2013. szeptember 4., szerda

Vámpírok márpedig... ~ 8. Fogságban



8.
FOGSÁGBAN
Nyirkos sötétség vesz körül, amikor magamhoz térek. Csak nem egy barlangban vagyok ismét? Agyam kásaként lötyög a koponyámban. Szaggató nyilallások cikáznak a szemem mögött, orrnyergem duzzadt és zsibbad, a karom tompán sajog. Mi a fene történt velem?
Mély levegőt veszek, pislogok. Valami halvány derengést látok egy vékony csíkban beszűrődni. Jó érzés tudni, hogy nem vakultam meg. Anélkül a fénycsík nélkül biztos, elkapott volna a pánik.
Lassan felülök, a tagjaimat próbálgatom. Mindenem működik. Bár egy-egy mozdulatnál fájdalmasan sziszegek, de egyben vagyok. Úgy érzem magam, mint akit ledaráltak. Szememet meresztve próbálok rájönni, hol is lehetek.
Betonfalak körös-körül. Szürke, vigasztalan, nedvességet könnyező falak. Ablak sehol. Börtönömben a világosságot az ajtó alatt benyúlkáló fényujjak jelentik. A talaj azonban föld. Ez valahogy megnyugtat. Erőltetem a fülem, de semmi nesz nem talál utat hozzám. A néma csönd és a magány torkon ragad. Megpróbál megfojtani.
Nem hagyhatom! Felállok, mozgásom zaja megnyugtat. Az ajtóhoz botorkálok. Előbb megkopogtatom, majd kiabálni kezdek:
– Hé! Van itt valaki? Engedjenek ki!
Rácsapok az ajtóra. Visszhangzó robajon kívül semmit sem érek el vele. A kiáltozásra sem felel senki. Eszembe jut, milyen hülyeség ez az egész. Aki bezárt ide, nyilván nem azért tette, hogy kiengedjen! De ki lehetett az? Megborzongok, mert csak Gabriel az, akiről el tudom képzelni. Visszaemlékszem a küzdelemre a testvérek között. Nem tudom, Alaric miért kelt a védelmemre. Igaz, hogy amikor rejtélyes módon megégettem a kezét, megígérte, de Gabriel is mondogatott ilyeneket. Ezek szerint elvesztette a harcot? Vajon most mi van vele? Őt is valami sötét szándék hajtja? És Mr. Hunt, az apjuk? Miért olyan, amilyen? Támogatja vajon a fiait ebben az őrületben?
Újra verni kezdem az ajtót. Kezemről a rozsdás fém lenyúzza a bőrt, mire belátom, értelmetlen, amit teszek. Nekivetem a hátam az ajtónak, és lecsúszom a földre. Most mit tegyek?
Mert valamit tennem kell! Azt sem tudom, mennyi idő telt el a menekülésem óta. Valószínűleg bevertem a fejem az üvegbe, hogy ennyire fáj. Akkor veszthettem el az eszméletemet, és Gabriel, miután legyőzte Alaric-et, nyilván utánam jött. Vagy lehet, hogy most Alaric tart fogva? Ezt valahogy nem tudom elképzelni róla. A gonosz megtestesítője Gabriel lett. Az erőszakossága, a kéjelgő szavai, a gúnyossága mind azt bizonyították, hogy szándékosan környékezett meg, és nem pillanatnyi szeszélyből. Vajon mi a célja velem?
Aisha jut az eszembe. Mikor jön rá, hogy hiába vár haza? Mikor kezd keresni? Azt mondta, hívjam fel, ha valami adódik. A zsebemhez kapok, de igazából nem lepődöm meg, amikor rájövök, üres. Gabriel nem hülye, hogy nálam hagyja a mobilt!
Mikor jön már valaki? Akárki! Szomjas vagyok, cserepes ajkam fájdalmasan megfeszül. Újra a visszatérő kérdés, talán a leglényegesebb: Mióta vagyok itt? És a következő: Miért tart fogva? Mi a szándéka velem?
Nem tudom, mióta ülök betonbörtönömben. Az órám sincs meg. Kezdetben a másodperceket számolom, és percenként strigulát húzok a földbe magam mellett, de a tizedik vonásnál nem bírom tovább. Felugrom, és végigtapogatom a falat. Valahogy csak ki lehet innen jutni! Mikor ez nem vezet eredményre, újra verni kezdem az ajtót, amíg bele nem fásulok. Kábán csúszom vissza a földre. A remény, hogy a magam erejéből kijutok, ellobban. Amíg nem jön ide valaki, addig esélyem sincs.
Elnyomhatott az álom, mert a vasretesz nyikorgására riadok fel. Léptek dobbannak, ruha súrlódik a durva falhoz.
Megpördülök, hogy szembekerüljek az ajtóval, és a távolabbi falhoz húzódom. Mozdulatlanul meredek rá és várom, ki nyitja ki. Akárki az, aki lejött azon a lépcsőn, nem sieti el a dolgot.
Egyszer csak nyikorogva kinyílik egy ablakocska az ajtón. Zöldesbarna tekintet fürkészi körbe a börtönöm.
– Gyere ide! – csattan Mr. Hunt hangja.
Csak egy pillanatig tétovázom. Mikor odaérek, egy flaska folyadékot nyújt be az ablakon. Esze ágában sincs kinyitni az ajtót.
– Mr. Hunt! Kérem! Engedjen ki!
Könyörgésemre először csak rekedt röhögés a válasz, majd kéken felizzik a szeme.
– Még mit nem! Mit gondolsz, kedvesem, miért vagy itt? Nemsokára lejövök hozzád beszélgetni, addig viszont pihenj! Szükséged lesz az erődre, hogy megtedd, amit meg kell tenned.
Visszahőkölök. Gabriel valahogy megint belebújt az apjába. Vajon, hogy csinálja? És miért? Mr. Hunt bezárja az ablakocskát, távolodó lépteinek csosszanása árulkodik arról, hogy újra egyedül vagyok föld alatti börtönömben. Nem kiabálok utána, nem lenne semmi értelme.
Elhátrálok az ajtótól, és kinyitom a palackot. Az első szippantás után már tudom, vizet adott. Mohón iszom, majd erőt veszek magamon és abbahagyom. Tartalékolni akarok egy kicsit. Ki tudja, mikor ad újra?!
A szám sarkán kifolyó vizet szétmaszatolom az arcomon. Hát nem egy reggeli zuhany, de a lehetőségekhez képest megteszi. Kicsit megmozgatom magam. Mocorgásom hangjai megnyugtatnak. Ki gondolta volna, akár egy nappal ezelőtt, hogy nadrágom szárának suhogása mennyei zene lesz a fülemnek?
Körülbelül negyedóra múlva égő, kaparó érzés kúszik fel a torkomba. Akárha izzó parazsat nyeltem volna! Testem görcsbe rándul, összegörnyedek, majd mintha oldalba vágtak volna. A hátam az éles, nyilalló fájdalom miatt felajzott íjként feszül meg. Egy hatalmas kéz szorítja ökölbe a gyomrom és megpróbálja kiszakítani. Fájdalomkiáltás helyett csak valami nyöszörgésre, vinnyogásra telik tőlem. A kínszenvedéstől vakon tapogatózom körbe a palack után. Hátha a víz enyhíti ezt a kínt!
Megtalálom. Remegő, erőtlen kézzel csak harmadjára sikerül letekernem a kupakot, miközben többször kétrét görnyedek a gyötrelemtől. Végre a számhoz emelem a palackot, amikor belesikolt az agyamba hatodik érzékem. Nem volt semmi bajom, amíg nem ittam!
Messzire hajítom a flaskát, a szenvedéstől szűkölve nem is hallom, hová esik. Miért mérgezett meg Gabriel? Mit akar? A kérdésekre nincs válasz, és csakhamar ott tartok, hogy ha lenne, akkor sem érdekelne. Pár perc múlva már bármit megtennék, csak hogy alábbhagyjon a tűz a bensőmben. Nyöszörögni sincs már erőm. A világ hidegen izzó kínná válik.
Nem hallom meg, amikor nyílik az ajtó. Egyszer csak egy pár fényesre suvickolt cipő jelenik meg előttem. Szinte fáj a derengő fény fekete csillogása a lábbelin, ami megnyikordul, ahogy Gabriel leguggol. Egy mozdulattal a hátamra gördít. Könnytelenül sírok fel a fájdalomtól, úgy nézek az arany tincsekkel keretezett, gyönyörű arcba.
– Na, kicsi dryw, gondolom, már rájöttél, hogy mennyire igaza van a régi mondásnak: „Ne higgy a görögnek még ha ajándékot hoz is!” Ha jól sejtem, mostanra már mindent megtennél azért, hogy szűnjön kicsit a fájdalom.
Kinyújtott ujjával végigsimít az arcomon. Nincs erőm elrántani a fejem. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is így fogok gyűlölni! Érdeklődve félrebillenti a fejét. Úgy vizsgálgat, akár egy természettudós egy kihalófélben lévő, ritka bogarat. Ékszerként ragyogó szemének jégkék csillogása nem engedi elkalandozni a tekintetem.
– Okos kislány leszel, Neyree? Csak rajtad múlik, hogy enyhüljön a kín. Tedd meg, amit kérek, és odaadom ezt! – A kis fiola zölden ragyog a kezében. – Ellenméreg. Gyorsan múlttá válik fekete ikrének hatása, ha megiszod.
Mit akar ez az ikrekkel? A gyötrő kíntól már tompa az agyam, különben hamarabb megérteném a célzást. Úgy állítja be magukat, mintha Alaric méreg lenne, ő meg az enyhet adó orvosság. Tuti, hogy elmebeteg! De most csak fürkészőn néz, mintha várna valamire, a kezében pedig a vágyaim forrása!
– Mit akarsz, mit tegyek? – Nyöszörgésemet szinte nem is hallom. Úgy tesz, mintha neki is nehezére esne megérteni. Erre csak szemének gúnyos csillogása cáfol rá.
– Látod a cellád? Körös-körül minden beton, csak a lábunk alatt van egy méter vastagságban föld. És hogy miért mondom ezt? – Rám néz, mintha kérdést várna, de nincs erőm hozzá, hogy feltegyem. – Sebaj, megmondom, bár nem kérdezted! Azért érdekes ez a te szempontodból, mert valahol a földben el van rejtve ennek a fiolának a párja. Ha megtalálod, és felhozod, elmúlik a fájdalom.
– Hogy tudnám megtalálni? – Erőtlen, rekedt károgásom, akár egy beteg varjúé.
– Csak azt tanácsolhatom, hogy használd az erődet. – Felegyenesedik, és az ajtó felé indul. Az enyhet adó fiola eltűnik a zakózsebében. – A helyedben sietnék. A méreg dolgozik benned, és egy fél nap múlva már nem lehet megállítani.
Fél nap? Fél órát sem bírok ki! A vasajtó visszhangzó csattanással nyeli el a kiáltásom. Rám zuhannak a falak és a reménytelenség.
Összegubódzom, hátha akkor nem fáj annyira. Gondolkodnom kell! Cselekednem! Mormogva, mintha imát mondanék, ismételgetem. A fájdalom ugyan nem hagy alább, de legalább kitisztul a fejem.
Hogy értette azt Gabriel, hogy használjam az erőm? Próbaképp megkísérlem ujjaimat a földbe vájni. Nem megy. A talaj sűrűbbre van döngölve annál, hogy sikerüljön. Ez az! Biztos arra értette, hogy ahol elásta a fiolát, ott lazább lesz a talaj. Kínnal teli testtel négykézlábra küzdöm magam, és kutatni kezdek.
Egy óra múlva belátom, hogy vagy nem ez a megoldás, vagy Gabriel abban talál gyönyörűséget, hogy valahonnan a távolból figyeli meddő küzdelmemet. Elcsigázva hengeredem az oldalamra, majd kissé a hátamra fordulok. Széttárt karjaim a földön hevernek. Olyan vagyok, akár egy groteszk, megtört kereszt. A fájdalom felzabálta minden erőm. Kábán, gondolatok nélkül fekszem. Csak a kín sikolt fel bennem időről időre. Tenyeremet a földnek feszítem. Erőt kell szereznem! Így olyan tehetetlen és kiszolgáltatott vagyok, mint egy fiókmadár. Erőt! Erőt! ERŐT!
A langyos áramlás először fel sem tűnik. Tenyerem alatt felmelegszik a talaj, és a hő gélpárnaként feszül meg a bőröm és a föld között. Ritmusos pulzálással tör utat hozzám a meleg. Nem értem, de nem állok ellent. Már nem tudom felvenni a harcot a furcsaságokkal szemben.
Testem lassan megtelik, mintha csak egy korsó lennék, amibe élő vizet töltenek. Újra érzem, hogy élek, bár a fájdalom tovább izzik a tagjaimban. Különös módon úgy érzem, készen állok a küzdelemre. Gabriel azt mondta, a földbe rejtette az orvosságot, és a föld most élőlényként lüktet a tenyerem alatt. Kérlek, föld! Segíts meg! Uram, adj erőt!
Azon már nem is gondolkodom, hogy hol az Istent, hol a földet szólongatom. Nincsenek gondolataim, csak az enyhülés utáni vágyam és a könyörgésem. Vérem zúgni kezd, bizsergő bizalom hömpölyög át rajtam. Sikerülnie kell! Sikerülni fog!
Próbálom felidézni az emlékeimben a Gabrielnél látott fiolát, de csak egy szó tolakszik az elmémbe. Gyógyszer! Egy ideig küzdök még a fiola képéért, de aztán elengedem. Hagyom, hogy a szó átitatódjon vágyakozásom eszenciájával, frigyre lépve a felém áramló erővel.
Nem hangzik fel győzelmet hívó, követelő harsonaszó, nem peregnek dobok, de egyre tapinthatóbbá válik az érzés. Testem szinte eggyé válik a földdel. A földdel, ami gyengéd ujjakkal nyújt valamit felém. Igen, ott van! Ott a cella közepén!
Ismeretlen hatalom akadályoz meg abban, hogy elengedjem a kapcsolatot. Valószínűleg csak a jószerencse. Valamiért azonban inkább Isten kezét érzem benne. A földből áramló energiában lebegve arra gondolok, milyen kegyes az Úr, hogy egy tévelygőt megsegít.
Nem létezhet a világban más hatalom, ami odaadhatja az ellenméreggel teli fiolát. A fiolát, ami most kiemelkedik a talajból, mintha egy jóságos kéz nyújtaná felém.
Oldalt hengeredem. Ahogy a tenyerem elhagyja a talajt, megszűnik az erő áramlása. Odavonszolom magam a cellám közepére, és megmarkolom az üvegcsét. Ügyetlen kézzel próbálom kinyitni. Amikor sikerül, mélyet lélegzem, és újra magamba mélyedek. Keresem a bensőmben formálódó utat a Hatalomhoz, ami eddig is segített. Nem vágyom elnyújtani a kínt, de azt sem akarom, hogy Gabriel újabb mérget itasson meg velem. Alighogy formálódni érzem az ösvényt, felizzik bennem a bizonyosság, hogy amit a kezemben tartok, tényleg orvosság. Gyorsan lehajtom a keserű folyadékot. Ahogy lenyelem, rám tör a gyengeség, és lehanyatlom. Kezemből kifordul az üvegcse. Csontjaim képlékennyé válnak, húsom lomha, elomló tömeggé. Kavarogni kezd körülöttem minden, majd magába szippant valami puha, meleg, marasztaló sötétség.
Nehezen szabadulok az álomtól. Mohó ingoványként nyúl utánam, hogy visszarántson, de fel kell ébrednem. A sürgető érzés egyre jobban eluralkodik rajtam. Nincs idő! Mozdulni kell! Hogy minek és hova, arról még sejtelmem sincs. Mint arról sem, most hol vagyok.
Nehezen nyitom ki a szemem, mintha mázsás súly lenne a szemhéjamon. Lassan jut el a tudatomig, hogy nem álmodtam, tényleg abban a tömlöcben vagyok, ahová Gabriel zárt be. Az emlékek egy másodperc tört része alatt kelnek életre.
Elönt a harag és a düh. Legszívesebben ordítanék az értetlenségtől. Miért tette? Miért pont velem? Szinte várom, hogy Gabriel megjelenjen, hogy megmondhassam neki a magamét. Valahol persze egy hangocska azt cincogja bennem, hogy úgyis lenne annyi eszem, hogy meghúzzam magam, de a jelenlegi hangulatomban ez elképzelhetetlennek tűnik.
Nem lehet hosszú ideig dühös az ember, ha tehetetlenségre van kárhoztatva. Ha nincs mire irányuljon a düh, kioltja azt a harag. A harag, ami a tehetetlen várakozástól úgy hízik, mint a kalácstészta az élesztőtől. Így járok én is. Mire Gabriel megjelenik, már higgadt vagyok. Szerencsére!
Amikor nyílik az ajtó, megfeszül a testem, hogy ha adódik valami lehetőség, azonnal ki tudjam használni.
– Lám, lám! Hát életben maradtál?
Gabriel a cellába lép, és a zárka közepére lépve ledobja válláról a terhét. Mögötte ott a menekülés útja, de én megfagyva bámulom a testet, amibe – mielőtt felém fordulna – még belerúg egyet.
– Nem bíztam benne, de ez csak érdekesebb lesz így.
– Miért teszed ezt velem? Mit ártottam neked? – Még mindig nem tudom levenni a szemem a mozdulatlan kupacról a háta mögött.
– Nem ártottál nekem. Hogy is tehetted volna? – Leguggol, és úgy néz a szemembe. Tekintete gúnyosan csillog. – Szükségem volt rád, hogy idecsalogassam azt, aki visszaadhatja a szabadságom.
– Nekem elég szabadnak tűnsz. Nem úgy, mint én.
– Nem vagyok szabad. Még nem! De a boszorkány már két napja megérkezett, és keres. Ha élve akar viszontlátni téged, megalkuszik velem. Ezért vagy itt. A véred miatt.
– Ezt hogy érted? – Ha beszéltetem, talán felhasználhatom ellene, amit akarva-akaratlanul a tudomásomra hoz. Minden mozdulatát és hangsúlyát figyelem és elraktározom, hogy később elemezzem, megtalálva a gyenge pontját. Sokat segít ebben a harag, ami prédára várva, gigantikusra hízva gubbaszt bennem.
– Kétszáz éve rajtavesztettem, hogy megpróbáltam megszabadulni tőle – bök a háta mögé. – A dryw, akit idecsalogattam és becsaptam, rájött a turpisságra, és ellenem fordult. Szövetkeztek ellenem, és majdnem a túllétbe taszítottak akaratom ellenére. De a boszorkány is csak egy ember volt, és mint olyan, igen törékeny. – Mosolya vérfagyasztó, ami egy pillanat alatt változik át a tébolyult düh vicsorává. – Bár sikerült megtörnöm, az a szuka vérátkot vetett ki rám és foglyul ejtett – szavai rekedt morgásba vesznek. – Kétszáz évet vártam, és csak időnként táplálkozhattam kedvem szerint. Tudod, mekkorára nő a bosszúvágy kétszáz év alatt? Nem tudhatod, hiszen percember vagy. Szinte szétrág, belülről emészt fel szüntelenül izzó tüze. – Kinyújtja felém a kezét, ujjai karomszerűen hajlanak be, mintha el akarná kapni a nyakamat. Hátrébb húzódom. Most már csak rá figyelek. Az az összetört test a tömlöc közepén amúgy sem mozdul. Nem is lélegzik.
– De én nem tehetek erről. Semmi közöm hozzá!
– Éppen hogy van. Mit gondolsz, mivel hívtad fel magadra a figyelmem? A szépségeddel? A kecsességeddel? Ne nevettess! Ti emberek olyan hiúk és vakok vagytok. – Visszahúzza a kezét, most megint higgadtnak, szinte szórakozottnak tűnik. – A szagod volt az. Megéreztem és tudtam, elérkezett a szabadulásom ideje. De te állandóan felbosszantottál. – Félrebillentett fejjel tanulmányoz. – Időbe telt, mire rájöttem, hogy nem ébredt fel az erőd. Utána már minden cselekedetem arra irányult, hogy átalakítsalak azzá, aki a hasznomra lehet. Ezért hoztalak ide. Nem sejthettem, hogy a múltad titkokkal van tele.
– Nincs semmi titok a múltamban! – Nem is tudom, miért mentegetőzöm. Talán mert húzni akarom az időt, talán mert valamit mondanom kell, ami igaz és nincs köze ehhez az őrülethez.
– Ne mondd, kicsikém! Nem tűnt fel neked, hogy a szüleidnek – macskakörmöt rajzol ujjával a levegőbe a szónál – semmi köze sincs hozzád? Ugyan! Ne nézz madárnak! – vicsorog rám.
– Nem értem, miről beszélsz!
– Amióta idejöttél, és a szagod rabul ejtett, figyeltelek téged és a körülötted lévőket. A családod nem hordozza a dryw vért. – Úgy tesz, mintha fűszert morzsolna össze az orra előtt. – Sehol az a jellegzetes aroma, csak nálad. Azt hittem, fel kell ébresztenem a hatalmadat. Ezért adtam a gyűrűt, és ezért üldöztelek. Tudod – hangja mérhetetlenül kioktató és irritáló –, nincs semmi, ami jobb katalizátor lenne a rettegésnél. De te nem voltál hajlandó a kedvemben járni! Nem nyúltál az erőd után! – vicsorog rám dühösen. – Ráadásul ő is megérezte rajtad az erő ígéretét – bök megint a háta mögé. – Egyre jobban összekuszáltál mindent, ahelyett hogy azzal törődtél volna, amit akartam. – Megint egy pillanat alatt ölti magára a kedélyesen csevegő évfolyamtárs képét. – Ezután úgy döntöttem, magamhoz kötlek, a hatalmam alá hajtalak, hogy ne lehessen más választásod, mint hogy megszabadíts. De megint szerencséd volt. Igaz, csak kis haladékot nyertél vele. Nem is sejtettem, hogy csaléteknek jobb vagy, mint megoldásnak.
– Már többször utaltál valami ilyesmire. – Igyekszem puha, engedelmes hangot megütni, hátha többet megtudok. – Mire gondolsz?
– Ügyes! Határozottan ügyes! – kacagja ki igyekezetemet. – De legyen! Úgy teszek, mintha elhinném, hogy nem tudsz róla – kacsint rám. – Idecsalogattad a boszorkányt. Azt, akinek a hatalma már nem szunnyad. Keres téged. De nem fog megtalálni. Igaz, hogy abból a célból építettem ezt a helyet, hogy téged fogva tartsalak és elzárjalak a mérhetetlen erőforrásoktól, de arra is jó, hogy nehezebben találjon rád a dryw. Már kísérletet tett a tűzzel, a vízzel és a földdel – simítja végig maga előtt a talajt a tenyerével. – Jó ötlet volt a földréteg alá is betont teríteni – kuncog. – De a próbálkozások kimerítik, és időbe telik, míg újra feltöltődik a következőhöz. Nemsokára felkeresem, és megállapodom vele. Addig viszont gyengéd kezek között hagylak. Persze ezt a tudomására hozom majd a boszorkánynak. Tudod, csak a motiváció végett...
Gúnyos vigyorától a vér is megfagy az ereimben. Mi lehet a terve? Milyen boszorkányra gondol, vagy éppen kire? Mi lesz, ha annak a boszorkánynak van jobb dolga is, mint hogy velem törődjön? Nem tudom kontrollálni az érzéseimet, az arcom árulkodóan megfeszül.  Talán nincs is félelmetesebb az őrület szülte, kiszámíthatatlan szándéknál, ami ellenünk irányul. Rettegésem szórakoztatja.
– Nos, talán jobb, ha tudod – hajol előre, és úgy suttog a fülembe Gabriel –, ha magához tér, nagyon-nagyon szomjas lesz. Bár hosszú évek óta megtartóztatja magát, de szerintem most nem fog tudni ellenállni. Hiszen olyan izgalmasan forrón és csábítón lüktet a bőröd alatt. – Nem vagyok elég éber, így ujjával végig tudja simítani az arcomat, mielőtt elhúzódom. – Ha elkezd inni, véged. Nem fog tudni megállni! – Rekedt kuncogása ismét végigborzongatja a hátamat. – És ha nem áll meg? Akkor meghalsz, kicsi dryw, ezt pedig sem te, sem én nem vennénk jónéven. Ugye? Tehát, ha magához tér, tartsd magadtól távol. Van itt annyi föld, hogy megvédd magad. Érdekes lesz látni, mire juttok egymással. Most elmegyek, és találkozom a boszorkánnyal, hogy tető alá hozzam a megállapodásunkat. Addig is vigyázz magadra!
Nyikorgó cipőkkel felegyenesedik és tesz egy lépést a nyitott ajtó felé, majd visszafordul.
– Ó, és hogy el ne feledjem! Ne legyenek kétségeid, hogy megöllek-e. Megöllek, ha a boszorkány nem teszi meg, amit kérek tőle. De ettől nem tartok. Ti emberek oly sok mindent megtesztek a fattyaitokért.
Dermedten kísérem figyelemmel a lépteit, amíg elhagyja a cellát. Kavarognak bennem a gondolatok, de egyiket sem tudom annyi időre maradásra bírni, hogy igazából formát öltsön. Gabriel túl sok mindent mondott, ami rejtély előttem. Miről beszélt, amikor fattyakat említett? Tényleg itt van egy boszorkány, akihez ráadásul több közöm van, mint apámhoz? Vajon megbűvölte az anyámat, és így jöhettem a világra? Ezért tagadja, hogy megcsalta az apámat?  És vajon érez-e valamit irántam, és kiszabadít, vagy más miatt keres? A vasajtó döndülése ráz fel ebből az állapotból. Összerándulok a hangtól, majd a börtönöm közepén fekvő alak felé fordulok. Vajon tényleg veszélyt jelent rám nézve, vagy Gabriel csak szórakozott velem?
Most, hogy az ajtó bezárult, a sötétség leplében csupán egy formátlan kupacnak tűnik. Óvatosan megközelítem, majd letérdelek mellé. Nem mozdul. Nem lélegzik. Megragadom a vállát, hogy magam felé fordítsam. A teste megbillen, majd a hátára fordul.
Döbbenten meredek a színtelen, viaszszerű vonásokra és a vértől összeragadt hajra. Ismerős arc, ismeretlen állapotban. Csak a halál lehet ennyire személytelen és dermesztő. Sosem gondoltam volna, hogy valaha így látom majd. Gombócot érzek a torkomban, elcsukló lélegzetem megemeli egy hajtincsét. Nemrég még élt. Nemrég még mozdult. Nemrég még... megígérte, hogy vigyázni fog rám.
Alaric fekszik előttem kiterítve.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!