teheted! – Tébolyultan hörög, és rám támadna, de Alaric akkor már mellette áll, és roppant erejével legyűri a földre. Nem sokat foglalkozhatom velük, mert közben a környéket kutatom, hogy megtaláljam az átjárót. Körmeimmel az alkaromba vájok, míg vér fakad a félhold alakú sebekből. Nicole ugyan leírja a vér mágikus áldozatának hatását, mégis váratlanul ér, hogy amint a vörös patak végigszalad az alkaromon, majd lecsöppen a földre, heves erőfolyam tör abból elő.  Minden figyelmemet annak szentelem, hogy mederben tartsam az energia vad viharát, és megnyissam a kaput, ezért nem veszem észre, ahogy Gabriel karja kiszabadul, és felém lendül.
Lábam alól eltűnik a talaj, és hiába kapok valami szilárd után, csak levegőt markolok. Istenem! Érzem, hogy zuhanok. A legborzasztóbb rémálmom válik valóra. Szorosan lehunyom a szemem, hogy ne lássam a végzetem, és egy csapásra lepereg bennem minden. A szakadék mélyén lelem a halálom, ahogy Jeremiah? Ugyanúgy fogok elbukni, mint Nicole? De ő legalább fogságba ejtette Gabrielt, én pedig csupán ideig-óráig tudom béklyóba verni. A halálommal megszűnik majd a hatalmam az indák fölött. Elszúrtam! Pedig mennyire bízott bennem Alaric és Aisha is!
Egy váratlan rántástól szinte kiszakad a vállam. Szemhéjam felpattan, és Alaric-et pillantom meg, aki a szakadék szélén áthajolva fél kézzel kapaszkodik a felkaromba.
– Fogd, fogd erősen! – kiáltja, és egy másodpercig nem tudom, mire/kire gondol. A karjára ösztönösen ráfonódó ujjaim úgy szorítják, ahogy életemben még semmit sem. Az akaratomnak engedelmeskedő növény indáiban pedig még mindig érzem Gabriel vergődésének visszhangját.
Alaric éjszeme tele van kétségbeeséssel, ahogy megpróbál felhúzni a mélység torkából, majd rádöbben, hogy az ingatag helyzete ezt lehetetlenné teszi. Hiába az emberfeletti erő, még neki is kéne valami támaszték ahhoz, hogy magához húzzon. És bár nem látom, valahogy tudom, hogy a másik karját Gabriel marcangolja fékevesztett dühvel. A rettegés újra rám tör, ahogy akaratlanul lepillantok a mélybe.
Kétségbeesetten kapom vissza a tekintetem Alaric-re, és érzékeim peremén ebben a pillanatban észlelem a gyenge lüktetést. Igen, ott az átjáró. Nem lesz több lehetőségem!
Elszorul a torkom, ahogy ráébredek, mit jelent ez. Belenézek Alaric szemébe. Ő is erre gondol. Érezheti a Természet erejével összefonódó akaratomra megnyíló kapu vonzását, mert még jobban elsápad.
– Igen – suttogom, bár a feléledő orkán zúgásában más úgysem hallhatná meg a hangom. A sötét örvény szinte ránk ordít a tisztás közepéről. Hallom Gabriel iszonyodó üvöltését. Nincs kétség bennem. Meg kell tennem. Véget kell vetnem ennek még akkor is, ha ez a döntés Aisha halálát, no meg, az enyémet is magával hozza. Abban a pillanatban, ahogy Alaric átlép a Határon, nem tud többé visszatartani, és el fog nyelni a szakadék. A halálom után pedig nem lesz senki, aki megmenthetné a lassú haláltól Aishát. Elkeseredés gyűrűzik fel bennem, de elszántan elnyomom. Nem sajnálkozhatom azon, ami megváltoztathatatlan. Vagy én és Aisha, vagy ki tudja, hány ártatlan!
Alaric úgy néz rám, mintha valami széttépné belülről. Vágyakozva néz vissza a válla felett az örvényre, ami ellenállhatatlanul vonja magába őrjöngő bátyjának testét, aki utolsó erejével is belékapaszkodik.
– Alaric, ne hagyd! Öld meg a boszorkányt! A testvéred vagyok!
Megfeszül az állkapcsa Gabriel szavaira. Szinte hallom is, ahogy összecsikordulnak a fogai. Újabb rántást érzek. Ismét megpróbál kitépni a szakadékból, de megcsúszik, és csaknem belezuhan ő is. Ekkor inog meg a kapu. Hiába táplálja az életerőm, hiába mutat utat a Természet erejének, az ki-kicsap a mederből, és az Átjáró körvonalai elmosódnak. Elkeseredetten kapok az energiafonalak után, de az ég és föld közötti függés nem segíti az összpontosítást. Gabriel diadalmas ordítása késként hasít belém.
A Határ még messzebb sodródik. Alaric elkeseredetten káromkodik, míg én fohászkodom, s bár minden sejtem segítségért kiált, megdöbbenek, amikor imám meghallgatásra talál.
Két aranysárga fénylény emelkedik ki mögülem a szakadékból. A pászmák hamar alakot öltenek, és legnagyobb meglepetésemre felveszik Nicole és egy ismeretlen férfi arcvonásait. Széttárják karjaikat, és kántálni kezdenek. Amikor erejük csatlakozik az enyémhez és azzal összefonódva új csatornába terelik a kaput tápláló őserőt, már nincs bennem semmi bizonytalanság. Amikor rég elhaltak támogatnak, nem lehet kérdéses, mi a feladatom. Alaric szemébe nézek, magamba szívom a látványát.
 – Isten veled, Alaric! Szeretlek!
Mintha egy fal szakadna át, elöntenek az érzései. A fájdalom, a lemondás, az önvád, a szerelem, amit irántam érez, amit szavakkal le sem lehet írni.
De most az egyszer nem menekülhetek hozzá. Még elér hozzám elkeseredett kiáltása, de már nem látok semmit, mert lenyúlok énem mélyébe, és feltépem életerőm ajtaját. A bensőmből kiszakadó hatalom elönt körülöttem mindent. Valósággal feloldódom benne. Érzem a kapu vonzását, ami elnyel mindent, ami nem kötődik ehhez a síkhoz, és hallom Gabriel utolsó ordítását, mielőtt a vad folyam átsodorja a Határon. Nem érzem a zuhanást, nem érzek semmit már, csak azt, ahogy az energia körbeöleli az Átjárót, majd összeszorítja, mint egy óriáskígyó, míg nyoma sem marad ebben a dimenzióban. A következő pillanatban émelyítő fájdalom hasít a mellkasomba, majd magába fogad az aranyos ragyogás.
A halál küszöbén mélységes nyugalom tölt el, és valahol a tudatom peremén megfogalmazódik még bennem, hogy sikerült. Alaric, Aisha, Nicole, Jeremiah és én győzedelmeskedtünk. Gabriel már nem árthat senkinek, és Alaric is megtalálta végre a lelke nyugalmát. Megbékélve ölelem magamhoz az elmúlást, azzal a tudattal, hogy nemsokára Aishával is találkozom, és bár nem így terveztem, de így is együtt leszünk örökre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!