2013. december 15., vasárnap

"A karácsony szelleme" AsineD. – Különös Karácsony

AsineD. – Különös Karácsony


 A karácsony az egyik legszebb ünnep a világon, melyben Jézus Krisztus születésére emlékezünk meg. Ilyenkor mindenki megpróbál egy kicsit kedvesebben és nagyvonalúbban viselkedni, mivel ez a szeretet ünnepe.
No, és persze, ha karácsony van, akkor az ajándékozás sem maradhat el, amivel nekem idáig valahogy mindig meggyült a bajom, mert szinte soha nem tudtam eldönteni, kinek milyen ajándékot vegyek, pláne ha a keresztlányaimról volt szó. Soha nem voltam jó a lányos dolgokban, ezért mindig az eladó véleményére hagyatkoztam ezen a területen, amit akkor meg is bántam, amikor az egyik keresztlányom bevágta a hisztit, hogy neki nem ilyen baba kellett. Azóta óvakodom az összes eladótól. A mai gyermekek már annyira válogatósak – sóhajtottam fel halkan, miközben hazafelé vezettem.
Berlin ebben az időszakban volt a leglátogatottabb város Németországban, mivel nemcsak maga a város, hanem a környéke, külterületei is rengeteg csodás látnivalót tartogattak az emberek számára, és mi tagadás, karácsonykor volt a legszebb. Már négy éve, hogy elhagytam Salzburgot, és a német fővárosba költöztem, egy szép jövő reményében. Berlin kitűnő lehetőségekkel kecsegtette a magamfajta karrieristákat, amelynek köszönhetően az összes energiámat és tudásomat felhasználva igyekeztem építeni a jövőmet, hogy egy nap sikeres üzletkötővé válljak.
Bár a sors fogaskerekei nem mindig úgy forognak, ahogy azt mi szeretnénk. Néha, ami nem megy, azt nem kell erőltetni, ezért sem tiltakoztam az ellen, amikor ma kirúgtak az állásomból. Négy éven át csak pazaroltam a tehetségem, és hagytam, hogy más arassa le helyettem a babérokat. Mindvégig a zárt ajtót figyeltem, ezért nem vettem észre azt, ami nyitva volt. Ez a helyzet új lehetőséget adott számomra. Engedtem a késztetésnek, amely arra csábított, hogy változtassak az életemen. Amint hazaértem felhívtam az anyámat, hogy mégis csak számítsanak rám otthon, mert sikerült elszabadulnom a munkahelyemről, ezért még ma elindulok Salzburgba. Egy kicsit talán még örültem is neki, hogy végül minden így alakult, mivel legalább családi körben tölthettem a karácsonyt, nem pedig aktakukacként ülve az íróasztalom felett.
Az édesanyám örömteli hangon újságolta el, hogy meghívta az egész családot, még az új szomszédlányt is, aki mostanában befészkelte magát a fejembe. Már alig vártam, hogy végre fél év után találkozhassak velük, és hogy ehessek az édesanyám díjnyertes halászléjéből, aminek már a gondolatától megkordult a gyomrom. A teát felhörpintve nekiláttam a csomagolásnak a repülőútra. A helyzetemet tekintve bárhonnan is néztem, egy munkanélküli üzletkötő voltam. Legtöbben különcnek tartottak, mert engem az elismerés jobban vonzott, mint az, hogy feljebb kefélve magam a ranglétrán milliomos legyek.
A telefonom csipogó hangja repített vissza a valóságba. Az üzenettől, amit a sógorom küldött, egy pillanatra elállt a lélegzetem. Sorozatképeket készített nekem a szomszédlányról, aki az édesanyámnak segített a főzésben. Hangosan elnevettem magam, ahogy elképzeltem a nővérem férjét, ahogy titokban lefényképezte nekem Kirstent. Az ő alapos munkájának köszönhetően alkalmam volt minden oldaláról szemügyre venni. Nagyot nyeltem, amikor a hátsó feléről készült képekhez értem. Olyan feneke volt, amit szerintem még maga Beyonce is megirigyelt volna. Kábé százhatvanöt centinek nézett ki, s a barna haja lófarokban a vállát simogatta, miközben vajazta ki a tepsit. Nagyon csinos volt még lisztes, maszatos arccal is. Ez eszembe jutatta azt, amikor beszéltem vele telefonon, akkor is csak véletlenül, mert anyám megkérte, hogy vegye fel a telefont, amikor hazatelefonáltam.   A hangja egyszerre volt lágy és selymes, a dallama pedig simogatta a lelkem. Akkor még nem is sejtettem, hogy a családom támadást indít ellenem, és egy bombázót küld egyenesen a karjaimba. Az üzenetet lejjebb görgetve elnevettem magam az egyik kérdésén: Ezért érdemes hazautazni, nem? Komolyra fordítva a szót, erről Hildának egy szót se!!! Ja, és amúgy mit kérsz karácsonyra? Brandon telibe talált, tudta, mivel kell fellelkesítenie az útra. Ravaszul elmosolyodtam az utolsó kérdésén, mert ha kérhettem volna valamit karácsonya, akkor biztosan az új szomszédlányt kérem.
  A szüleim már nagyon szerették volna, ha megállapodom, ezért szeretettel játszották el a kerítő szerepét. Sajnos ezzel csak egy problémám volt, hogy az ízlésük általában (mindig) különbözött az enyémtől, viszont most ezzel akarva, akaratlanul a kezemre játszottak, mert ez a lány valamit megmozgatott bennem. Anyám megadta Kirsten telefonszámát, arra az esetre, ha esetleg nem tudnám őket elérni, akkor rajta keresztül üzenhetek, s mielőtt letette volna a telefont, sok sikert kívánt, amire hirtelen nem is tudtam mit feleljek, de a hangjából kiszűrtem, hogy gondolatban már az esküvőnket tervezi. Régen az ezer egy éjszaka híve voltam, ami mára megszűnt. Sok lány szívét törtem össze, amikor azzal a bizonyos SZ betűs szóval rukkoltak elő. Nem voltam könnyű eset, de most, így évekkel később úgy éreztem, hogy túl sokáig tartottam magam távol a szerelemtől. Bár az esélyeimet egy komoly kapcsolatra az édesanyám néha eléggé megnehezítette, amikor minap a telefonban elújságolta, hogy megmutatta Kirstennek a gyerekkori fotóalbumomat, amin úgy meglepődtem, hogy a vizet félrenyelve hangos köhécselésbe kezdtem, ő pedig azzal próbálta menteni a helyzetét, hogy azt mondta, neki is nagyon tetszett.  Persze, gondolom odáig lehetett attól, hogy láthatott a nővérem szoknyájában, no és persze meztelenül – nevettem magamban cinikusan.
Szerettem Salzburgot, ott születtem, és szinte minden oda kötött.  Egyelőre csak két hétre csomagoltam be. A kevesebb néha több szokta mondani a nagyapám, és mennyire igaza volt így utólag visszagondolva.
 A repülőtérre érve sajnos csalódnom kellett a légi közlekedésben, mivel a havazás miatt nem indult el egy repülőgép sem SEHOVA. Az időjárás jelentésben megkérték az embereket, hogy legyenek tekintettel az időjárásra, ezért a saját biztonságuk érdekében senki se induljon útnak, mivel holnapra a havazás végett valószínűleg járhatatlanok lesznek az utak. Nem akartam a karácsonyt Berlinben tölteni, úgy döntöttem, kocsiba pattanok, és nekivágok a hétórás hazaútnak, s ha szerencsém lesz, talán még a hóvihar előtt hazaérek, amit holnapra jósoltak az időjósok. Hangosan kifújtam a levegőt, és a kocsimhoz indultam. Irány Ausztria!
Már három órája voltam úton, de az a három óra felért egy örökkévalósággal, mivel a havazás egyre jobban erősödött, ezért kicsikét lassabban haladtam a kelleténél. Mire Salzburgba érek, az összes karácsonyi számot fújni fogom fejből oda vissza – sóhajtottam halkan. Egyszer csak egy különös érzés kerített hatalmába, mintha elfelejtettem volna valamit, de igyekeztem gyorsan kiverni ezt a fejemből, mert indulás előtt mindent ellenőriztem.
Minden jól alakult, egészen addig a percig, amíg az autóm nem kezdett el rángatni, ezért a biztonság kedvéért megálltam. Mérgesen összeráncoltam a homlokom, miközben zseblámpával a kezemben kiszálltam a kocsiból, majd felnyitottam a motorháztetőt. A szomszédom autószerelő volt, ezért nem voltam teljesen béna az ilyen helyzetekben, bár a nulla fok, és a gyenge lámpafény alaposan megnehezítette a dolgom, de még így is kiszűrtem, hogy nem a motorral volt a gond. A motorháztetőt egy megkönnyebbült sóhajjal csuktam le, majd a kis zseblámpámmal a kezemben a kerekeimet kezdtem el vizsgálni. A szemeimet forgattam, amikor észrevettem, hogy a hátsó kerekem defektet kapott, és alaposan ereszteni kezdett. Könyörgök, hogy lehet ötvennel defektet kapni?- kérdeztem magamtól, mert semmi kedvem nem volt nulla fokban, sötétben kereket cserélni a semmi közepén, de ha már ilyen szerencsétlen helyzetben voltam, erőt vettem magamon, és felnyitottam a csomagtartót, hogy neki lássak az előkészületeknek a kerékcseréhez, de amikor belepillantottam, nem akartam hinni a szememnek. Egyszer csak elmémben világosság gyúlt, és rájöttem, mit felejtettem el. Megvakartam a tarkóm, majd mérgesen az ég felé néztem, és azt kérdeztem: Ó ember, hogy cseréljek kereket pótkerék nélkül?
Lehetetlen helyzetemben az autóban sínylődtem, és csak reménykedni tudtam, lesz még rajtam kívül legalább egy (fafejű) bátor ember, aki autóval utazik Salzburg felé, de a második óra elteltével kezdtem feladni a reményt, hogy hazajutok karácsonyra. Senkinek sem kívántam volna ezt, még az ellenségeimnek sem. A düh szinte futótűzként áradt szét a testemben, és rombolta le a maradék önuralmamat. Mérgesen a kormányra csaptam, és hangosan elkáromkodtam magam, miközben már második alkalommal hallgattam meg a kívánságműsorban Justin Bibertől a Mistletoe című számot, aminek cseppet sem sikerült lenyugtatnia. Dühös voltam. Dühös az ex főnökömre, az átkozott időjárásra, de leginkább magamra, mert hagytam, hogy kényes helyzetbe keverjem magam, ami elfelejtette velem a szomszédom sms-ét, hogy menjek át a pótkerekemért.  Egy pillanatra lehunytam a szemem, és próbáltam lenyugodni. Kit akarok becsapni? – kérdeztem magamtól. Már rég ott kellett volna hagynom azt az átkozott helyet, mielőtt még a főnököm Dominica, mint egy kiéhezett oroszlán rámveti magát. Apám mindig arra tanított, tiszteljem a nőket, és Isten a tanúm, mindig a legnagyobb hódolattal bántam velük, de ennek a nőnek a viselkedése kiverte nálam a biztosítékot, ezért jól megmondtam neki a magamét, aminek persze ez lett a vége.
 Nők… ha a férfiak kedvesek hozzájuk, és ha még jóképűek is, álmodozó tinédzserré válnak. Tulajdonképpen mindennek van valami oka, lehet, tényleg nem tartoztam Berlinbe, és itt volt az ideje annak, hogy tovább álljak. Álmodozó tekintettel bámultam ki az ablakon. Az autópályán egy árva lélek sem közlekedett. Nagyon befűtöttem a kocsiban, ezért levettem a kabátomat, majd kényelmesen hátradőltem az ülésben, miközben a fentiek jóhiszeműségében bízva végső elkeseredésemben imádkoztam. Istenem, adj nekem valami jelet, hogy minden rendben lesz, és hogy van értelme tovább folytatni az utamat – fohászkodtam, miközben meredten nézetem ki a semmibe. Pár perc elteltével, amikor már feladtam volna a reményt, egy autó lámpái világították meg az utat. Éreztem, hogy gyorsan kell cselekednem, ezért bekapcsoltam a négyes indexemet, majd kiszálltam a járműből, és vadul hadonászva kiabálni kezdtem, hogy álljon meg.
Az autó reflektora szinte megvakított, ezért enyhén eltakartam a szemem. Bár nem láttam semmit, de lemertem volna fogadni, hogy öreg néniket hallottam pusmogni az autóban, és amikor közelebb értem jöttem rá, menyire igazam volt. Azt kell mondanom, én jobban megvoltam lepődve, mint ők. Négyen voltak a kocsiban egy középkorú sofőr, aki őket szállította, és három csinos idős hölgy, tipikus őszes hajjal, divatos öltözékben.
– Valami baj van, aranyoskám? – kérdezte tőlem az egyik néni az anyós ülésről rajtam legeltetve a szemét. Észre sem vettem, hogy a pulóver, amit viseltem az integetéstől felcsúszott, és így látni lehetett egy részt kocka hasamból, gyorsan lejjebb húztam az anyagot.
Mindig is szerettem az elismerő, vággyal teli pillantásokat, amiket a nők vetettek rám, soha nem is tagadtam, de ahogy ezek az idős hölgyek feltérképezték a testemet, mintha egy finom desszert lennék, kicsit feszélyezett. A torkomat megköszörülve megszólaltam.
– Jó estét hölgyeim, nagy bajban vagyok, defektet kaptam, és nincs pótkerekem, nem tudnának elvinni a legközelebbi városig?
 A hátsó ülésen ülő idős hölgynek felcsillant a szeme, miközben rám mosolygott, és így felelt:
– Dehogynem, drágaságom.
– Még mit nem! – szólalt meg a mellette ülő, hetven év körüli idős hölgy, aki egy gombnyomással lezárta az összes ajtót.
– Ugyan már, Erika – dorgálta meg a barátnője –, ez egy jóravaló fiatalember, akinek segítségre van szüksége, ne aggódj, nem akar velünk tenni semmi rosszat, nézz rá, milyen kis aranyos fiúnak látszik.
Már egy ideje figyeltem őket, miközben rólam diskuráltak. Majdnem elnevettem magam a kis szónál, mert azt a szót nem éppen rám találták ki, mivel a száznyolcvanöt centit tapostam. Fél füllel még halottam, amikor az anyósülésen ülő néni azt suttogja: „nézd már az autóját, elég drágának tűnik!” Nem is volt olcsó, az biztos! – gondoltam, miközben a tenyeremmel megdörzsöltem a karom, mert már kezdtem nagyon fázni.
– A látszat néha csal, sohasem lehet tudni Deniella – felelte a bennem kételkedő néni, majd felém fordult. – Mi a neved?– kérdezte fürkésző tekintettel.
– Jackob Müllernek hívnak asszonyom – közelebb hajoltam, és a tengerkék szememet ráemelve tovább folytattam –, nem vagyok útonálló, a családomhoz indultam Salzburgba, de lerobbantam.
Az Erika nevezetű idős hölgy állta a pillantásomat, majd egy alig látható fél mosollyal az anyós ülésen ülő barátnőjéhez hajolt.
– Szerinted mi legyen vele? – kérdezte tőle.
A néni rámosolygott, majd ismét elismerően végigmért a szemével.
– Szerintem se tűnik bűnözőnek, és mindjárt megfagy itt miattunk. Vigyük el, úgyis rég szórakoztunk egy jót – mondta fülig érő vigyorral a száján. – Pattanj be csillagom!
Mintha egy hatalmas súlyt vettek volna le a vállamról, s a remény öröm táncot járva lelkem sötét utcáin, ismét lángra lobbantotta a szívemet. A cuccaimat átpakolva a három idős hölggyel elindultunk Leipzigig. Miközben a két néni között ültem a hátsó ülésen, gondolatban vagy tucatszor mondtam hálát az Istenek, hogy az utamba vezérelte őket. Együtt utazva számos dolgot tudtam meg róluk, köztük azt is, hogy a berlini karácsonyi vásárból tartottak hazafelé, amikor engem megláttak.
– Látod, Ingrid – kezdte a mellettem ülő alacsony termetű, bár annál szókimondóbb néni –, mondtam, hogy jó móka lesz ide eljönnünk.
– Hát az már biztos – nevette el magát olyan öreg nénisen.
Az út Leipzigig nem tartott hosszúnak, mivel a nénik csacsogásától szinte gyorsan eltelt az idő. Mosolyogva egyenként megölelve kívántak nekem boldog karácsonyt, és boldog újévet, amit megköszöntem, majd kiszálltam az autóból. Őszintén megvallva nagyon megkedveltem őket, főleg amiért ilyen segítőkészek voltak, és ahogy észrevettem, ők is engem. Ez eszembe jutatta, miért is hívtak a nagyik kedvencének.
Az órámra pillantottam, ami este tizenegy órát mutatott. Vettem egy mély levegőt, majd hangosan kifújtam. Leipzig kipipálva – örvendtem magamban egészen addig, míg nem szembesültem ismét a silány helyzetemmel. Az utcákon sétálva magány követte minden léptemet. Kicsit furcsa is volt, ahogy a zsúfolt utak mennyire üresnek, és elhagyatottnak tűntek a hóviharban. A havazás egyre jobban erősödött, ami kicsit megnehezítette a dolgom a hazajutásban. Mintha a szél is nevetett volna rajtam, ahogy kissé erőteljesen belekócolt vállig érő, barna hajamba, s csúfolódva egy kis havat fújt az arcomba. Autókölcsönzőt sajnos nem láttam a közelben, de talán hiába is kerestem volna ilyen késői órán, ezért a közeli benzinkúthoz sétáltam, hogy megmelegítsem hideg végtagjaimat. Úgy éreztem, ideje haza telefonálnom, szerencsére végre volt térerőm, így mindenkit megnyugtattam, hogy élek és virulok, legalábbis még egy ideig. Nem beszéltem a szorult helyzetemről, mert nem akartam, hogy mégjobban aggódjanak miattam, azt meg duplán, hogy eljöjjenek értem, mivel az időjárás, és az utak egyre jobban kilátástalanabbá váltak. Így már csak a vak szerencsémben bízhattam.
 Az egyetlen társaságom a hideg éjszakán egy középkorú benzinkúti eladónő volt, aki még a kilátástalan helyzetemben is csak bíztatni tudott, hogy minden rendben lesz, majd egy forró csokival kínált meg, ami kicsit feldobta a hangulatomat. Miközben bentről a hóvihart kémleltem elgondolkodtam az élet kifürkészhetetlen, s egyben váratlan dolgain, amit mostanában valahogy a saját bőrömön tapasztaltam meg. Egy munkanélküli stoppos voltam, aki csak az emberek jóhiszeműségében bízhatott. Megakadt a szemem egy plakáton, amire az volt írva: „Az életet élni kell, az életet becsülni kell, ezért éld úgy, mintha az lenne az utolsó!” Elmosolyodtam, ahogy értelmeztem a szavait, hát most jobban éltem az életem, mint valaha, most bepótolhattam azt, ami kimaradt belőle, például a stoppolást. Kissé furcsa volt az, hogy most én voltam az út másik oldalán.
Pirkadatkor a vihar kicsit csillapodott, így feltűnt néhány autó az utcán, és a benzinkúton. Rengeteg hó hullott le az éjszaka folyamán, ezért a forgalom karácsony napjára volt a leglassúbb. Reggel fél hétkor, amikor már a harmadik kocsis utasított vissza azzal az indokkal, hogy nagyon siet, hiába ajánlottam neki pénzt a fuvarért cserébe. Csüggedten visszaültem a helyemre, miközben magamban mérgelődtem.  Karácsonykor már egy autókölcsönző sem volt nyitva, így tényleg csak a csodában bízhattam, hogy időben hazaérek.
Reggel nyolckor már ismét arra a szintre jutottam, hogy feladjam, amikor egy mikrobusz hajtott be a kútra, bömbölő zenével a nyomában. Az autóból fiatalok szálltak ki vastag cigi füstöt hagyva maguk után. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán próbálkoznom kéne náluk is, de a mikrobuszhoz érve meggondoltam magam, mivel áradt belőle a marihuána. Ezért megfordultam, és elmentem mellette, de amikor rápillantottam a rendszámtáblájára nem akartam hinni a szememnek, mert ez az átkozott busz ausztriai rendszámmal rendelkezett. Nem tudtam elhinni azt, ami történt velem, volt ismét egy lehetőségem haza jutni, és csak rajtam függött, hogy élek-e vele. Szemeimmel ismét végigmértem a mikrobuszt. Majd igyekeztem elhallgatatni magamban azt az érzést, ami azt sugallta, hogy mennyire veszélyes az, amit most tenni készülök. Enyhe hezitálás után a maradék büszkeségem összeszedve előre sétáltam, és a busz belsejébe pillantottam, amiben jelenleg két ember tartózkodott, egy raszta hajú, húsz év körüli fickó, és egy annak mellkasán pihenő csaj, aki az igazak álmát aludta. A srác kíváncsian felhúzta a szemöldökét, amint meglátott. Láttam a szemén, mennyire nem tetszett neki, hogy megzavartam. Elég volt ránéznem, hogy tudjam, mennyire oda volt a csajért. Halkabb hangon elmagyaráztam neki silány helyzetemet, és megkérdeztem nem-e utazhatnék velük egy darabig. Megvakarta az állát, miközben homályos tekintetével többször is végigmért, majd elvigyorodott és csak annyit felelt: „Hát persze, tesó!” 
A mikrobusz fele kiürült, amikor beszálltam, így a nyolc emberből már csak négyen maradtunk, azok is csak Münchenig utaztak velünk. A rasztás ürgét Robertnek hívták, a mellkasán alvó lányt pedig Didinek, a sofőrön kívül csak Robert volt beszámítható állapotban, valószínűleg ő is csak azért, mert a marihuána kezdett kimenni a szervezetéből. Elmesélte, hogy a lánnyal stoppolás közben ismerkedett meg Berlinben. Didi halk nyöszörgése kezdett kicsit furcsa lenni számomra. Egyből felébredt bennem a védelmezési ösztön, amikor a csaj hangosan felnyöszörgött. Ez viszont Robertnek sem kerülte el a figyelmét, mert amint megmozdultam, hogy megnézzem őt, erőteljesebben közelebb húzta magához, így adva tudtomra, hogy ne nyúljak hozzá. Néhány perc után ismét felvette a laza testtartását, majd elmesélte, hogy Didi mitől került ilyen állapotba. Kicsit megnyugodtam, amikor kiderült, hogy nincs a lánynak semmi baja azon kívül, hogy most füvezett először, ezért kicsit kiütötte magát. Gimis koromban én is kipróbáltam, tapasztaltam az előnyeit, és ugyanúgy a hátrányait is, szóval hittem neki. Ma már nem éltem a fű varázslatos világában, ezért visszautasítottam, amikor a mögöttem ülők vihorászva megkínáltak.
Tíz órakor egy teljes napja volt, hogy ébren voltam, de ha akartam is volna aludni, akkor sem tudtam volna, mivel hiába voltak kedvesek hozzám, nem bíztam bennük. Bár a sofőrön kívül mindenki aludt a kocsiban, én igyekeztem a fáradtság nyomásának ellenállni. Az álmosság ellen a tájban próbáltam gyönyörködni, de a vakító hó, és a borús égbolt inkább az ellenkezőjét érte el. Amikor ez sem jött be, a telefonomhoz nyúltam, és végül Kirsten képeit kezdtem el nézegetni. A fenekéről készült kép a telefonom hátterét díszítette, ami végül sikerült kivernie az álmot a szememből. Ravaszul elmosolyodtam, még csak nem is ismertem a csajt, de már rengeteget segített nekem. Mindig fenék párti voltam, nekem soha sem számított kinek mekkora melle van, a kicsit is ugyan olyan szépnek tartottam, mint a nagyot. Hangosan kifújtam a levegőt, mert sejtettem, hogy amikor találkozok ezzel a lánnyal, a szememet majd úgy kell levakarnom a hátsójáról.
Münchenbe érve kábé másfél órára lehettem Salzburgtól. Didinek az út folyamán sikerült felébrednie, aki először csak egy gyors pillantást vetett rám, majd néhány másodperccel később lassan rám emelte immár fürkésző tekintetét.
– Ismerlek? – kérdezte halkan, mert Robert az igazak álmát aludta.
– Nem, Leipzigben csatlakoztam hozzátok, fuvarra volt szükségem – megvontam a vállaimat –, amúgy Jackob vagyok – nyújtottam felé a kezem, mire ő elmosolyodott.
– Didi – felelte, majd kezet ráztunk egymással.
– Tehát te is stoppoltál – nevette el magát halkan. – Én is stoppolás közben ismertem meg Robertet – felelte, majd ásított egyet, és szomorúan megrázta a fejét. – Nem indultak a repülők az időjárás miatt, ezért ettől teljesen kikészültem. A járdán ültem, amikor ő odajött hozzám, és megvigasztalt, majd megígérte, hogy segít nekem, mivel sürgősen el kellett jutnom Pidingbe.
Elmosolyodtam, ahogy Robertre pillantottam.  Mi férfiak már csak ilyenek vagyunk, nem bírjuk látni a női könnyeket, ez a mi gyengeségünk, és a nők halálos fegyvere ellenünk.
– Értem, és már jobban vagy?
Ivott egy korty vizet, majd az egyik kezével megtörölte a száját.
– Igen, sokkal jobban. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kemény ez a cucc – sóhajtotta, majd a testén láttam, ahogy kirázta a hideg.
– Soha többet nem fogok füvezni, az biztos – jelentette ki határozottan.
– Egyszer mindent ki kell próbálni – hallottam felsóhajtani Robert álmos hangját, aki végtagjait kinyújtva Didire mosolygott.
A sofőr enyhén hátra fordult, majd Robertre nézett, és csak annyit mondott: „baj van.” Ez legalább olyan komolysággal ejtette ki, mint a nők azokat a szavak, mint például: „Beszélnünk kell. Hagyj békén!”stb. Elég volt ránéznem a sofőr arcára, hogy lássam mennyire aggódott, s a raszta hajú srác grimasza sem volt valami bizalomgerjesztő, ami által egyre nyugtalanabbá váltam. Nem kellet kinéznem az ablakon, hogy tudjam, mi okozza a bajunkat, mivel tisztán hallottam. Egy rendőr kocsi jelent meg mögöttünk, hangos szirénával a nyomunkban, miközben megállásra akart kényszeríteni minket, de a sofőr szemmel láthatólag erre nem volt hajlandó. Itt már tudtam, hogy nagy bajban voltam.
Az autó kerekei úgy csúsztak, mint a korcsolya a jégen. Ez az egész olyan volt, mint egy átkozott akció film. Csak itt jelenleg két menüpont közül lehetett választani: börtön vagy halál. Még nem éltem eleget ahhoz, hogy meghaljak, ezért mérgesen a sofőrre rivalltam.
– Mi a francot csinálsz, állj már meg! – mordultam fel, amikor az egyik kanyart nem sikerült úgy bevennie, ahogy azt tervezte.
– Nem fog megállni, mert nem akar börtönbe kerülni – dörmögte Robert.
– Mi a rossebről beszélsz? – faggattam dühösen, mire a rasztás fazon nyugodtan csak annyit felelt:
– A kocsi lopott.
Didi mosolyogva felém fordult.  
– Loptak nekem egy kocsit, amivel haza visznek. Szerinted ez a pasi nem zseniális? – kérdezte tőlem csodálattal csillogó szemekkel, majd Robertre pillantott.
– Minden rendben lesz – nyugtatta meg őt lágy hangon, miután a sofőr felhajtott az egyik kijáraton Piding felé.
Itt volt az a pillanat, amikor elszakadt az a bizonyos cérna. Vettem egy mély levegőt, majd hangosan kifújtam, és próbáltam tízig elszámolni, hogy lenyugodjak.
– Hogy zseniális-e? – horkantottam hangosan, mire mindketten rám pillantottak. – Nektek elment az eszetek – mondtam, miközben a fejemet csóváltam.
Általában nyugodt ember voltam, de a karácsony közeledtével a hangulatom egyre jobban hasonlított egy dühöngő gorilláéhoz. Amikor a rendőr kocsi ismét üldözőbe vett minket, a harag, mint egy hurrikán, úgy rombolta le a maradék önuralmamat. Éppen arra készültem, hogy felvilágosítom őket arról, pontosan mibe is cseppentünk, amikor az autó kereke megcsúszott az egyik kanyarban, s oldalról az egyik fának csapódtunk.
A nap eseményeit onnantól kezdve egy hullámvasúthoz tudtam volna hasonlítani. A bakancs listámon már szinte nem volt olyan esemény, amit ne próbáltam volna ki. Mióta lettem én a szerencsétlenek királya?– kérdeztem magamtól délutáni öt órakor, a rácsok mögött ülve a pidingi rendőrségen. Miután nem tudták, mihez kezdjenek velem a kihallgatás után, egy cellába vezettek, és csak annyit mondtak:
 – Amíg ez el nem rendeződik, itt marad. – Nem tehettem mást, tehát várakoztam.
 A balesetünk után szerencsére mindenki sértetlenül, a saját lábán szállt ki a járműből. A sofőr srác vihorászó hangja volt az utolsó csepp a pohárban, ezért hirtelen felindulásból leütöttem. Nem akart börtönbe menni, ezért szívesen küldtem egy olyan helyre, ahol kedvesebben bánnak vele. A korházba. Sajnos nem ütöttem akkorát, amitől egy kicsit szundíthatott volna, mivel hangos jajveszékeléssel ért földet. Miután a dühöm elszállt, én már fátylat borítottam volna a múltra, de sajnos a biztosurak nem. Didiért az apja fáradt be a rendőrségre hatalmas zajt csapva maga után. S amikor azt hittem, hogy ettől rosszabb már úgy sem lehet, sajnos a raszta hajú sráccal egy cellában kerültem.
A falhoz támaszkodva ült, miközben önelégülten mosolygott. Elégedettnek tűnt magával, ami egy idő után zavart, és nem hagyott nyugodni.
– Mitől van olyan jó kedved? – kérdeztem tőle morcosan.
– Elértem a célom – válaszolta még mindig csukott szemmel.
– Ez volt célod? – kérdeztem cinikusan.
Végre a szemembe nézett, miközben válaszolt.
– Néha, ha meghozol egy döntést, el kell viselned a következményeit – felelte, majd megvonta a vállait. – Teljesítettem Didi kívánságát, ide akart jönni, hogy találkozzon a haldokló nagyanyjával, ezért segítettem neki ide jutni – a könyökére támaszkodva tovább folytatta –, néha a rossz dolgokból egy különösen jó dolog is kialakulhat.
A hangja még mindig nyugodtan és elégedetten csengett.
– Ennyire fontos volt neked az a lány, hogy érdemes volt érte lecsukatnod magad?
– Igen.
– Eloptál egy kocsit, ami tele volt fűvel – hívtam rá fel figyelmét, mert nagyon úgy tűnt, hogy elfelejtette. – A helyedben inkább azért aggódnék, hogy még valaha láthatom-e.
– Nem kell értem aggódnod, kijutok innen valahogy. Minden rosszban van valami jó.
– Mi volt ebben a jó? – ráncoltam a homlokom.
– Meg van a telefonszáma – vigyorgott a képembe.
Ez volt az a pillanat, amikor feladtam, és megadtam magam a jókedvnek, majd önfeledten elnevettem magam. Nevettem rajta, nevettem magamon, a helyzetünkön, ami komolyan könyvbe illő lett volna. Mind a ketten nevettünk, egészen addig, amíg meg nem kérdezte, hogy velem mi a helyzet. A nevetést abbahagyva fáradtan néztem magam elé, mert fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Két nappal ezelőtt indultam el Berlinből egy új élet reményében bízva, az elmúlt napokban pedig a szó szoros értelmében… éltem. Már nem voltam a szürke hétköznapok rabja, a sorsomat saját magam irányítottam egészen mostanáig. Nem akartam elfogadni, de nagyon úgy tűnt, hogy az utam végállomásához értem.
– Úgy tűnik, itt fogom tölteni a karácsonyt, mindössze húsz kilométerre az otthonomtól.
A raszta hajú srác felhúzta egyik szemöldökét.
– Feladod a cél előtt? Nem gondoltam volna, hogy ilyen puhány vagy – viccelődött. – Nézz rám, én elértem, amit akartam. Teljesítettem egy szerencsétlen lány kívánságát, és te? Valahogy nagyon úgy tűnsz nekem, mint aki nem tudja, mit akar.
– Most egyetlen dologra vágyom… csendre! – jelentettem ki erélyesen.
– Oké tesó, én csak segíteni akartam, ha fel akarod adni, akkor rajta, csak nehogy megbánd.
Nem akartam hinni a fülemnek egy húsz éves srác oktatott ki az életről. Még a nagyapám sem végzett ilyen alapos munkát, mint ez a kölyök. Fejemet csóválva próbáltam összeszedni a gondolataimat.  Ne adjam fel?– kérdeztem cinikusan magamtól. Börtönben ültem a nyavalyás életbe! Annyi esélye volt, hogy innen karácsony estére kiszabaduljak, mintha egy tűt kerestem volna a szénakazalban. Robert egy kis idő múlva a rácsokhoz sétált, bemutatkozott az egyik őrnek, és kijelentette, hogy szeretne egyet telefonálni, amire öt perc múlva volt is lehetősége.
Öt órától az idő lassabban járt, mint valaha, ami felért egy plusz kínzással. Este fél nyolckor az egyik őr kivezette Robertet a cellából, és alig hallhatóan odavetette neki, hogy Wintres bíró nem fogja mindig kihúzni a seggét a szarból, és azt ajánlotta neki, hogy siessen haza, ha jót akar magának. A raszta hajú srác felém fordult, elmosolyodott, majd azt mondta:
– Apám szeret parancsolgatni, ő már csak ilyen, sosem változik. Viszlát tesó! Kitartás, és ne feledd, néha a célt kell a szemünk előtt tartani, nem pedig mindig az útra figyelni – ezzel elsétált.
Az égre emeltem a tekintetem, majd hirtelen elnevettem magam. Micsoda egy mázlista ez a kölyök – gondoltam, majd igazat adtam annak a mondásnak, hogy a hülyéknek kedvez a szerencse! Néhány perccel később az egyik őr odajött hozzám, és elújságolta, hogy óvadék ellenében kiengednek, és ha akarok, telefonálhatok egyet. Nagyszerű – sóhajtottam magamban, majd a telefonhoz sétáltam. A családomat nem akartam feleslegesen felizgatni, ezért végül ahhoz az emberhez fordultam, aki mostanában befészkelte magát a gondolataimba, és nagyon reméltem, hogy tud majd rajtam segíteni.
Egy óra múlva az őr mosolyogva nyitotta ki a cellám ajtaját, és közölte velem, hogy szabad vagyok. Vigyorogva követtem az őrt, aki visszaadta a cuccaimat. Az utam során, amikor már majdnem feladtam volna a küzdelmet, s elvesztettem volna a hitem, akkor jött valaki, hogy segítsen. Mintha egy magasabb hatalom segített volna hazajutnom, s közben arra biztatott, hogy ne adjam fel. Legalább ezerszer mondtam hálát Istennek, és mindenkinek, aki segített nekem.
A recepcióhoz igyekezve megláttam őt. A barna haj kontyban díszelgett, s a magas szárú csizmájában és bőr kabátjában elképesztő látványt nyújtott. Már rég hatott rám valaki ilyen intenzitással. Közelebb lépve hozzá megéreztem a kölnijének virág illatát, amitől egy pillanat alatt megkívántam.
– Hello, Jacob Müller – mutatkoztam be a kezem nyújtva felé.
– Kirsten Heiser, örvendek – felelte, miközben rám mosolygott. – Hm, látom hazafelé megálltál pihenni egy kicsit – viccelődött.
Felnevettem, majd bólogattam.
– Már eléggé kipihentem magam, szóval indulhatunk is.
– És hogy kerültél ide?– kérdezte tőlem kíváncsiságtól ragyogó szemekkel, miközben a kocsija felé tartottunk.
– Ez egy hosszú történet – feleltem, miközben beültem a Fordba.
– Még szerencse, hogy van elég időnk hazáig – jegyezte meg mosolyogva.
A visszapillantó tükörbe pillantva megállapítottam, hogy nem néztek ki valami fényesen. A borostám már kezdett kinőni, és az arcom a kialvatlanságtól kissé sápadt színben popmázott, míg ő friss volt és üde. Úgy néztünk ki egymás mellett, mint Shrek és Fiona.
Miközben hazafelé tartottunk, elmeséltem az én kis történetemet, csodálattal figyeltem, ahogy nevetett. Az út során nem is a kalandnak, hanem az aggódásnak éltem. Utólag visszagondolva eléggé vicces volt, ahogy a kis autó hátsó ülésén a két öreg nénit hallgatva jutottam el Leipzigig, ott pedig a sors keze volt, ami Robertet felém sodorta. Végül mindenben igazat adtam a srácnak. Sokszor annyira ragaszkodunk a szokásainkhoz, s a szürke életünkhöz, hogy már nem merünk rajta változtatni. Amikor egy akadály gátol minket az utunkban, néha a jó ügy érdekében le kell térni róla, és keresni kell egy jobb megoldást. S néha egy pillanatra el kell felejtenünk önmagunkat, hogy bele tudjuk élni magunkat mások helyzetébe.
– Erről könyvet kéne írnod, komolyan – nevette el magát ismét. – Akkor nem unatkoztál.
– Hát nem. Még meg sem köszöntem, hogy hazahoztál – jegyeztem meg, ahogy Salzburgba értünk. – Kösz.
– Nincs mit. A szüleid, amúgy sem tudtak volna segíteni rajtad, mivel már kicsit be vannak csípve.
Erre csak mosolyogni tudtam. Karácsony volt, a szeretet ünnepe. Kevés józan ember mászkált ilyenkor az utcákon. A házunk előtt leparkolta a kocsit, majd felém fordult, és rám mosolygott.
– Megérkeztünk! – mondta, majd kiszállt a kocsiból.
– Mivel hálálhatnám meg, hogy kifizetted az óvadékot? – kérdeztem tőle mellé érve, mert pénzt nem akart tőlem elfogadni.
Egy pillanatig úgy tett, mintha elgondolkodott volna a kérdésemen.
– Elmosogathatnál, ha van kedved.
Nem éppen erre a válaszra számítottam, ezért egy kicsit ledöbbentem, és pislogtam egy sort. Az ajtó előtt megvárt, és szemeit forgatva ismét megszólalt.
– Te jó ég, csak vicceltem, nyugi. Nem azt kértem, hogy csókolj meg – nevette el magát.
– Pedig azt bármikor szívesen megtenném – jegyeztem meg ravasz mosollyal az arcomon, és rákacsintottam.
Most rajta volt a sor, hogy döbbent arcot vágjon.
– Ha-ha, jó vicc – elmosolyodott, majd az alsó ajkát kezdte el harapdálni, amitől végleg elvesztettem a fejemet. Közelebb léptem hozzá, arcát a tenyereim közé fogtam, és megcsókoltam. Úgy csókoltam, mintha egy értékes kincs lenne a karjaimban. Mintha én lennék a hercege, aki megmentette őt a gonosz sárkánytól. S ahogy nyelvünk találkozott, halkan felnyögtem, ahogy enyhén megéreztem rajta a meggylikőr aromáját. Az íze maga volt a csábítás. A nyelve könnyedén játszott az enyémmel. Órákig tudtam volna csókolni, és kényeztetni, de mivel már otthon voltam, nem akartam elkapkodni semmit. Akartam ezt a nőt, és a csókjából ítélve ő is akart engem. Ezért abbahagytam, majd egy futó csókot nyomva az ajkára megnyomtam a csengőt. Amint visszanyerte a lélekjelenlétét elhívtam vacsorázni, amire persze nemet mondott. Elnevettem magam, amiért azt hitte, hogy olyan könnyen fel fogom adni. Meg is jegyeztem, hogy addig fogok neki udvarolni, míg el nem jön velem egy randira, mire kíváncsian felhúzta a szemöldökét, és sok sikert kívánt. A huncut fény, ami a szemében csillogott azt sejtette, hogy jól fogunk szórakozni. Néhány perc múlva a harmadik csengetésre az apám nyitotta ki az ajtót, és mosolyogva csak annyit mondott:
– Legyetek üdvözölve!
Elmosolyodtam, ahogy beléptünk a házba. A levegőben érezni lehetett a mézeskalács és a fahéj illatát. A keresztlányaim sikítozva rohantak felém, hogy üdvözöljenek. A sógorom látta, hogy kivel érkeztem, és jelentőségteljesen mosolygott. Vettem egy mély levegőt, majd hangosan kifújtam. A karácsonyfához igyekezve a keresztlányaimmal a menyből az angyalt kezdtük el énekelni, miközben arra gondoltam, hogy mindenütt jó, de legjobb Otthon!
                                                                                                                 

Ha a sors különös, szeszélyes dolgai között megtalálod azt a kis kaput, ami az álmaid útjához vezet, mindig hallgass a szívedre, az majd mutassa a jó irányt.
AsineD.

34 megjegyzés:

  1. A sorokat olvasva az ember beleképzeli magát a főszereplő helyébe, ami hihetetlen érzés.Nekem nagyon tetszett a történet! Sok érdekes, és váratlan fordulat van benne!

    VálaszTörlés
  2. Nagyon szuper történet :)

    VálaszTörlés
  3. Valóban szuper történet:) Szegény srác sokszor megszívja, de a vége happy end lett, és ez a lényeg!:)

    VálaszTörlés
  4. Nincs benne semmi természetfeletti, mégis érdekes. Azok a kis pikáns részek nagyon tetszettek, és helyenként olyan szépen kifejezed magad, hogy csak nézek! :)
    Jacobról és Kirstenről szívesen olvasnék még :D

    VálaszTörlés
  5. nagyon tetszett,erdekes tortenet romantikaval fuszerezve

    VálaszTörlés
  6. Kalandos, könnyed történet, nem akar többnek látszani, attól, ami.
    Kacskaringós története, mesélős hangulata van, a megtörtént események többnyire hihetőek.
    Kár, hogy az élményen némileg ront egy-két szó, vagy kifejezés ismétlése. Hasonlóképpen zavart Lipcse városnév németes írásmódja is.
    Sokáig nem volt világos a beszélő neme - egészen sokáig éltem abban a hitben, hogy a főszereplő nő.
    Helyenként némi rövidítés feszesebbé tette volna a szöveget.

    Jager Luca

    VálaszTörlés
  7. Nekem személy szerint nagyon tetszett a történet, jó volt olvasni, élvezetes volt az olvasmány.:)

    VálaszTörlés
  8. Nagyon jó lett, a mai fiatalság nyelvén lett írva, ami még érdekesebbé teszi a művet. :)

    VálaszTörlés
  9. Nekem nagyon tetszik:) többször is elolvastam:)

    VálaszTörlés
  10. Hát gratulálok!Nekem is nagyon tetszett a történeted,szinte beleéltem magam az egészbe és vártam már mikor jön a happy end végre! :)

    VálaszTörlés
  11. Én nem is tudom! Ez annyira jó, nincsenek rá szavak!!
    Még most is sírok :D
    Csak így tovább! :)

    VálaszTörlés
  12. Igen ugyes vagy, csak így tovább!!:)

    VálaszTörlés
  13. tetszett, ügyes vagy:)

    VálaszTörlés
  14. Nagyon szupi lett :) élvezetes olvasmány! folytatás lesz? ;)

    VálaszTörlés
  15. Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a megjegyzéseket :) Sokat jelentenek nekem :)
    (Nem lesz folytatása a történetnek, úgy döntöttem megmarad ilyen kis kalandos, könnyed novellának:)

    VálaszTörlés
  16. Nekem nagyon tetszik, csak így tovább :)

    VálaszTörlés
  17. Gratulálok!!! :) Nagyon tetszett a történet, szívesen olvastam volna még tovább is. :D

    VálaszTörlés
  18. Nagyon jó, tetszik.

    VálaszTörlés
  19. Kalandos kis történet mai fiatalokról. Tetszik.

    VálaszTörlés
  20. Tetszik :) Csak így tovább :) :)

    VálaszTörlés
  21. Nagyon szép lett ez a novella, és ajánlom mindenkinek :)

    VálaszTörlés
  22. Ferencné Gyuricza2013. december 31. 13:15

    Igazán jó volt olvasni ezt a novellát, teljesen leköti az ember figyelmét!

    VálaszTörlés
  23. Nagyon klassz kis történet,nagyon tetszett!

    VálaszTörlés
  24. Szuper lett! Reméljük még sok ilyet írsz majd! :)

    VálaszTörlés
  25. jólett, nekem tetszik ! :)

    VálaszTörlés

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!