2013. szeptember 21., szombat

Vámpírok márpedig... ~ Epilógus



 EPILÓGUS


Már két hónapja, hogy mocsárba fojtottuk előző személyazonosságunkat, és még nem vettek üldözőbe minket se a rendőrök, se az anyám. Hivatalosan halottak voltunk, és Aisha, aki ebben minden bizonnyal kételkedett, valamiért nem leplezett le bennünket, és nem is jött utánunk. Talán egyszer elérkezik annak is az ideje, hogy megbocsássunk egymásnak.
A pár napos utazás Newportba örökre feledhetetlenné vált a számomra, elsősorban azért, mert Alaric mindent elkövetett, hogy teljes kényelemben legyen részem. Amikor szóvá tettem a dolgot, elhessegette a témát azzal, hogy elég vén már ahhoz, hogy ne koszos autósmotelekben hajtsa álomra a fejét, és hogy ne kelljen beérnie a benzinkutaknál kapható kész szendvicsekkel, még akkor sem, ha én eszem meg. Ha megtetszett egy város neve, és kis kitérővel útba is esett, elvitt oda, hogy körülnézhessek. Életemben soha nem éreztem még ilyen szabadnak magam.
Persze Aisha hiányzott akkor is és most is. Útközben sokat gondolkoztam azon, hogy vajon mit kellett volna másként tennem, hogy ne így alakuljanak a dolgaink. Anyám félelme teljesen érthető a számomra, ahogy egyértelmű, hogy az előítéleteit a saját tapasztalatai is erősítették. De az választott el minket igazából, hogy kísérletet sem tett arra, hogy megértse az én álláspontomat. Ahogy én képtelen voltam megtanulni, hogy kell viselkednie egy gyermeknek, úgy Aisha sem tudta elsajátítani, hogy miként törődjön velem anyaként. Azt hiszem, leginkább ez és a büszkeségünk volt az, ami megakadályozta, hogy szót értsünk egymással, és közös múltunk sem volt, ami ennek ellenére összetarthatott volna minket.
Alaric sokat tépelődik, amikor azt hiszi, nem figyelek. Ilyenkor tudom, hogy Gabrielt gyászolja, a fivérét és a békés együttélés lehetőségét. Bár ötszáz éven át harcoltak egymással, az nem csupán elválasztotta, hanem össze is forrasztotta őket. Még az emberek is képesek összenőni csatározásaik során, ha egy lakásba vannak zárva, pedig csupán évtizedeket töltenek együtt. Alaric és Gabriel azonban századokat áldoztak erre! Nem csoda, ha ezek után Alaric úgy érzi magát, mint akinek levágták a jobb kezét.
Valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy ennyire odafigyel rám.
Amikor elértük Newportot, Alaric előbb kibérelte a házat, amiben most lakunk, majd mikor látta, hogy mennyire tetszik a régi korokat idéző épület, meg is vette, azzal a felkiáltással, hogy az ingatlan mindig jó befektetésnek számít.
A külvilág számára unokatestvérek vagyunk. A szomszédok úgy tudják, hogy a már papíron is nagykorú Alaric – aki hivatalosan is a gyámom –, igen laza kapcsolatot tart a szüleivel, míg én tragikus módon elvesztettem az enyémeket.
Nem csupán személyi papírokról, de bizonyítványról is gondoskodott a számomra, így beiratkozhattam a közeli iskolába. Furcsa érzés, hogy most minden lány engem irigyel az unokabátyám miatt, aki ha esik, ha fúj, eljön értem az órák után, hogy hazavigyen, ugyanakkor külön bankszámlát nyit a számomra. Amikor bementünk a bankba azt mondta, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy minél önállóbb lehessek, aminek része a saját számla, de a biztonságom miatt nem mond le arról, hogy a kísérőm legyen.
Alaric két hete szánta rá magát, hogy elolvassa Gabriel naplóit, amiket elhozott a Hunt-házból. Talán még mindig válaszokat keres, nem tudom. De a napokban megemlítette, hogy az egyik naplóban Gabriel utalást tesz valamiféle egyezségre, amit a Rend Atyjával kötött. Ennek kapcsán beszélgettünk, amikor Alaric váratlanul megkérdezte tőlem, jártam-e valaha Európában. Válaszomat hallva újra a gondolataiba merült. Tegnap avatott be a tervébe, hogy nyáron, ha vége az iskolának, elmegyünk Párizsba. Izgalmasan hangzik.
Kíváncsi vagyok, milyen lehet a dryw rend második fővárosa, ahol évszázadok óta székel a Rend Atyja. Talán többet is megtudok majd Marcusról, az apámról, bár Alaric szerint nem árt az óvatosság.
Mindenesetre az életem most tökéletes. Egyetlen dolog van, ami némi feszültséget okoz közöttünk, és az Alaric távolságtartása. Azt mondja, ráérünk még, hogy fiatal vagyok, és meg kell várnunk, amíg megérik az idő arra, hogy szorosabb kapcsolatunk legyen. Persze ezzel mindig felbosszant, de hamar megbékélek. Nehéz neheztelni egy olyan emberre, aki arra tette fel az életét, hogy boldoggá tegyen. És ez így van még egy vámpír esetében is.

VÉGE

Kedves Olvasóim! Kedves Barátaim! :)

  Remélem, Ti legalább annyira élveztétek olvasni a Vámpírok márpedig...-et, mint amilyen élvezetet az írása jelentett nekem. Bár a kiadók nem találták közlésre méltónak, úgy érzem Neyree és Alaric célba ért. Ha nem is nyomtatásban, de néhányotok szívében. Legalábbis ebben reménykedem. :)
  Köszönöm Nektek a bátorítást, a kitartást és a szeretetet, amik nélkül nem írhattam volna meg a történetet.

Köszönök mindent!

Laural Delarmée




2 megjegyzés:

  1. szia:)
    nos, be kell valjam nagyon magával ragadott az irásod:)
    lehengerlő és egyedi:)
    azt hiszem én is beleszerettem Alaric-ba.xD
    viccen kívűl, már az elején megfogott benne valami. Ahogy leírtad szinte életre kelt lelkembe:) Gabriel személye nem vonzott. Sőt, szintd taszított a közvetlensége. Alaric viszont a maga elvont, heves és titokzatos stílusával magával ragadott.:)
    Bár jellemző rám, hogy olykor jobban beleélem magam egy írásba, mint a normális ez mégis más volt..
    Örülök, hogy részese lehettem a világodnak.:)
    Köszönöm az élményt!!:)))

    by: Raszta.;)♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Raszta!

      Köszönöm kedves soraidat! Nagyon örülök, hogy magával ragadott a történet. :) Alaric nagy kedvencem volt nekem is, de gondolom, ez kiderült a történet során. Bár Gabriel gonoszsága is megérintett olykor. Ő is csak magának akarja Alaricot. El tudtam képzelni a frusztrációját, mikor a testvére két alkalommal is halandót helyezett az ő személye elé. Önző disznó és gátlástalan, de már nem árthatAlaricnek és Neyreenek. :)
      Köszönöm, hogy megosztottad velem a véleményed!

      LauraL

      Törlés

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!