2013. szeptember 2., hétfő

Vámpírok márpedig... ~ 7. Illúzió és valóság


7.
ILLÚZIÓ ÉS VALÓSÁG
A rémálmokban az a jó, hogy fel lehet belőlük ébredni!
Kinyitom a szemem. Egy percig még vakon pislogok a világba, álmom rémisztő csontujjai még vissza-visszahúznak. Hűvös szellő simítja végig izzadságtól nedves homlokom. Csatakos vagyok az álombeli meneküléstől. Izmaim szinte remegnek. Ekkor jut el az agyamig a tény:
Hűvös szellő simítja végig izzadságtól nedves homlokom.
Hát az hogy lehet?
Azonnal éberré válok. Az elmúlt tíz évben soha, senki nem jött be a szobámba rajtam kívül. És tegnap is bezártam az ablakot, ahogy minden éjjel.
Felülök, lábammal tapogatózva keresem a papucsom, közben meredten nézem a nyitott ablakot. A függöny újra és újra játékos hullámot vet, ahogy a beáramló hideg levegő bújócskázik vele. Mivel nem találom a papucsot – viszont az ablakot semmi kedvem szem elől téveszteni –, mezítláb indulok neki.
Senki nincs az ablak környékén. A hajnal épphogy csak piroslik az ég alján. A ház előtt a füvön dér csillog. Megborzongok. Nincs mozgás még sehol. Alszik a környék, a tél csendköpenyébe burkolódzik minden.
Kihajolok, és lenézek. Az ablak alatti, szétterülő tuja érintetlennek tűnik. Kezem valami durva felületre csúszik, ahogy jobban előredőlök. Visszahőkölök.
A párkányba hosszú, mély árkokat hasított valami éles dolog. Vagyis nyolc éles dolog. Kinyúlok, lejjebb tapogatózom. Igen! Ott van a másik két vájat. Ha horrorfilmen látnám a jelenetet, lehet, hogy sikoltoznék: Vigyázz! Lépj hátra! Le fog rántani!
Ez azonban nem egy rossz dark film, hanem a valóság. Azonkívül láttam már, hogy odakint nincs senki és semmi. A nap pedig felkelt, tehát ha a város vámpírja járt erre, ő már biztos a koporsójába húzódott vissza. Már ha egyáltalán abban alszik! Tudom, hogy fanyar iróniával védekezem a tény ellen, hogy valami vagy valaki itt járt, felkapaszkodott a párkányomra, és belökte az ablakomat. A törött zár béna madárszárnyként csüng a kereten.
Vajon mit keresett az éjszakai látogatóm? Miért nem jött be az ablakon?
Körülnézek a szobában, semmi különös nem szúr szemet. A szokásos rendetlenség mindenütt. Bármire is vágyott a sötétség leple alatt idelopakodó titokzatos látogató, vagy nem találta meg, vagy nem tudta megközelíteni. A második lehetőség őrültségnek tűnik. Akinek nem jelent problémát felugrani egy ház emeletére, azt mi akadályozhatná meg abban, hogy bemásszon a már nyitott ablakon?
Lassan átfagy mindenem. Otthagyom az ablakot, hisz bárki is próbált bejutni, nyilván már hét határon túl jár. Felöltözöm, majd leóvakodom a földszintre. A lépcső alatti gardróbból előveszem a szerszámosládát. Valahogy be kell zárnom az ablakot!
Találok egy régi reteszt, egy csavaros kampót és egy szemescsavart. Remek! Pont ezek kellenek. Apró csavarokat bogarászom ki a szerszámosládából. Egy azonos méretű és hornyú sincs közöttük, de a célnak megfelelnek. Felkapom apám cserélhető profilú csavarhúzóját, és szerzeményeimmel felmegyek a szobámba. Persze hogy elejtem a csavarhúzót a lépcső tetején!
A zajra össze-összerándulok, ahogy a súlyos szerszám végigugrál a fokokon, és megállapodik a lépcső alján. Némán állok, várva, hogy elsodorjon a szokásos dühkitörés, de apámék szobája csendes marad. Ezek szerint tényleg elment tegnap este.
Jobb így! – győzködöm magam, miközben leszórom az asztalomra a kincseimet. Leszaladok az átok szerszámért is, felkapom és uzsgyi. Nem hiányzik, hogy anyám sápítozni kezdjen, hogy pont most romlott el valami, amikor nincs férfi a háznál. Nem mintha apám olyan sok mindent megszerelt volna életében. Tervező-mérnökként inkább elméleti szakember.
A következő fél órámat az ablakzár-javítás és -csere foglalja le. Nem ringatom magam téves biztonságérzetbe, tudom, hogy aki egyszer képes volt úgy letörni a zárat, hogy nem ébredtem fel rá, az máskor is megteheti. Bár a kampó nem törik könnyen, így van esély rá, hogy azért a fa hasadására felriadok. Igazából tudom, hogy becsapom magam.
Nem azért szerelgetek a suliba indulás előtt egy órával, mert vissza akarok tartani valakit a behatolástól. Nem! Azért sértem éppen fel a kezem a sorjás fémmel, mert nem tudok tétlenül várakozni. Soha nem is tudtam. Kell a cselekvés, vagy annak az illúziója, hogy elhitessem magammal, a kezemben tartom az életem folyását. Ha nem teszek valamit, azonnal hisztissé válok. Persze nem amolyan nyafogós, toporzékolós hisztissé. Ha elkap a tehetetlenség érzése, felhúzom magam. Ingerültté, csapdosóssá válok. Ilyen hangulatban bárkinek nekimegyek. Lehetne az illető egy kétméteres, benga állat vagy akár vámpír – ismét fanyar a mosolyom –, gondolkodás nélkül ugranék neki. Ezt a luxust azonban nem engedhetem meg magamnak!
Elkészülök a zárral. Elpakolom a szerszámokat. Az órára nézek, és látom, kapkodnom kell magam. Mikor a szütyőmmel a vállamon lerobogok a földszintre, legnagyobb meglepetésemre az anyám vár ott.
– Jó reggelt, anya! Jól aludtál? – Zavaromban a leghülyébb kérdést teszem fel, amit csak lehet.
– Nem, nem aludtam jól! Hogy is tehettem volna, azok után, ahogy apáddal viselkedtél?! – Remegő hangja majdnem eléri, hogy bűntudatom legyen, de gyorsan emlékeztetem magam arra, hogy miért is csináltam azt, amit. Azonkívül csak egyszer hallottam volna, hogy a védelmébe vesz... Mindig az apámat védi, vele ért egyet. Persze csak velem szemben, de most pont ez a lényeg.
– Ugyan, anya! Nemsokára már turbékolhattok, és gondolnotok sem kell rám! – Nincs sértődés a hangomban, elfogadtam már ezt a tényt. Meglep azonban, hogy anyám mintha elvörösödne. Leszegi a tekintetét, és a lábával csiszmákolja a szőnyeg egyik rojtját.
– Nem érted, persze hogyan is érthetnéd? – Halk a hangja, nagyon kell figyelnem minden szavára. – Apád... apád csodálatos ember! – Felkapja a fejét, és szúrósan rám mered, mintha azt várná, hogy ellenkezni kezdek.
Szótlanul nézek a szemébe és várok. Egy néma perc után folytatja:
– Csak vannak dolgok, amiket egyikünk sem ért, és ez idegesítő. Neki is és nekem is. – Tétovává válik a hangja, majd elhal.
Mondjuk megértem. Mit mondhatna? „Kicsi szívem, az apád nem az apád, ezért haragszik, pedig én nem csaltam meg?” Ha meg mást mondana... Hazudni a világ legkönnyebb dolga. Jól hazudni a legnehezebb! Anyámnak pedig soha nem volt erőssége a következetesség.
– Anya, minden rendben! Megértem, igazán. De most mennem kell suliba.
Elhussanok mellette. Megkönnyebbülve gondolok arra, hogy délután már messze fog járni Cold Valley-től. Csendesen csukom be az ajtót, ami lassan takarja el előlem anyám néma, mozdulatlan, görnyedt vállú alakját.
Hamar a sulihoz érek. Szinte szárnyalok. Mikor ez a tudatomig elér, azonnal behúzom a féket. No, nem, nem fogok egy srác miatt galoppozni az utcán. Az, ami este történt, jó volt. – Rendben, nem csupán jó volt! – engedek belső énemnek, amely mindig figyel, és utálja, ha megpróbálom magam becsapni. Gabriel csókjai megráznak és kifordítanak önmagamból.
Ahogy átvágok a parkolón, meglátom a lányok csoportját. Mint izgatott galambok etetés idején, úgy forgolódnak a kocsik között. Ott van Camilla és az egész sleppje. Amikor meglát, integetni kezd. Olyan hevesen lengeti a karját, hogy muszáj odamennem.
– Sziasztok!
Egytől egyig úgy merednek rám, mint egy ufóra. Ki érti ezt? Hiszen látták, hogy erre tartok! Camilla egy pillanattal később már a nyakamban van. Vajon mi történhetett? Biztos valami szörnyűség, mert ennyire azért nem lettünk jóban!
– Úgy örülök, hogy nem lett semmi bajod! A tanulmányin azt mondták, nem adtál meg telefonszámot, így csak apámtól és Jill meg Denise apjától tudtam érdeklődni. Szerencse, hogy olyan hamar megtaláltak! Olyan boldog vagyok!
Szemében könnyek ülnek, kétségem sincs az őszintesége felől. De miért ilyen zaklatott? Miért viselte meg ennyire, hogy eltűntem? Aztán beugrik. Szerencsétlen! Először a bulin a farkasról beszélünk, és arról, hogy a húgát veszélyezteti-e, aztán kirak az utcasarkon, én meg eltűnök, és két napig elő sem kerülök.
– Nincs semmi bajom. – Mosolyom talán megnyugtatja. – Nem is értem, hogy tudtam annyira elkeveredni. Látod, itt állok épen és egészségesen! – Széttárt karral megpördülök magam körül.
– Olyan lelkiismeret-furdalásom volt!
– Ugyan, nem kellett volna! Te nem tehettél semmiről. – Most már ki kell találnom valamit, hogy ejtse a témát. – Huh! El is felejtettem mondani, hogy beszéltem az ismerősömmel – nyomom meg a hangsúlyt az utolsó szónál. Camilla egy másodpercig szinte üres tekintettel bámul rám, majd újra a nyakamban köt ki.
– Szenzációs vagy! Egyszerűen szuper! – A többiek felé fordul, és megmagyarázza. – Neyree-nek van egy ismerőse, aki toppon van a divat témájában. Elintézi, hogy találkozhassak vele. – Újból felém pördül. – És? Mit mondott?
– Ha minden igaz, ma délután érkezik a városba. Nálunk fog lakni pár napig. Úgy gondoltam, átjöhetnél majd hozzánk valamikor, hogy találkozzatok.
– Ma? – kérdezi mohó hangon.
Nem is lehetne lelkesebb, de egyrészt még beszélnem kell erről Aishával, másrészt ma délután érkezik, és be kell rendezkednie, harmadrészt nem akarom lemondani a Gabriel-féle programot.
– Azt hiszem, a mai nap túl korai lenne. Aisha csak délután jön meg, és nagy utat tesz meg, amíg ideér. Szerintem ma pihenni szeretne.
– Persze igazad van! Milyen furkó vagyok. Bocs!
– Nem vagy furkó, csak lelkes – nyugtatom meg mosolyogva. – Tudtok valami szaftos botrányt a suliban? Mi történt, amíg nem voltam?
– Semmi különös – pöcögteti meg körmével a fogát Camilla. – Lányok! Ti tudtok valamiről? – Általános fejrázás. Azaz, majdnem általános. Margaret szúrós szemmel méreget. Hát ennek meg mi baja? Rákérdezek.
– Valami problémád van, Margaret? – Nem szeretem kerülgetni a forró kását.
– Nincs! – Morcos a hangja. – Azt biztos tudod, hogy Alaric majdnem felrobbant az idegességtől, amikor nem jöttél suliba. Nem is mondtad, hogy így összemelegedtetek.
Nahát! Érthetetlen módon ingerültté válok a sejtéstől. Csak nem nézte ki magának Margaret a sötétebbik Huntot?
– Nem melegedtünk össze, de ezzel együtt nagyon örülök, hogy ennyire hiányoztam neki. Ki tudja, meddig kuksolhattam volna a barlangban, ha nem telefonál be az őrsre?! Csak nem vagy féltékeny? Jártok? – Jobb tisztán látni az ilyen dolgokban.
Margaret zavartan néz rám, teljesen elsápad a ráirányuló tekintetek kereszttüzében.
– Nem... – mondja bizonytalan hangon, visszavéve támadókedvéből. – Nem járunk. Csak feltűnt, hogy Gabriel és Alaric állandóan a közeledben van.
Ingerültségem tovalebben. Nem nyúlok utána, hogy megfejtsem, mi volt a forrása.
– Mire gondolsz? Nem vagyok én bolygó, hogy holdként kerengjenek körülöttem! – Megrántom a vállam. – Most sincsenek itt, vagy igen? – Nem értem a zavarodott tekintetüket. Kérdésemet költőinek szánom, ezért aztán eléggé meglep Jill közbeszólása.
– Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy Gabriel ott áll mögötted.
– Na, ne hülyéskedj! – pördülök meg, és majdnem felbukom, ahogy beleütközöm a srácba. Hála istennek, elkap! – Ez kezd a szokásunkká válni, nem? – kérdezem a karjai közül. Hallom a lányok kuncogását, de nem fordulok feléjük. Nem, mert leköt Gabriel szemében az azúrkék szikrák tánca.
– Mire gondolsz? – hajol le egy csókra. Szinte fülembe harsog az elakadó lélegzetek csendje, majd az azt követő döbbent, elragadtatott sóhajok zaja. A csók most is olyan, mint mindig. Áramként cikázik végig a tagjaimon.
– Arra, hogy állandóan megmentesz! – súgom a fülébe. Jobban örülnék, ha a lányoknak másfelé akadna dolguk, de biztosra veszem, nem mennek el addig, amíg ki nem szednek belőlem minden részletet. Gabriel túl népszerű ahhoz, hogy könnyen elfogadják egy szürke kisegér iránti vonzalmát.
– Gyertek lányok! – hallom Camilla vezényszavát. – Hagyjuk turbékolni a gerlepárt!
A csoport idétlen vihogások közepette szétoszlik. Érzékeim még mindig meg vannak zavarodva. Hol forróság, hol didergető hideg szaladgál a hátamon. Gabriel csókjait csakis külön engedéllyel lehetne árusítani, figyelmeztető szöveggel ellátva: Figyelem! Kemény drog! Komoly nehézségbe kerül felidéznem, hogy némi távolságot akarok tartani közöttünk.
– Miről beszélgettetek? Mintha a nevemet hallottam volna emlegetni.
Lehet, hogy az ölelése felér a tudatmódosítók hatásával, de beszélni azért még tudok.
– Semmi olyasmiről, amit az orrodra kötnék! – Miért van az, hogy ennyire vizuális vagyok? Ez a képességem gondoskodik róla, hogy újra talajt érezzek a lábam alatt. Lelki szemeim előtt felködlik Gabriel, amint egy orrán csüngő, piros masnis dobozra bandzsít. Jézus! Nem fogom kibírni! Érzem, ahogy idétlen vigyor feszíti meg az arcomat.
Gabriel elkomorulva néz rám.
– Utálom, ha rajtam szórakoznak! – morgása némi bosszús sziszegéssel párosul. Tényleg felhúzta magát.
– Ó, hagyd már! Ez csak női csevej és idétlenkedés. Menjünk inkább be, különben botrányosan el fogunk késni! Nem mintha nagyon bánnám...
Egy néma másodpercig még a vonásaimat kutatja, de végül megfogja a kezem, és maga után húz. Furcsa dolog ez. Ha magához szorít, ha megcsókol, a felhők fölé repít; de amikor ezt a birtokló, uralkodó viselkedést mutatja, az végtelenül irritál. Most is úgy vonszol maga után, mint egy ötéves a famozdonyát. Megvetem a sarkam, és ellenállok. Hihetetlen erő van benne, de tudok rántani rajta akkorát, hogy végre felfigyeljen rám.
– Most meg mi van? Meggondoltad magad? Lógjunk inkább el? – hirtelen felderül az arca. – Akár most is elmehetünk hozzám. Legalább több időnk lenne egymásra!
– Nem gondoltam meg magam, de nem szeretem, ha utánfutóként rángatnak. Van lábam és van akaratom. Ha azt szeretnéd, mehetünk kézen fogva, de ne viselkedj úgy velem, ahogy Róbert Gida a lépcsőn lefelé Micimackóval. Utálom, ha a lépcsőfokok kocogtatják a fejem!
– Mi van? Rosszul vagy? Milyen lépcsőfokok?
Tényleg nem érti! Vagy nem olvasta Milne halhatatlan könyvét, vagy nem veszi a fáradságot arra, hogy valóban figyeljen rám!
– Arról beszélek, hogy ember vagyok, nem egy játékszer, amit magad után húzhatsz!
Azúrkék pillantása megállapodik rajtam. Szeme tágra nyílik, és végigmér. Végre! Talán leesik neki, mi a bajom.
– Amiatt vagy ilyen, mert magammal húztalak? De hát csak sietni akartam! Miért veszed annyira a lelkedre?
– Nagy különbség van sietés és sietés között!
Felemeli a magasba a kezeit, mintha pisztolyt fogtam volna rá.
– Oké! Elnézést kérek! – Koncentrált figyelem uralkodik a vonásain, mintha minden érzékszervével engem vizsgálna. – Ennyi elég lesz, vagy írásba is adjam? Nem megbántani akartalak, csak magam mellett érezni!
Amikor ilyeneket mond, mindig meggyengül az ellenállásom. Ha veszi a fáradságot, akkor semmi, amit érzek, nem maradhat titokban előtte.
Megenyhülve nyújtom a kezem, néha feleslegesek a szavak. Teljes egyetértésben megyünk be az épületbe.
A teremben felfigyelek rá, hogy Alaric-nek se híre, se hamva. Vajon most merre jár, és kit dorongol le? Meg akarom köszönni neki azt, amit tett. Lehet bármilyen undok, mégiscsak az ő hívása miatt kezdtek keresni. Óra közben odasúgom Gabrielnek:
– Ti ezt mindig felváltva csináljátok? Ma Alaric lóg?
Felvonja szép ívű szemöldökét, majd visszasúgja:
– Mi szinte soha nem csináljuk ugyanazt. És már mondtam, hogy ne foglalkozz vele!
Micsoda macsó! Megint ugyanott tartunk, mint az előbb. A dacos lázadás biztos átvillan a tekintetemen, mert folytatja:
– Ne csináld, Neyree! Nem éri meg! Alaric veszélyes és kiszámíthatatlan. Soha nem lehet tudni, mi jár épp a fejében. Ha velem el tud bánni, elképzelheted, hogy veled mit tehetne!
Szóval csak félt engem! Ezért akar távol tartani az öccsétől. Biccentek felé, majd visszafordulok. Nem tudom megmagyarázni, miért zavar az, amit mondott. Alaric tényleg olyan, mint a viharfelhőkkel teli égbolt. Bármikor a nyakadba szakadhat a zápor, villámlással és földindulással karöltve.
Eseménytelenül telnek az órák. Időnként csatlakozom a lányokhoz, ekkor Gabriel vagy velem tart, és szótlanul álldogál mellettem, vagy eltűnik. Vajon ilyenkor mit csinál? Lassan elérkezik az ebédidő. A zajos csordával együtt robogok le a vályúhoz, nem akarom, hogy úgy tűnjön, Gabrielhez vagyok nőve. Megsejtheti, hogyan érzek, mert nem erősködik. Méltóságteljesen követ minket a többi sráccal, akiknek a barátnői velünk bolondoznak.
Az ebédlőben a nagyasztal köré gyűlünk. Tele a levegő csiviteléssel, csacsogással. A fiúk nem nagyon bírják ezt, időnként megpróbálnak új témát bedobni, ami őket is érdekli. Jason – Denise barátja – egy újságot hajít az asztalra.
– Hallottátok, mi történt? Egy újabb áldozat! A farkas ismét lecsapott!
– Miről beszélsz?! – Camilla úgy kap az újság felé, mint a vércse a kisegér után. Maga elé rántja, és olvasni kezdi. – Ez borzasztó! Egy idős nőt támadott meg. Miss Simmonsnak hívták. Hát már senki nincs biztonságban?
– Tessék? – Most én rántom ki az újságot a kezéből. – Az nem lehet! Tegnap este futottam össze vele az utcán!
– Jobban tette volna, ha utána hazamegy és nem a temetőbe. – Jason megjegyzése szinte mellbe vág.
– Gyakran ment ki oda. Azt mondta, hogy csak ő maradt a családból, és gondoskodnia kell a többiekről. – A hangom elfullad. Borzasztó az is, ha idegenekről olvasok ilyesmit, de most, hogy a szomszéd néni kitakart arcát nézem a fotón, még jobban megráz a dolog. Gabrielre nézek, hogy vajon ő mit szól ehhez, de nem rám néz, hanem a távolba mered. Ajkán játékos, ironikus mosoly játszik. Nem tudom, mi járhat a fejében, de biztos nem ez a szerencsétlenség. Nincs ember, aki ne borzadna el az ilyen végtől. Miss Simmons ruhája szét van szaggatva deréktájon. A szemcsés képen nem vehető ki több, de van olyan jó a fantáziám, hogy a többit odaképzeljem. Sápadtan meredek magam elé, az iszonyat elnyeli a körülöttem lévő hangokat. Tegnap még élt, sőt le is szidott az illetlen viselkedésem miatt. Összeszorítja a szívem, hogy ilyen váratlanul és brutálisan érhet véget egy élet. Gabriel szavára figyelek fel. Már egy ideje szólongathat:
– Neyree! Ha befejezted az evést, mehetnénk!
Körülpillantok. Már a többiek is szétszéledtek. Az elmúlt negyedóra szinte kiesett! Összeszedem magam, és feltápászkodom.
– Persze menjünk!
A szütyőm után nyúlok. Úgy látszik, Gabriel már otthon lenne, mert kikapja a kezemből a tálcát, és már a helyére is rakja, majd a kezem után nyúl. Elhúzom, és megvárom, amíg rám néz.
– Tudod, ugye, hogy nem vagyok utánfutó?!
Bólint, de megragadja a kezem.
– Nem, nem vagy az! De egészen más terveim is vannak veled, mit egy utánfutóval. Gyere, menjünk már! – Rettentően türelmetlen.
Nem húzom tovább az időt, és egy perccel később már a Bugatti mellett állunk. Gabriel kinyitja az ajtót, és csaknem betaszigál az autóba, majd a kormány mögé veti magát. Szinte izzik körülötte a levegő. Hízelgő, hogy ilyen hatással vagyok rá. Egy hangocska felcincog bennem: – Biztos te vagy rá ilyen hatással? – Nem foglalkozom a kis kételkedővel. Gabriel szeret, és ezért viselkedik így! Már nagyon várja, hogy végül egyedül legyünk. Mély lélegzetet veszek. Elszánom magam: Ma megteszem vele a következő lépést!
Megérkezünk. Előttem magasodik a Huntok villája. Az időjárás nem kedvez nekem. Sötét fellegek lógnak a levegőben, sejtelmessé festve a házat. Gabriel kisegít a kocsiból, és a bejárathoz vezet.
– Végre itthon vagyunk! – A hangja lelkes, így rámosolygok. Olyan édes, amikor ennyire kimutatja az érzéseit. Ilyenkor kissé esendőnek látom. Biztos megsértődne, ha ezt elárulnám neki.
Az előszobában elveszi a táskám, és már tol is a lépcső felé. Miközben lépegetek, körülpillantok. Nem szeretném, ha kellemetlen meglepetés érne.
– Alaric ugye nincs itthon? – Muszáj tudnom, hogy elengedhetem-e magam.
– Nincs. Máshol akadt dolga. – Elégedett mosollyal karol át. – Gyere! Szeretnék végre a szobámban lenni. – Szorosabban ölel magához, és meggyorsítja a lépteit.
Kissé megilletődve, szótlanul követem. Idejét sem tudom, mikor engedtem meg egy srácnak ennyi bizalmas érintést. Talán soha! Gabriel pedig már többször megcsókolt, megölelt, és ki tudja, mit hoz még ez a nap?!
Befordulunk a folyosón, amikor egy nyitott ajtó mögül furcsa zaj vonja magára a figyelmem. Az öreg Hunt ül egy széken a sarokban. De hol az az élénk tekintet? Hol az a lendületesség? Mintha csak egy burkot látnék, tompa tekintettel, kifejezéstelen arccal mered maga elé. Ruhája gyűrött, nyilvánvaló, hogy tegnap óta nem öltözött át. Megemeli a kezét, és úgy néz rá, akárha egy idegené lenne. A kézfeje sápadtnak, vékonynak tűnik, akár egy múmiáé. Hova lett a tegnapi, életerős énje? Mi okozhatta ezt a megrázó változást? Borzasztó!
– Gabriel – súgom –, nem azt mondtad, hogy a szüleitek meghaltak?
Egy pillanatra zavar fut végig a vonásain, majd elhúzza a száját.
– Anyánk már régen halott, apánk meg gyakorlatilag az. Nem sokkal anyánk halála után vált ilyenné. Gyere, ne foglalkozz vele!
Tovább akar húzni, de nem engedem. Jaj, de nagyon utálom már ezt a négy szót! Foglalkozni akarok vele! Tegnap az öreg Hunt úgy járt utánam, ahogy a ragadozó cserkészi be az áldozatát, ma pedig egy kisgyermek is el tudná látni a baját. Gabrielre sandítok, de úgy látom, most nem tudok belőle többet kiszedni. Némán áll, a vonásai megkeményednek, és elenged. Rám sem nézve indul tovább. Már a folyosó végén jár, és benyit a szobájába. Még egy tétova pillantás erejéig visszatekintek az átalakult Mr. Huntra, majd sietve követem.
Rend van. Nem Gabrielről mintázták a férfi sztereotip képét. Sehol egy elhagyott zokni vagy alsó. Szinte kínos tisztaság uralkodik mindenütt. Gabriel összehúzza a függönyt. Eddig sem volt verőfény a kinti idő miatt, de most félhomályba burkolódzik a szoba. Összeszorul a torkom, mintha egy nagy ugrásra készülődnék egy szakadék felett. Mr. Hunt rejtélye a semmibe vész. Semmi más nincs most bennem, csak izgatott várakozás.
Gabriel visszalép hozzám, megfogja a kezem, és mélyen a szemembe néz. Reszketni kezdek, ahogy magához húz. Mint egy kisegér a kígyó delejező pillantásától, mozdulni sem tudok. Gabriel szőke tincsei most szinte szürkének tűnnek, szeme kékje acélkékbe fordul. És milyen acélkékbe! Éhesen néz rám, csaknem felfal a tekintetével, majd egy sodró mozdulattal már az ágyánál is vagyunk. Megcsókol, és én szokás szerint kapkodni kezdem a levegőt. Keze végigsimít, megpróbál a ruhám alá furakodni. Ledönt az ágyra, teste a testemen. Érzem, hogy mennyire erős és ellenállhatatlan. Kezei ott vannak mindenütt. Megfordít, és most én fekszem rajta. Így is feltalálja magát. Szinte tehetetlenné válok a karjában, olyan vagyok, mint az olvadt fém a kovács kezében, kedvére formálhat, azt tehet velem, amit csak akar. Szinte felüvölt bennem a hang: Lassíts!
Jaj, nem akarok lassítani! Most nem! Hadd sodorjon, ragadjon magával az ár! Ez itt Gabriel, és már annyiszor megmutatta, hogy mennyire szeret! – Szeret? És vajon mivel bűvölted el? Mondta, hogy mi az benned, ami megragadta? Vajon mondott-e akár egyetlen elragadtatott szót, amivel szépséged vagy kedvességed dicsérte? Most azt teszed, amit te akarsz, vagy azt, amiről azt hiszed, elvárja, elvárhatja tőled? – Mintha hideg vízzel öntenének nyakon, magamhoz térek a kezdődő révületből. Utálom vagy sem, de a belső hangnak igaza van! Talán soha nem volt ennyire erős késztetés bennem, hogy a józan eszemre hallgassak. Megpróbálok elhúzódni Gabrieltől, de nem enged. Rám hengeredik, és leszorít. Karjai megfeszülnek. Már nem szerelmes évődésnek érzem, amit tesz. Le akar igázni, maga alá akar gyűrni. Küzdeni kezdek.
Kezemet könnyedén lefogja, térdével a lábaimat bénítja mozdulatlanná. Vergődésem szórakoztatja, hallom, ahogy kuncog rajtam, mikor megpróbálom ledobni magamról.
– Ó nem, kicsi dryw! Nem mész sehová! Most velem fogsz játszani! Érzed? Kellesz nekem. No, nem úgy, ahogy a nyegle srácoknak az iskolában – felajzottan nevetgél –, de nem ám! Hódolj be, vagy meglátod, mire vagyok képes! Engedd, hogy megtegyem és magamhoz kösselek!
Teljes erőmből ellenállok. Zihálok, szemem előtt tűzszikrák pattognak. Elrántom a szám, hogy ne tudjon megcsókolni. Amikor elkapja a fejem, és erőszakkal mégis megteszi, beleharapok a szájába. Érzem a vére ízét. Nem akarom lenyelni! Az arcába köpöm.
Mintha csak évődnék vele, csillog a tekintete. Beteg, biztos, hogy beteg! Nem lehet normális, aki ezt élvezi! Még csak pár perc telhetett el azóta, hogy megpróbálta a csókjával elvenni az eszem, mégis úgy érzem, már órák óta küzdök ellene.
Nem törődöm azzal, hogy mi lesz a következménye – úgyis tudom, hogy fájdalom –, erősen megrántom a karom, és kifordulok alóla. Valami gyomorforgató hangon pattan, izzó gyötrelem villámlik végig a jobbomon, de kiszabadulok. Arrébb hengeredem, hagyom, hogy jobb kezem a testem alá kerüljön. Hiába is védeném a sérült karomat, képtelen vagyok rá. Bénán csüng a testem mellett, mozdítani sem tudom. A kíntól süketen vergődöm. Térdre küzdöm magam, majd tántorogva talpra állok.
Ekkor értem meg, miért nem vetette még magát utánam. Most Gabriel van olyan helyzetben, mint nemrégen én. Egy hatalmas, erős test szorítja le, tehetetlenné téve őt. Most már hallom is őket. Elfojtott, mély morgás, sziszegés hallatszik felőlük. Alul kínzóm, felette a fekete farkas. Gabriel sziszegő kiáltást hallat, a szája kitátva. Döbbenten meredek a csillogó fogakra, melyek agyarakká nyúlnak a szemem láttára. A farkasra hörög, és a torka felé kap.
Az ajtó szinte berobban. Argus, mint valami hamuszín ördög, veti rá magát megmentőmre. A küzdelem egyre hangosabb és hevesebb. A falhoz húzódom, remegve az ajtó felé araszolok. Ki kell szabadulnom, el kell szöknöm! Körülöttem, akárha a pokol fortyogna. Ember, farkas és kutya őrjöngő forgószéllé olvad egybe.
Már-már kijutok, amikor egy újabb test száll be a harcba. Sötét fellegként árad be a szobába – újra a közepére taszítva –, és Argust egy mozdulattal a falhoz csapja. Vakolat hullik le, a kutya kábultan nyöszörögve próbál lábra állni, de összeroskad a fal tövében. A farkas már Gabriel alatt van. Némán küzd ellene, egy hangot sem ad ki. Csak fogai csattogása felel a fiú tébolyult hörgésére.
Alaric átöleli a testvérét, és hanyatt dobja magát, lerántva őt a farkasról. A loncsos, fekete jószág arrébb hengeredik, és felpattan. Szembefordul Argusszal, aki már talpra állt, és az agyarát villogtatja. Nem úgy tűnik, mintha a kutya feladná a harcot. Iszonyodva látom, hogy mit tesznek egymással a testvérek és az állatok. Miközben újra kifelé kúszom, nem tudom nem észrevenni a hasonlóságot közöttük.
Gabriel arca eltorzul, de Alaric sem marad el mögötte. Az ő szájában is agyarak villannak. Míg szőke testvérének acélkéken izzik a szeme, addig az övé éjfeketévé komorul. Gabriel sziszeg, mint egy kobra, Alaric némán áll neki ellent. Míg a kutya ugatása, vinnyogása, hörgése betölti a szobát, addig az ordas hangtalanul támad. Mi ez? Mi ez az őrület? Végre elérem az ajtót. Alaric felém kapja a pillantását.
Menekülj! Rohanj! – Néma utasítás üvölt a fejemben. Tántorogva futok végig a folyosón. Nem értek semmit, de nincs időm gondolkodni! Már épp elérném a lépcsőt, amikor egy kéz ragadja meg a vállam. Megpördít, és én döbbenten nézek az öreg Hunt értelemtől csillogó, ámde kegyetlen, kék szemébe. Jézusom! Ezt a tekintetet már láttam! Ez Gabriel nézése!
Felcsapom a kezeimet félresodorva az öreg karjait. Félfordulatot teszek, és már ki is szabadultam. Mr. Hunt szemére árnyék borul, fekete felhők homályosítják el a kék ragyogást. Bizonytalanná, lassúvá válik, amit ki is használok. Már az előszobában vagyok, mire a lépcső közepére ér. Olyan, mintha önmagával küzdene. Nem állok meg értetlenkedni, kivetem magam a házból, és az autó felé rohanok.
Feltépem a Bugatti ajtaját, és bevetem magam az ülésbe. Ekkor ébredek rá, hogy hibáztam. A kulcs Gabrielnél van! Mr. Hunt már az ajtóban dülöngél, és nemsokára ideér.
Tehetetlen dühvel, izzó haraggal csapok a kormányra a közelgő pánik árnyékában. Átkozott! Átkozottak!
Szikra pattan a kezem alatt, a Bugatti motorja váratlanul felhördül. Sietve kapok a kormány után, lábammal a pedált nyomom tövig. A kocsi felbömböl, és ordítva kitör. Messze fröcskölnek a kavicsok a kerekek alól.
Elsodrom az öreget, de sikerül annyira elrántanom a kormányt, hogy ne hajtsak át rajta. Remegek. Se élőnek, se holtnak nem érzem magam, míg a kocsi maga alá gyűri az utat. A gázpedált szinte belepréselem a padlóba. A város előtti utolsó kanyarban csikorogva dobja ki a farát az autó. Csak az utolsó pillanatban tudom megakadályozni, hogy kisodródjak. A Bugatti rázza, csóválja magát, őrült táncot jár, majd megpördül.
Tehetetlenül csapódik hátra és oldalra a fejem. Egy villanásra látom még, ahogy közeledik az üveg, majd egy izzó fénylobbanást követően minden elsötétül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!