2013. december 15., vasárnap

"A karácsony szelleme" Centaine Silver – Hogy minden nap számítson!


Centaine Silver – Hogy minden nap számítson!

Van egy elmélet, mely szerint, ha egy törékeny pillangó megsuhintja kecses szárnyait nálunk, akkor ezzel az egyetlen ártalmatlan mozdulattal tornádót idézhet elő a Föld egy másik pontján. Tizennyolc éves fejjel már nem igazán hittem a mesékben, így elég nehéz volt elképzelni, hogy egyetlen apró dolog ekkora láncreakciót indíthat el.
Egy karácsony éjszaka azonban a sors végzetes pillangójának szárnycsapása olyan dolgok láncolatát indította el, mely sok ember életét gyökeresen megváltoztatta. Tavaly karácsonykor összetört a szívem, és elvesztettem a lelkem egy darabját a barátnőmmel, Clare-rel együtt.
– Biztosan nem akarsz velünk jönni? – kérdezte anyám kedvesen, miközben figyelmen kívül hagyta a duzzogásom. Egy teljes éve volt, hogy hozzászokjon mogorva képemhez.
– Kösz nem, fáradt vagyok. Jó mulatást!
Figyeltem, ahogy a szüleim a bátyámmal együtt kilépnek az ajtón ajándékokkal megpakolt tasakokkal. Minden éven felváltva ünnepeltük a karácsonyt hol Willsonéknál a szomszédban, hol nálunk, mivel a két család nagyon közel állt egymáshoz. Szerencsére idén a szomszédék voltak soron, így egyedül lehettem, és nem kellett palástolnom, hogy mennyire rühellem ezt az ünnepet. Múlt évben megtanultam, hogy a karácsony nem mindenki számára felhőtlenül boldog.
Felcaplattam a szobámba, és levetettem magam az ágyra. Nem volt kedvem felmenni egyik közösségi oldalra sem, mert tele volt a fal karácsonyi képekkel és üdvözletekkel. A rádió is ontotta magából az ocsmány karácsonyi számokat, és a gépemen sem volt más, mert a hülye bátyám jó mókának tartotta letörölni a gépemről és ipademről az összes kedvenc számom, és karácsonyi dalokat tölteni rá. Megtudtam volna ölni!
A ház csendes volt, és az égőkből cikázó fénytől eltekintve sötét. Összekuporodtam az ágyamon, és lassan elszenderedtem, azt kívántam, bárcsak átaludhatnám ezt az ünnepet.
Azzal az érzéssel ébredtem, hogy nem vagyok egyedül. Hegyeztem a fülem, miközben óvatosan lekecmeregtem az ágyról, s megragadva a falnak támasztott baseballütőt a lépcső korlátjához osontam. Az éjszakai csöndet felverő hatalmas csattanásra megrezzentem.
– A francba! – hallottam meg egy körülbelül velem egyidős lány hangját.
– Ne káromkodj!
– Hallgassatok el! – intette csendre társait egy harmadik hang. – Még meghall.
– Na és akkor mi van? – kérdezte egyikük. – Előbb-utóbb úgy is megtudja, hogy itt vagyunk.
– Halálra akarod rémíteni? – szólt egy kislányosan vékony hang.
– Nem az a dolgunk? – kérdezett vissza egy felnőtt nő.
– Nézzétek! – kiáltott fel egyikük. – A legújabb Julia Quinn könyv, megtarthatom?
Görcsbe rándult a gyomrom, s erősebben szorítottam az ütőt, amit még nyáron kaptam aputól, mert azt vette a fejébe, hogy megtanít baseballozni. Rossz ötlet volt, néha még fájt a homlokom azon a helyen, ahol az ütővel odacsaptam magamnak, arról nem is beszélve, hogy a szüleim majdnem pszichológushoz vittek, mert azt hitték, szándékosan akartam megölni magam, ugyanis apám szerint senki sem lehet olyan ügyetlen, hogy lecsapja magát a saját ütőjével.
Ha a plazmatévét akarták volna elvinni, hát azt mondom rajta, hisz azért csak apa őrjöngött volna, én azt sem tudtam, mikor néztem utoljára. A Büszkeség és balítéletet úgyis meg tudtam nézni laptopon, így továbbra is csorgathatom a nyálam Colin Firth után, de a könyveimet nem voltam hajlandó átengedni! Két hónapomba telt, míg végre sikerült Quinnel dedikáltatnom azt a könyvet.
– M, mondtam már, hogy nem gyűjtünk szuvenírt! – szólt a parancsoló hang.
– De nézd – ellenkezett a másik –, ez dedikálva van. Amit ma megtarthatsz, de halaszd holnapra, a mondás is így tartja, nem igaz H?
– Nem is így van! – ellenkezett gondolom az, akit H-nak szólítottak.
– Elég ebből, dolgunk van! – avatkozott közbe a vékony hang tulajdonosa.
– Folyton csak a munka, meg a munka – hámánkodott a könyvtolvaj.
Az egyik lépcsőfok megnyikordult a lábam alatt, mikor lefelé óvakodtam. Pont abban a pillanatban vettek észre, mikor nekem is sikerült meglátnom őket. A döbbenettől magasra szaladt a homlokom.
Hárman voltak: egy hét év körüli kislány, egy körülbelül velem egykorú, tizennyolc éves lány, és egy középkorú nő. A kislány fehér ruhában volt, szőke hajával, s pufók arcocskájával olyan volt, mint egy kisangyal, fiatalságát meghazudtolta a szeméből áradó bölcsesség. A tinédzseren látszott, hogy előnyben részesíti a gót divatot. Minden ruhája fekete volt, katonai bakancsban feszített, s fekete hajában zöld tincsek vegyültek. A nő gyönyörű volt, és elegáns, mint aki egy üzleti vacsorára készül. Bézs színű szoknyát és rövid ujjú, nyakrésznél fodros, fehér blúzt viselt. Sötét haját szoros kontyban viselte.
– Remek – fújta ki a levegőt a kislány -, felébresztettük.
– Az az enyém – szóltam a gót lányra, aki még mindig a könyvem tartotta a kezében.
Látszott, hogy kissé zavarba jött, s gyorsan visszatette a könyvet a polcra, a többi kincsem mellé. A szobámban már nem fértek el a könyvek, ezért kénytelen voltam párat a lenti könyvespolcra lehozni.
– Akkor hol kezdjük? – kérdezte bizonytalanul a nő.
A tinédzser vállat vont.
– Gondolom az elején – mondta. – Szia, én M vagyok – mutatkozott be. – Ő T – intett a kislány felé –, ő pedig H – biccentett a kosztümös nőre.
– Emma vagyok. – Fogalmam sincs, hogy miért mondtam meg a nevem, de miután ők is bemutatkoztak, így tűnt helyesnek, bár azt meg kellett hagyni, elég furcsa neveik voltak.
– Tudjuk – mosolygott rám a T nevű kislány.
– Megtudhatnám, hogy mit kerestek a házunkban?
Téged jöttünk meglátogatni – közölte H.
A hideg futkosott a hátamon a szavaira.
– Nem ismerlek titeket, jobb lesz, ha elmentek. Egyáltalán hogyan jutottatok be?
– Mi ismerünk téged – lépett közelebb T.
A közeledő kislány aranyos volt ugyan, és nem úgy tűnt, hogy veszélyesek lennének rám, vagy bántani akarnának, de elég horrort láttam már, és sok vámpíros könyvet olvastam ahhoz, hogy belegyek rezelve.
Érzékelhették a félelmem, mert a kislány megtorpant, és a többiek sem közelítettek meg.
– Nem kell félned, segíteni jöttünk – mosolygott angyali arcával T. – A teljes nevem Tegnap, az övék pedig Ma és Holnap. A karácsony szellemei vagyunk, szerintem már hallottál rólunk.
Felröhögtem, s gyorsan a szám elé kaptam a kezem, hogy visszafojtsam a hangos nevetést.
– Én pedig a Mikulás – gúnyolódtam.
– Egyáltalán nem vagy vicces – fonta maga előtt keresztbe a karjait a gót, akit ezek szerint Mának hívtak.
– Hát ti sem – vágtam vissza –, tűnjetek el, vagy hívom a rendőrséget!
– Azt hiszem, inkább mutatom, mint mondom, mert másképpen úgy sem hisz majd nekünk – sóhajtott a kislány, aztán suhintott egyet, mintha egy láthatatlan varázspálca lenne a kezében.
A gyomrom bukfencet hányt, a világ elsötétült, majd meghallottam a zenét, mely mintha víz alól szólt volna. A látásom egy szempillantás alatt kiélesedett, és nekem a padlón koppant az állam.
– Mi a fene? – forogtam körbe.
Reméltem, hogy ez csak egy rémálom, mert nem volt akkora fantáziám, hogy mással tudjam magyarázni a dolgot. Rémülten ugrottam egyet, mikor három váratlan látogatóm a semmiből mellettem termett.
– Mi folyik itt? – követeltem. – Csak nem a bátyám drogot tett a kajámba? Ha meg merte tenni, én kiherélem.
– Érdekes családotok van – húzta fel pirszinges szemöldökét M.
Zavartan megvontam a vállam. A bátyám egy bunkó állat volt, aki sok mindent tréfásnak talált, amit azonban mások nem. Igaz, addig ő sem menne el, hogy tudatmódosítót adjon nekem, egyedül a félelem beszélt belőlem. Bármit elhittem, csak azt nem, hogy a régi mesékben szereplő három karácsonyi szellem eljött hozzám.
Nem akartam itt lenni, úgy éreztem, hogy kínlasztásnak tesznek ki, hisz az nem lehet, hogy kétszer is végig kell élnem azt a szégyent. A kidíszített tornaterem közepén álltunk mi négyen, mindenki elkerült, és senki sem nézett ránk. Könnyű volt kitalálni, hogy nem látnak.
Várakozásteljesen néztek rám, így amellett döntöttem, hogy akár álom ez az egész, akár nem, az lesz a legjobb, ha hamar túlesek rajta.
– Rendben, mit akartok mutatni? – tártam szét megadóan a karjaimat.
T szavaimra előrelépett, majd biccentett, ezzel megmutatva, hogy merre kell néznem.
Ahogy megláttam őt, átjárt a fájdalom, szégyen és harag, mely már egy éve forrt bennem, ugyanakkor a hiány fájdalma is. Nagyon-nagyon hiányzott nekem.
Clare gyönyörű volt a térdig érő, pánt nélküli fehér ruhában. Kitűnt közülünk, akik leginkább piros és zöld ruhában szinte beleolvadtunk a díszletbe. Felzaklatott a kép, ahogy egykori önmagamra pillantottam, aki gondtalanul nevetgélt Clare-rel, egészen addig, míg fel nem fedeztem a hozzánk közeledő Henry-t.
Nem bírtam a látványt, ahogy Henry szinte megbabonázva bámulta őt, s nyílegyenesen tartott felé, ezért félrekaptam a tekintetem, és inkább magamra koncentráltam. Nagyon különös és nyugtalanító volt egy évvel korábbi önmagamat nézni, aki bizalmasan beszélget Clare-rel, s mikor meglátja a feléjük tartó Henry-t, a reménytől felcsillan a szeme, amely a döbbenettől elkerekedik, mikor a fiú nem neki nyújtja a kezét.
Clare akkor egy pillanat törtrészéig rám nézett, engedélyre várva, és én egy apró fejrázással megtagadtam tőle a beleegyezésem. Már egy éve titkon szerettem azt a fiút, és kezdtem azt hinni, hogy van remény, ő mégis legkedvesebb barátnőmnek ajánlotta fel a kezét, és kérte táncra. Clare pedig, aki egész éven át vígasztalt, tanácsot adott, és bizalmasom volt… elárult. Lesütött szemmel fogadta el Henry kezét, és nem érdekelte, hogy megszakad a szívem.
Néztem a korábbi önmagam, aki lesújtottan, összetörten nézte a lassúzó párt, és próbálta elhitetni magával, hogy ez az egész nem történt meg. Vállaimat leeresztve ültem pár percig, aztán lomhán felálltam, és visszatartott könnyekkel kisétáltam a partiról szépen, csendesen, észrevétlen, ahogyan mindig.
– Mi értelme ennek? – fordultam a szellemek felé, akik sajnálkozva néztek rám.
– Hogy olyan dolgokat is megláss, amit akkor nem – felelte M.
– Mint például? – vontam fel dacosan a szemöldököm, mire T legyintett a tenyerével, s a dolgok visszapörögtek, mint egy kazetta, melyet visszatekertek.
A lócák felé néztem, s akkori önmagam most ismét gyanútlanul nevetgélt Clare-rel. Nem akartam újra látni a múltat, de nem is igazán kellett, mert T megfogta a kezem, és tekintetével másra irányította a figyelmem.
– Gilbert Jones, mi van vele? – fókuszáltam a fiúra kissé összezavarodva.
– Csak figyelj! – utasított M, és én szót fogadtam.
Gilbert egy kék ruhás, szőke lánnyal táncolt, akit ismertem matekról. Még innen is láttam, hogy a lány szája be nem áll, de nyilvánvaló volt, hogy Gilbert nem figyel rá. Szinte szuggesztíven nézett… engem.
– Mi van? – kiáltottam fel döbbenten, és a szellemekre néztem, de ők csak intetek, hogy nézzem tovább a múltat, és én gyorsan vissza is fordultam.
Láttam, ahogy Gilbert tekintetével végigköveti az egész jelenetet, s mikor véget ért a szám, és elkezdődött egy újabb lassú, amelyen Clare és Henry tovább ringatózott, Gilbert otthagyta Jessicát, és nyílegyenesen elindult felém. Ott ültem összeroskadva, Clare-éket figyelve, és nem láttam senkit rajtuk kívül. Gilbert már majdnem ott volt mellettem, mikor hírtelen felálltam, és megalázottan kisiettem a teremből. Figyeltem, ahogy Gilbert tanácstalanul megtorpan, s azon vívódik, hogy utánam menjen-e. De végül nem jött.
– Nem értem – néztem Tegnapra.
– Nem is kell. Csak egyet mondanék: nem az számít, mikor kitűnsz a társaságból és akkor észrevesznek – intett Clare felé –, hanem mikor beleolvadsz, és így is felfigyelnek rád – követte szemeivel Gilbertet, aki a puncsostál felé vette az irányt.
Féltem az igazságtól, és nem voltam felkészülve rá.
– Most én jövök – lépett elő M a kezét dörzsölgetve. – Figyelmeztetlek, hogy ne szólalj meg, mert a látomás azonnal véget ér majd, ha hang hagyja el a szádat. Ugyanúgy nem fognak látni, de ez már a jelen lesz. Ott nem beszélgethetünk.
Bólintottam, hogy megértettem, mire a dolgok halványulni kezdtek körülöttem, aztán mire újra élesen láttam a környezetem, egy ismerős hálószobában találtam magam. A meglepetéstől majdnem felkiáltottam, de még időben észbe kaptam.
Clare az ágyán ült, és maga elé bámult, úgy látszott, mintha vívódna magában. A szobája rendezett volt a földre dobott ruháktól eltekintve.
– Drágám, megjött Henry! – hallatszott fel a földszintről Clare mamájának a hangja.
– Küld fel! – kiáltott vissza volt legjobb barátnőm, miközben felállt, és a földön lévő ruhákat az ágyra hányta.
Pár pillanattal később Henry jelent meg az ajtóban, furcsa módon most nem szorult össze a gyomrom az idegességtől, mint máskor, mikor megláttam.
– Még nem vagy kész? – mosolygott, majd Clare-hez lépett, és próbálta szájon csókolni, de a lány elfordította a fejét, így a csók az arcát érte. Henry felsóhajtott. – Nem csinálhatod ezt tovább.
– Ne haragudj – lépett el mellette Clare, majd visszaült az ágyra, a fiú pedig követte. – De olyan furcsa, hogy már egy éve haragban vagyunk. Annyira hiányzik! – lepték el szemét a könnyek, amiket próbált letörölni.
– Ő döntött így – vigasztalta Henry, ami nagyon fájt.
– Nem. Elárultam őt, nem lett volna szabad…
– Én téged választottalak – szakította félbe. Úgy éreztem, hogy gyomorszájon rúgtak, szólni akartam M-nek, hogy mennyünk el innen, de a mellettem lévő tinilány ujját a szája elé helyezve intett csendre. – Nézd, engem soha nem érdekelt Emma, csak te. Nem jártam vele, alig váltottunk pár szót, nem is értem az érzéseit, ha egyáltalán tényleg vannak.
Levegő után kapkodtam, minden szó egy tőrszúrás volt a szívembe, és elárasztott a szégyen.
Clare rámosolygott.
– Vannak dolgok, amiket ti, fiúk nem érthettek. Emma vett észre elsőként, lestoppolt, és én elárultam. Talán ha elmondtam volna neki az elején, hogy én is szerelmes vagyok beléd másként történt volna, vagy ha sosem tudja meg – suttogta.
– Ne is mondj ilyet! – pattant fel mérgesen Henry.
– Ne érts félre, szeretlek, de Emma a lelki társam, a jobbik felem. Aki mindig mellettem állt, támogatott és kiállt értem nem egyszer, én pedig így háláltam meg a szeretetét – potyogtak a könnyei, ahogyan az enyémek is. Akaratlanul felszipogtam, s ekkor Clare szobája eltűnt, és egy ismeretlen helyen találtam magam.
A falakat szürkére festették, rock bandák posztereivel volt kiplakátolva az ágy fölötti fal. A bútorok sötétek voltak, férfiasak, mégis melegséget sugároztak. Az ajtó mögötti falon rögzített könyvespolc roskadozott a könyvektől. Több könyv a padlón feküdt stócokban. Az ajtó hírtelen kinyílt, s könnyeimet törölgető kezem megállt a levegőben döbbenetemben. Gilbert Jones szobájában voltam.
Egy csinos, szőke hajú nő követte, akire nagyon hasonlított, leginkább sötétkék szeme, valószínűleg az édesanyja lehetett.
– Biztos nem jössz velünk? – állt meg a nő az ajtóban.
– Köszi, de nem. Megígértem Mattnek, hogy benézek a bulijára.
– Elvisznek?
– Nem, ott találkozom a többiekkel – sóhajtott Gilbert, aki jól láthatóan szabadulni akart a faggatózó anyjától, mégis türelmesen tűrte a kihallgatást.
– Ugye nem iszol majd? – aggodalmaskodott a nő.
– Nem anya. Ígérem, hogy nem iszom majd alkoholt, még sört sem.
– Rendben, akkor érezd jól magad – állt lábujjhegyre, hogy puszit nyomhasson fia arcára.
Gilbert mosolyogva tűrte anyja babusgatását, aztán miután az ajtó becsukódott az asszony mögött, Gilbert az ágyhoz lépett, és ledobta magát rá, majd legnagyobb döbbenetemre a komódon álló könyvért nyúlt és fellapozta. Állam a földet verte, úgy kellett kényszerítenem magam, hogy becsukjam a szám. Soha nem néztem volna ki Gilbertből, hogy kedvtelésből olvas. Élsportoló volt, aki előtt fényes jövő állt, nem hittem volna, hogy más is érdekli.
A számítógép asztala fölötti polcon megszámlálhatatlan érme és serleg sorakozott, ami elképesztő tehetségét bizonyította.
Közelebb lépve az ágyhoz sikerült kivennem a könyv íróját. Stephen Kingtől olvasott, de nem igazán láttam kezétől a címét. Hírtelen megszólalt a Comatose című szám, mire Gilbert felkapta a telefonját.
– Mondd! – szólt bele, miközben lapozott a könyvben, aztán hallgatott egy ideig. – Nem… még a családdal vagyok… aha… majd egy óra múlva utánatok megyek… ja, ahogy megbeszéltük… viszlát – köszönt el, és maga mellé dobta a készüléket, majd újra belemerült a könyvbe.
Gilbert Jones hazudott, képes volt később elmenni egy buliba, csak hogy még pár fejezettel előrébb juthasson a könyvben. Kellemes meleg járta át a testem, ahogy azt néztem, milyen izgatottan olvassa a történetet. Nem említette, hogy olvas, bár visszagondolva soha nem is kérdeztem.
– Haladjunk!  – szólt közbe izgatottan Holnap, mire a szoba, és Gilbert elhomályosult. Csalódottságomban sóhajtottam.
Willsonéknál találtam magam, pontosabban az étkezőjükben, ahol mindkét család már túljutott az előételen, és gondtalanul nevetgéltek. Csak egyetlen hely volt, amelynél a teríték érintetlenül rontatta az összképet. Nekem kellett volna ott ülni.
Anyám segített pár tányért kivinni a konyhába, magam sem értem miért, de követtem őket. Éreztem a három szellemet, ahogy közvetlenül mögöttem haladtak.
– Biztos, hogy Emma nem jön át? – kérdezte Prue anyámat, miközben elővett egy üveg bort a hűtőből.
– Nem – ingatta anyám szomorúan a fejét.
– Kár, pedig a kedvenc csokoládé tortáját sütöttem. Nem baj, majd akkor elteszek neki egy szeletet, és hazaviszitek neki.
– Kedves vagy.
– Ugyan, semmiség – legyintett a kezével Prue.  – Még mindig változatlan a helyzet?
– Rosszabb – anyám arca elfelhősödött. – Az összes barátját eltaszította Clare-rel együtt, mert szerinte azok csak azért jók, hogy elárulják őt. Teljesen bezárkózott, és nem tudom, hogy mit tehetnék. Próbáltam beszélni vele, de arról nem hajlandó szót ejteni.
– Majd rájön, hogy butaságot csinál. Emlékszel, mikor összekaptunk Mike Russon?
Anyám felnevetett.
– Három hónapig nem szóltunk egymáshoz – emlékezett vissza. – Engem választott, de pár hónap után dobott Lisa Jacksért. Még jó, hogy megbocsátottál – mosolygott Prue-ra.
– Ugyan, hisz egy pasi sem ér annyit, erre hamarosan Emma is rájön majd.
– Remélem.
A gyomrom forgott, a fejem hasogatott, s úgy éreztem, mintha felültem volna egy hullámvasútra. A konyha falai hol majd összenyomtak, hol levegővételnyire kiszélesedtek. Aztán semmi. Az ürességben lebegtem, a teljes sötétségben, amely elnyelt. Három gyertyaláng lobbant a sötétségben, s reményt öntve a szívembe közeledtek felém. Megkönnyebbülve láttam, hogy Tegnap, Ma és Holnap az, de már másként néztek ki.
Tegnap már nem volt kislány, hanem egy tizennégy éves tinédzser, akinek szemében továbbra is ott égett a bölcsesség kicsiny lángja. Ma elhagyta a szegecseit, nem maszkírozta ki magát. Fekete haja vállát verte, farmer és egy egyszerű fehér póló volt rajta, látszott, hogy jól érzi magát a bőrében, bár idősebb lett, és megfontoltabb. És ott volt Holnap, kinek az élet nevető barázdákat vésett bizonytalan arcára. Nem volt határozatlan többé, sokat megélt öreg hölgy ált előttem, aki továbbra is szoros kontyba fogta immár megőszült haját.
– Én jövök – Szólt H kedves hangon. – Talán nem fog tetszeni, amit látsz, talán mégis. Vannak dolgok, amiken nem változtathatunk, de sok minden bizony rajtunk áll, és az elszalasztott lehetőségeken.
Mikor az utolsó hang is elhagyta ajkait, én akkor megláttam a jövőt, nem egy kiragadott jelenetet, mint eddig, hanem mint egy képekből és aláfestésből álló kisvideót, ami a fejemben értelmet nyert. Láttam, ahogy Clare szomorúan néz, ahányszor összefutunk, hogy végül az akkor már évek óta házasságban élő Henry-t hibáztatja azért, mert elveszített engem. Egy fullánk voltam a kapcsolatukban, mely az évek alatt egyre mélyebbre fúrta magát.
Gilbert Jonest is láttam, aki elképesztő karriert futott be, ostromolták a nők, de ő csak engem látott, ám évek múlva megunta a folytonos visszautasításom. Ez pedig keserűvé és gyűlölködővé tette mindenkivel, leginkább a nőkkel szemben. Szórakozott velük, használta őket, de mindig engem keresett bennük. Ez még Clare-nél is megrázóbb volt. Nem értettem, hogyan szerethet úgy, hogy szinte nem is ismer, de ahogy Clare a lelkem egy része volt, talán Gilbert meg a szívem egy darabja, csak a keserűségemtől ezt nem tudtam észrevenni.
S végül ott voltam én, évek múlva magányosan és keserűen. Mindenkit eltaszítottam magamtól, senkiben sem bíztam, helyette a könyvek nyújtotta álomvilágba menekültem, de egy idő után ez sem volt elég. A szomorúság barázdákat ásott arcomra, nevetőráncoknak híre sem volt. Már régen nem érdekelt Henry, hanem Clare-rel közös régi barátságunk után áhítoztam, de azt hittem, ő már rég elfelejtett. A büszkeségem pedig egyre jobban ellökött tőle, ahogy telt az idő, mert minél több homokszem pergett le, annál nehezebb lett volna helyreállítani a régi barátságot. Clare-nek már megvolt a tökéletes férje, mellyel boldog családot alapítottak, s nem tudhattam, hogy makacsságom, régi dühöm, s büszkeségem micsoda seb a kapcsolatukban.
Akaratom ellenére elmartam magamtól Gilbertet, mert nem vettem őt komolyan, eltaszítottam Clare-t egy fiúért, akit valójában soha nem is szerettem, keserűségre ítéltem magamat, s mindez elől a könyvek mögé bújtam.
Ki hinné el, hogy egy karácsonyi bálon ekkora láncreakció indul el, mely sokak életét megkeseríti. Eszembe jutott az egyik óra, mikor Mr. Broner a pillangóeffektust magyarázta. Egyetlen pillangó kecses szárnycsapása tragédiát idézhet elő a későbbiekben. Én voltam a pillangó, s akaratom ellenére mindent tönkretehettem. Senki mást nem okolhattam ezért, csakis saját magamat.
– Mennyi ennek az esélye? – fordultam meg a hátamnál álló három szellemhez.
– Ha tovább folytatod, akkor ez a legvalószínűbb lehetőség. Persze pár dolog változhat, ennek mindig megvan az esélye – bölcselkedett H.
Vigasztalni próbált, de az ereimben éreztem, hogy ez lesz a jövőm, amit egyetlen porcikám sem kívánt.
Emlékek tolultak fel elmém pereméről, melyeknek eddig nem tulajdonítottam jelentőséget, s sokukról meg is feledkeztem.
Gilbert Jones, aki barátaival ellentétben felsegített, mikor elcsúsztam a jégen, s aggodalmasan kérdezte, jól vagyok-e. Gilbert, ahogy észrevétlenül hozzám hajol, s míg a tanár hátat fordít, fülembe súgja a helyes választ a dolgozat egy pontjánál. Ahogy ebédnél meghagyja nekem az utolsó fánkot, s rám kacsint, miközben a helyére megy. Mikor utánam hozza a könyvet, melyet a teremben felejtettem. Magára vállalja a kémcső eltörését helyettem. Reggel elsőként üdvözöl az iskolában. Megvéd Tuckertől. Elkísér a gyengélkedőbe, mikor tornaórán képen töröl egy labda.
Gilbert mindig ott volt a közelemben, egész éven, segített, mikor szükségem volt rá, de én még csak észre sem vettem. Mégis a tudatalattim megjegyezte, hogy tiszta, szappanillata van. A szeme nem teljesen kék, hanem napfényben az írisze széle fűzöldben ragyog. Alsó ajka vastagabb a felsőnél, ha mosolyog, megjelenik egy apró gödröcske az arca bal oldalán, és nemcsak, hogy kiváló sportoló, de gyönyörűen rajzol.
Verítékben fürödve ültem fel az ágyon. A szoba csendes volt, és rajtam kívül üres. Az óra nyolc-tízet mutatott. Felpattantam az ágyról, és a fürdőszobába szaladtam. Gyorsan kellett elkészülnöm, nem volt vesztegetni való idő, hisz már így is egy teljes évet elvesztettem.
– Itt kitehetsz – szóltam a bátyámnak, akit sikerült rávennem, hogy hozzon el.
– Ha haza kell hozni, telefonálj. – Meglepett a törődés a hangjában, és nagyon jólesett.
– Rendben, szia! – köszöntem el.
– Szia, és sok szerencsét!
Válaszul integettem, miközben azt figyeltem, hogy elhajt. Mély levegőt véve fordultam a hatalmas ház felé, melynek ablakai rezegtek a hangos zenétől. A járda mentén hosszú kocsisor állt, nem hagyva kétséget afelől, hogy rengetegen tömörültek a házba.
Pár ismerős meglepetten odaköszönt nekem, miközben a verandán cigiztek. Nem voltam egy bulizós fajta, így mikor szökőévenként egyszer benéztem egy bulira, mindenki csak a száját tátotta rám, mintha UFO lennék. Jaj, de rühelltem!
Most azonban nem törődtem a kíváncsi tekintetekkel, hanem a tömeget fürkésztem. Bejártam a házat, és meg is találtam Clare-t a konyhában, aki szórakozottan éppen beleivott a sörébe. Látszott rajta, hogy nem igazán van jó kedve, s én tudtam, hogy miattam.
Szemei hatalmasra kerekedtek, mikor megálltam közvetlenül előtte. Látszott rajta, hogy azt hiszi, kiabálni fogok vele, vagy felpofozom. Bár ilyet amúgy sem tettem volna soha, ám az ember hajlamos alaptalan dolgoktól rettegni.
Szólásra nyitottam a szám, hogy mondjak valamit, bármit, de a szavak cserbenhagytak. Szemem elfutották a könnyek, így végül hagytam az egészet, és ösztöneimre hallgatva magamhoz öleltem.
– Sajnálom! – csuklott el a hangom.
A pohár a földön landolt, páran méltatlankodtak, ahogy pár csepp sör rájuk freccsent, de nem törődtünk velük. Clare hihetetlenkedve fonta körém reszkető kezeit.
– Nem én sajnálom. Annyira, de annyira sajnálom! – kezdett el zokogni. Páran furcsa pillantásokat lövelltek felénk, valószínűleg azt hitték, hogy nagyon elázhattunk, de nem érdekelt.
– Bele kellett volna egyeznem! – szipogtam.
– Soha nem lett volna szabad idáig jutnunk.
– Semmi baj, megértem – húzódtam el tőle mosolyogva, és a szemem törölgettem.
– Tényleg? – hökkent meg, mire felnevettem.
– Igen. Nem is szeretem Henry-t, csak egy buta fellángolás volt. Áldásom rátok.
– Mennyit ittál? – fürkészett gyanakodva Clare.
– Semmit, becs’ szó! Ez az igazság.
Clare-nek kis időbe tellett, míg felfogja, komolyan beszélek. Akkor hitte el teljesen, mikor felbukkant Henry, de én csak mosolyogva ráköszöntem – hát az ő képe is mindent megért –, és a szemem sem rebbent, mikor átölelte Clare-t.
Kis ideig még beszélgettünk, de akárhogy próbált marasztalni, mennem kellett.
– Megígértem, hogy visszaérek a desszertre – magyaráztam. – Muszáj, különben az a tuhán testvérem megeszi a csokitortámat.
– Elvigyünk? – tudakolta Henry.
– Nem kell – ráztam a fejem. – Telefonálok a bátyámnak, majd ő elvisz. Érezzétek jól magatokat!
Clare megígértette velem, hogy holnap átmegyek, hogy nyugodt körülmények között mindent átbeszéljünk. Tudtam, hogy soha senkinek nem mesélem el a ma estét, az igazi indokokat, amik megváltoztattak, s amik sok mindenre rávilágítottak. Először is azért, mert senki sem hitt volna nekem, a másik, hogy ez az én karácsonyi ajándékom volt, talán ha mesélnék róla, és látnám a hihetetlenkedő pillantásokat, akkor végül engem is meggyőznének, hogy csak álmodtam az egészet. T, M és H viszont ennél sokkal többet érdemelt.
Az ujjam a hívás billentyűn volt, már majdnem megnyomtam, hogy felhívjam a bátyámat, mikor meghallottam a hangját.
– Hazavigyelek?
A szívem nagyot dobbant, és őrülten verni kezdett, miközben lassan megfordultam, és ránéztem. Haját összekócolta a szél, arca picit piros volt a hidegtől, s szeme egyszerre ragyogott a reménytől, és csillogott a visszautasítástól való félelemtől. Pár nappal ezelőtt visszautasítottam volna, miközben rá sem nézek. Elkövettem volna életem legnagyobb hibáját.
Henry jelenléte, mint a könnyű szellő, úgy hatott rám, de Gilbert közelében azt éreztem, mintha egy vihar söpörne át a testemen.
– Az nagyon jó lenne – mosolyogtam rá. Szavaim láthatóan meglepték, de jó értelemben.
Amint beszálltunk a kocsijába bekapcsolta a fűtést, így pár percen belül kellemes meleg töltötte be az utasteret, míg a házunk felé tartottunk. Pár pillanatig mindketten csendben hallgattunk, aztán a kínos pillanatot mindketten észlelve elnevettük magunkat.
– Jól láttam, hogy kibékültetek Clare-rel? – kérdezett rá.
– Igen – mosolyogtam, s lelkem megkönnyebbülten sóhajtott.
– Min vesztetek össze?  – Nem ő volt az első, aki ezt kérdezte, de neki válaszoltam először őszintén.
– Egy jelentéktelen dolgon, aminek korábban túl nagy jelentőséget tulajdonítottam.
Ujjai megfeszültek a kormányon.
– És most már nem? – nézett rám a szeme sarkából.
Gyengéden rámosolyogtam.
– Nem, most már nem, és rájöttem, hogy sohasem számított igazán.
Gilbertet megkértem, hogy Wilsonék behajtóján parkoljon le, mert a szüleim még ott voltak. Lassan sétáltunk fel a verandára, miközben még mindig egy könyvön vitatkoztunk, ami véletlenül szóba került egy film kapcsán. Csigalassúsággal haladtunk a bejárat felé, hogy minél több időt tölthessünk együtt.
Mikor az ajtóhoz értünk, zavartan mindketten elhallgattunk, majd Gilbert megköszörülte a torkát.
– Holnap mit csinálsz?
– Átmegyek Clare-hez beszélgetni, de utána semmit.  – A szívem majd kiugrott a mellkasomból.
– Lenne kedved találkozni velem? Beülhetnénk valahová egy forró csokira, vagy amihez kedved van. 
– Igen, nagyon. – Viszonozta a mosolyom, a gödröcske megjelent az arcán, amitől kellemes meleg járta át a testem a kinti fagy ellenére is.
Gilbert pillantása megakadt valamin a fejünk felett. Tekintetét követve észevettem egy kiakasztott fagyöngyöt, amire esküdni mertem volna, hogy korábban még nem volt ott.
Gilbert közelebb lépett hozzám, akárcsak én őhozzá, mintha mágnes vonzana. Pillantásunk találkozott, s mindkettőnk szemében ugyanaz a vágy égett.
Éreztem meleg leheletét a bőrömön, ahogy közelebb hajolt, automatikusan megnyaltam az ajkam, mire pillantása a számra esett. Már csak pár milliméter választott el minket egymástól, mikor mosolyogva ajkaira suttogtam.
– Nem haladunk egy kicsit gyorsan?
Válaszul rám vigyorgott.
– Fagyöngy alatt állunk, nem szakíthatjuk meg a hagyományt. 
Kissé megráztam a fejem.
– Nem bizony – leheltem.
– Különben is, már egy éve várok erre a csókra
Szavai megleptek, nem úgy érzéki ajkai, melyeket az enyémre tapasztott. Soha nem érzett vágy hasított a testembe, mely arra ösztökélt, hogy közelebb, egyre közelebb kerüljek hozzá. Karjaimat nyaka köré fontam, s megszűnt körülöttünk a külvilág.
Bentről csilingelő nevetés szűrődött ki, és vidám beszélgetés. Gilberttel lassan szétváltunk, kissé kábultam próbáltam megállni a saját lábamon. Percekig néztük egymást, és tudtam, hogy minden rendben lesz. Gilbert Jones az én jövőm, efelől kétségem sem volt.
– Holnap akkor találkozunk?
– Igen – válaszoltam önfeledten.
Szeme boldogan ragyogott az égők színes fényében. Még utoljára lopott egy csókot búcsúzásképp, aztán az autójához sietett. Szélesen vigyorogva integettem, miközben elhajtott, majd átfagyva bementem a házba.
– Trey – kiáltottam a bátyámra –, azonnal tedd le a csokitortám!
Vége.

 Centaine Silver

33 megjegyzés:

  1. Nagyon jó történet. Sok embernek szüksége lenne erre a három tündérre, mert olyan könnyen félre tud siklani az élet apró butaságok miatt.

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Nekem is nagyon tetszett, magával ragadó kis történet:) Le a kalappal :)

    VálaszTörlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  5. Hűha! Nagyon tetszett!
    Tanulságos és igaz, nem szabad az apró dolgokon rágódni, amik idővel amúgy is jelentéktelenné halványulnak.
    A kivitelezés is jó lett, ügyesen fogalmazol, olvastatja magát a történet. :)

    VálaszTörlés
  6. Jól megírt kis történet. Szerintem mindenkinek megfordult a fejében már a "második esély" gondolata. Ha tudnánk, hogy egyes tetteink milyen következményekkel járnak, biztosan az esetek 90 százalékában máshogyan döntenénk. Ha tudnánk, mennyire számítanak az apróságok, egy pillanatnyi figyelmetlenség.
    Különösen tetszettek a Tegnap, Ma és Holnap karakterek. Tegnap gyerek, Ma tinédzser, Holnap felnőtt... Az élet...

    VálaszTörlés
  7. Nagyon tetszett! A történet varázsa kitűnően tükrözte a karácsony szellemét :))

    VálaszTörlés
  8. A fiatal életkornak megfelelő pszichológiai megfigyelései, romantikus íve, lendületes története valószínűleg népszerűvé teszi a fiatal olvasók körében. Szívesen ajánlanám könnyed olvasmánynak mondjuk egy érettségi és egyéb fontos döntések közelében álló középiskolás lánynak.
    A bájos tegnap-ma-holnap tündérek valószínűleg az angolszász hagyományokból kerültek át hozzánk és bár a "régi mesékre gondolás" éppen emiatt a magyarban nem működik, maga a hagyomány igencsak hasznosnak bizonyul, mint azt a cserfes főszereplő példája is bizonyítja.
    Pár helyen kisebb vesszőhibák csúfoskodtak, és egy komoly helyesírási baki is szemet szúrt.
    Érdemes a jövőben jobban figyelni arra, hogy a helyszín, ami az író fejében van, nem mindig jelenik meg ugyanúgy az olvasó előtt is. Abban a jelenetben, amikor először tűnnek fel a tündérek a házban, akkor nem világos, hogy ki hol foglal helyet, ki van az emeleten, ráadásul egy feltételezhetően sötét lakásban (mindenki eltávozott a szomszédba, főhős bezárkózott a szobájába), villanygyújtás előtt nem észlelhető a ruházat minden apró részlete. De az ilyen hibákon a gyakorlás is sokat segít.
    Jager Luca

    VálaszTörlés
  9. Szépen össze lett rakva szó ami szó. Felidézte bennem a régi karácsonyokat meg azt is hogy néha én is milyen marha voltam. Sajnos a múlt már nem a miénk, már nem tudunk rajta változtatni de a jövő még mindenki előtt ott áll. H.T

    VálaszTörlés
  10. Nagyon Szép :)
    Mariann

    VálaszTörlés
  11. "A szabályok betartása érdekében, fenti véleményemet megtartva, ezt az írást érdemesnek találtam arra, hogy bekerüljön az első három közé"
    Jager Luca

    VálaszTörlés
  12. Halló, halló :)

    Hát azt kell mondjam, tetszett... főleg, a könnyedsége, az, hogy nem volt egy pátoszos, nagyon ünnepi, magasztos dolog. Hanem épp arra a hétköznapiságra hívta fel a figyelmet, ami fontos az életben.
    Egy kicsit gyorsnak éreztem az összeborulást a végén, de hát tudjuk, hogy korlátozott volt az oldalszám, így elnézhető. Amúgy lendületes, és kedves történet volt :) Két dolog ragadta meg a figyelmem, ami közhelynek is tűnhet, de nem az, ne ítélj a látszat után, és nézz az önzéseden túl, lásd meg ami az orrod előtt van, nyisd ki a szemed, stb.stb. de szerintem értitek ;)
    Én ajánlom, vagy mi a szösz :P

    csóók, mimi, (na jó; blanka khmmm... hehehe)

    VálaszTörlés
  13. Nagyon jó volt ismét olvasni Tőled :) T, M és H karakterei tetszettek a legjobban, de azért Gilberttel is megdobogtattad a szívem, mikor kitértél arra az aprócska részletre, hogy Stephen Kinget olvas ;)
    A történet is magával ragadott, a stílus és a mód, ahogy fogalmazol még mindig nagyon tetszik!

    VálaszTörlés
  14. Nagyon jó történet. Amint bele kezdtem elfeledtem, hogy hol tartózkodom hisz beszippantott az írásod és csak az utolsó felkiáltójel utan tértem magamhoz. Köszönöm a lehetőséget, hogy olvashattam. Nagy kalappal, remélem dobogós lesz.

    VálaszTörlés
  15. Bár nem az én izlésemnek való ez a történet, meglepő módon mégis tetszett. Könnyű kis szórakoztató történet, de ha megkapargatjuk a felszínt, akkor láthatjuk, hogy több mondanivalója is van. Sikerült megfognia. Gratulálok!

    Bodnár Zita

    VálaszTörlés
  16. Tanulságos, jól megírt, lelket megérintő történet. Eleinte azt hittem nem fog tetszeni, mert sok mindenben nem értettem egyet Emmával, de végül mégis mély nyomot hagyott bennem a történet. Karácsony szellemei a valóságban is látogatást tehetnének több helyen.

    VálaszTörlés
  17. A novella nagyon tetszett. Minden barátnőmnek ajánlom majd. Szinte belezúgtam Gilbertbe!!!!!!!! . Nekem is kéne egy ilyen pasi.
    Ügyi vagy!
    Buskó Henrietta

    VálaszTörlés
  18. Nagyon tetszett a történet. Szerintem Nagyon sok ember éli át ugyanazt a csalódást a legjobb barátja iránt, amit Emma.
    Ügyes vagy!
    Gabóda László

    VálaszTörlés
  19. Ahogy elkezdtem olvasni, egyre jobban bele éltem magam a történetbe. Van benne humor, egy kis romantika, és szerintem mindenki szeretne 3 szellemet, hogy az elkövetett hibákat, helyre tudjuk hozni.
    Nekem nagyon tetszett. Gratulálok! Nagyon ügyes vagy!!!!!
    Kopasz Valéria

    VálaszTörlés
  20. Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat! Örülök, hogy tetszik a történetem, és elnézést kérek az előforduló hibákért. :)

    VálaszTörlés
  21. nagyon tetszett ez a történet mindenkinek ajánlom. Ádám Balázs

    VálaszTörlés
  22. Hello!!!!
    Szép történet és mondhatom hogy minden embernek jár egy ujabb esély, csak így tovább. :)

    VálaszTörlés
  23. Nagyon kedves történet, igazán tetszett :D

    VálaszTörlés
  24. Nagyon tetszett, igazi kikapcsolódás volt olvasni.Először féltem, hogy "csöpögős" lesz, de az a vonal maradt a mellékszál, így a kicsit komolyabb dolgok kerültek előtérbe.

    VálaszTörlés
  25. Nagyon tetszett! Könnyeden pergős, nem pátoszos, nem csöpögős de azért megható. És a szavak alkotása....( hámánkodott), imádom az ilyet.
    elolvasva az volt az első gondolatom, hogy én is kérek ilyen 3 szellemet.
    Gratulálok! És folytasd az írást mindenképpen!
    Sári Ágnes

    VálaszTörlés
  26. Bár maga a történet eléggé ismert, és azt hinné az ember, hogy nem lehet már bele újdonságot vinni, úgy gondolom bátran mondhatom, hogy sikerült ugyan azt a történetet egy másik oldalról megközelíteni. Tetszett az elgondolás, és a megvalósítás is. Mindenképp megérdemli, hogy bekerüljön az első három közé :)

    Kim

    VálaszTörlés
  27. Egy szépen megfogalmazott, aranyos történet. Nagyon tetszett nekem! Sok szerencsét kívánok neked a pályázathoz és majd a továbbiakhoz is!

    Üdv: Kerekes Csilla

    VálaszTörlés
  28. Tetszett a történet, a hatása alá kerültem. Élvezettel olvastam!!
    Filep Gyuláné

    VálaszTörlés
  29. Nagyon nagyon tetszett! Szeretem az ehhez hasonló három szellemes történeteket, bár én biztos szívinfarktust kaptam volna a lány helyében. Bár több hasonló történet van, a maga módján eredeti a novella.
    J. Jolika

    VálaszTörlés
  30. Nagyon megfogott ez a novella. Ahogy olvastam, úgy éreztem mintha én éltem volna át. Némelyik esemény tükrözi a valóságot, mint például amikor a legjobb barátnője lecsapja a előled a fiút, aki tetszik. Szerintem gazdag volt humorban, romantikában. A ,karakterek is tetszetek, főleg Gilbert, nekem is kell egy ilyen pasi! :). Érthetően volt leírva a helyszín, hogy a három szellem közül ki kicsoda. Nekem nagyon bejött ez a történet. Ügyes vagy!!!!!!
    Csak így tovább!!!!

    VálaszTörlés
  31. Bár nincs karácsony, és mindjárt újév, leköti az ember figyelmét, főleg, mikor unatkozik. Nagyon ajánlom majd ezt a novellát unaloműzőnek!!! :)
    Berkiné Marosi Ilona

    VálaszTörlés
  32. Mindenkinek szeretném megköszönni, hogy elolvasta a novellám. Szó szerint egyikőtök nélkül sem nyertem volna. Nagyon hálás vagyok, és mindent köszönök!!! :)

    VálaszTörlés

Köszönöm, hogy megosztod velem a véleményed!